Néhány régi játék

[Mi az, hogy anno!]

Mit együnk? Nekem nem kell, akármi lenne is majd…, de nem ezt mondom, nem ezt

válaszolom anyámnak, hanem azt, hogy „Nem tudom”. Irtózom az ételektől. Meg az

egérszartól. Legyektől. Azt veszem a fejembe, hogy anyám meg akar mérgezni, már

az anyatejjel is mérgezett, böfögni, hányni a vállán, mennyire siralmas! Szánandó, de

senki nem lát. A Kupót kivéve. Kupónak meg tetszik, ha böfögök, hányok, fingok és

fosok. Apámnak is tetszene, tetszik is, amikor hazaérkezik, más se nagyon. Apámat

vagy a börtönből várjuk, vagy a tüdőszanatóriumból vagy más hülye helyekről, nem

értem, ezek mik lehetnek, fölösleges velük foglalkozni. Apámmal, anyámmal szintén

fölösleges foglalkozni, végül is rendesek, de azt nem szeretem, ha szórakozik velem

valaki. Egyek. Mikor apám megérkezik valahonnét, anyám ugyanúgy megkérdezi,

„Mit együnk”, csakhogy a nagymamával már tudjuk, hogy tyúkot vág, tyúkpaprikás

lesz galuskával meg uborkasalátával, ha akarom, az uborkasalátát elkészíthetem. El

én, elkészítem, azzal se mérgez. Majd azt eszek. A verandán a nagy faasztalra dobja

a viaszkos vásznat anyám, a nagy rózsaminták kivarasodva rajta, törlőkendővel újra

átmaszatolja. Áttörli a szürkére kopott tányérokat, alumínium kanalakat. Nagymama

kiviszi az ágya alól a teli bilit, nehogy felrúgják, ha apámmal egymásnak esnek. Van

két téglasornyi lépcső a verandára, azon ücsörgök, nézem a bogarakat. A homokot.

Az eléggé izgalmas. Soha nem jutott eszembe játszani benne, úgymond homokozni,

mindenhol körbe homok, akik homokoznak, azok buggyantak. Nem látják?, tisztára

fölösleges! Abba jeleket kell rajzolni egy fadarabbal, hogy a jelek által eltűnhess; és

nem egy nyavalyás fantáziavilágba, mert nem hogy nem érted, de irritál, mint a mese

(szereted, mert hazudni jó!), hanem így és ott ténylegesen a magad gondjaira leszel

bízva, nincs szöveg. Egy legyet lecsapott nagymama befelé menet, most mozgolódni

kezd. Egy faággal a fugába nyomom. Nem képzeljük bátornak magunk, és átkozottul

bátrak vagyunk, rendre kiderül. Büdösek vagyunk. Apám ilyenkor nem egy merő bűz

még, mint máskor, legföljebb a zavaros bornak a lábszagú, visszafogottan dühöngő

szaga. Ebédre nem várjuk Kupót, viszont itt van az ő saját zavaros bora, egy csavaros

tetejű, másfél literes üvegben apámnak hozta tegnap este. Általában késő este jelenik

meg nálunk; akkor is, amikor kint éltünk tanyán, tanyának nevezett egy szoba-kamra

vályogházban, és most is, amikor itt vagyunk fönn a faluban, a nagymama házában.

Ő maga egy demeteri szőlőkunyhóban lakik. Óriási bakancsok, hosszú láb, görnyedt

hát, szemébe húzott simléderes sapka. Anyám gombóclevessel kedveskedik neki,

Kupónak az a mániája. Árnyak. Éjszakai és nappali árnyak a felnőttek. Veszekednek.

Irigyek. Sértettek. Bosszúállók. Első érzetem, hogy anyám sértett, bosszúálló, irigy,

ahogy a többi ember is, kikkel majd összehoz a sors. Elhatárolódok; legkivált nem az

emberektől, hanem, azon kapom magam már akkor, ezektől a snassz dolgoktól. Erre

aztán nagyon ráfizetek. Ezek nélkül semmi nem mozdul, és semmi nem hasznosul.

Meghökkentő, zavarba ejtő jelenléte van a felnőtteknek, pedig erőtlenek; nem az,

hogy velem nem tudnak mit kezdeni, mit kezdenének! Igyekeznek mérgezni, anyám

mindenkit behálózott. A vérről azért tanulunk az iskolában, a vérkeringésről, hogy

vérmérgezést kapjak. Nem hiszik el a tanárok, a vérhálózat bemutatása esetemben

vérmérgezéssel járt. Hányok, amikor csak tudok. Elájulok. Azután iskolai sztrájkot

hirdetek. Ezeknek a tanároknak semmi máson nem jár az eszük, csak hogy igyanak

meg keféljenek. Adok én nekik. Nem látszik a világból semmi. A napnál világosabb,

hogy itt a világunkból semmi nem látszik, kivéve (ha ez hozzátartozik, nem láttam

ezt tisztán) a Sex & Drugs & Rock ’n’ Roll. Vénasszonyok mákteája hűl a verandán,

táncmulatságokról és a régi nagy kamatyolásokról beszélgetnek. Az orvos morfinista,

a tornatanárunk is gyógyszerre piál, mindenki tudja. Még csak ’68! Mi lesz itt? Hát,

például táncdalfesztivál, Kupó Mátrafüredről ír nekem képeslapot, zsebrádiót kapok

születésnapomra – Jimi Hendrix! Jimi Hendrix felfedezése. Egyik betegségből másik

betegségbe esek, így telik el kilenc év, szinte észrevétlen. Anyám nem kegyelmezett

egy pillanatra se. Kicsinál. Észrevétlen. Egyedül, négykézláb mászkálok a rom tanya

földjén, a kiszáradt gyepen, seggre huppanok. Állj föl! Nem állok. Állj föl!, hallod?

Mondj már valamit! Nem mondok, nem tudok. Mit mondjak. Nem tetszik. Erőtlen és

nevetségesen lebegő minden. Olyan sok mindent ezzel nem lehet kezdeni. Óvodába

nem járok, messze van, egyedül a tanya saras szobájában, szőnyegként kukoricászsák

ledobva, fönt, az összetákolt ágyon egérszagú lópokróc, „Legyél jó!” Állatira lehet

unni, hogy folyton ki kell találni valamit. Egy idő után nem találok ki semmit, totál

kivagyok. Maradnak a betegségek. Most is beteget kéne jelenteni, így elkerülhetném

a tyúkhúst. A fenét, annál rosszabb lenne. Egyél. Aztán fekszel. Nem hiszed el, hogy

ennyire nem tudnak veled mit kezdeni. Semmivel. Semmivel se tudnak mit kezdeni;

fiatalok, ügyetlenek, önállótlanok, kiábrándító. Nincs segítség! Kupó segít, de nem

úgy, ahogy kellene, nem az a típusú férfi. Sírok, vonyítok, mint az egerek a falban

meg a sárplafonban körül, szétmarcangolom a beleimet, a hasamat széttépem, kifelé

a belekkel, ki a tyúkoknak! Na végre egy rendes májgyulladás!, másfél év kell hozzá;

anyámon nem múlt; előbb az anyatej, aztán a cukorrépa massza nyers tojással, vagy

sárgarépa főzelék, szaftos kenyérkével, puff! Adj neki! Mondj valamit! Nem én, tele

szájjal nem beszélek. Eltelik négy és fél év néma csendben, nem beszélek. Azt nem

mondhatom, hogy minden kibírhatatlan, értelmetlen volna. Tudják. Se közel, se távol

senki. Fúj az a rohadt szél. Rizsföldek, itt a tiszazugi mocsárban, anyám azokra jár ki

(valamit csinálni, dolgozni, nyilván). Apám éjszakáról éjszakára részegen alszik az

említett rizsföldek szélén, mígnem csontvelőgyulladása lesz, nem kell foglalkoznunk

megint egymással; senki nem törődik semmivel, tehát nekem kell törődni mindennel

mindenki helyett. Amióta levegőhöz jutok, ez van. Mérgeznek a tehetetlenségükkel.

Ezek a fájdalmak, csak ezek a fájdalmak ne lennének. Az erekből ahogy szívódik föl

a mérgezés az agyba. Őrület. Bolond leszek valamit is tenni egészségem érdekében,

nem, vigyen el a mentő szirénázva, el innen, el a kórházba! Megint és újra, el innen,

el a kórházba. Nem kapok levegőt, allergiás kiütések, lázzal? OK. Agyhártya? Fültő

és homloküreg? Mandula? Ne nevettess! Mehetünk. Vakbélgyulladás, az igen, végre

műtve leszek. Egyfelől az éter csodája, másfelől meg, hogy úgyis ki akartam nyitni

magam. Egy szál vékony fa alatt akácvirágot kajálok, mennyei, érzem méregtelenítő

hatását. Elképzelek magamnak egy húgot, ez az egyetlen, mire képzelőerőmből telik,

illetve őrá, a húgomra futja egyedül fantáziámból. Ő sem él valami sokáig, szegény.

Nagy vigasz, hogy ő volt nekem. Még nagyobb vigasz a halála. A húgomat siratni –

méregtelenítő, és szintén mennyei. Ennek súlya van; kitalálni a húgomat, gyászolni;

ahányszor lehet. Valahogy meg kell halni neki, megint és újra; míg kitalálja az ember

a halálát, az a játékidő, az ő élete. Aztán vége a húgomnak. Ez a legszebb része, míg

fekszik kiterítve; akácvirág illatú fehér ruhácskában, vagy savanyú, avas szalonna

szagú sötét szobában…, kimeríthetetlen siratásának tárháza. Tetszik, ez fain ötlet volt

a részemről. Nem mintha különösebben akartam volna. Nem, tán egyáltalán nem is

akartam; akkor meg hogy lett? Akárhogy is, nem kerül elő a vakbélműtétem után egy

ideig. A húgomat az ápolónő váltja fel, létezik egy példánya a valóságban is, ki tudja,

minek. Nem fogócskázik velem az arany búzamezőkön, mint az a nővérke, aki már

az altatás elején megjelenik, az arany búzatáblákba rohan a friss zöld gyepről, integet

felém, menjek utána. Ilyet se láttam még! Hát futok, gyöngyvirág! Vetkőzni kezd,

véletlen kinyílik a szemem, a fenébe, nem takarták le a fejem, a tükörben mindent

látok, ollók, szikék, fecskendők, csillámló fémek, elalszom. Ébredek, a nővérke felé

futok, tárt karokkal ölelne át, mikor egy másik nővérke fölráz, hogy „Hagyjuk, hadd

aludjon még!” Milyen szemét dög ez! Kísérjük el egy darabon, tekintetünkkel. Az

ágy alatt, hallod, feléd indítja versenyautóját a sarokból a barátod. Észrevette, hogy

fent vagy.

*

A veranda földpadlóját erősítő régi, mohától zöldülő két sor téglán ülve előrenyaklik

fejem a sikerlázban, hogy testem időtlen nyugalma szinte már haláli; legyengítem

magam, amennyire csak lehet. És amennyire hagynak a legyek, megszűnéshez közeli

állapotba hozom testemet; a fejem az lüktet, zsibognak a száraz bőrömre rátelepülő

porszemek, de még én vagyok. Kihűlt plazma vagyok, már nemigen hat rám semmi,

se a gravitáció, se az elektromágneses erő, se az akácvirágzás. Zsibbadtak ujjvégeim,

és zsibbadt a seggem is. A petróleumfőző alól szarvasbogarak törnek ki, kénytelen

vagyok erre fölfigyelni, kénytelen vagyok egyre finomabb és egyre kisebb légzéssel

magam tovább hipnotizálni…, meglepetésemre a homokot fölbarázdáló bogarak nem

engednek tovább ernyedni, eláraszt a tudat, „abszolút ura vagyok a helyzetnek”, mint

Kinizsi vagy Toldi. Vannak most a szarvasbogarak, és vagyok én, ki a Mátyás király

mesék hőse, vagy Toldi, vagy Kinizsi, inkább Kinizsi, aki rettentő súlyú és átmérőjű

malomkövet hajít el, és képzeletemben akkora fordulatszámmal, akárcsak a kórtermi

barátom versenyautójának lendkereke. Mert lendkerekes volt. Volt két autóskártya

paklija is neki, nem semmi. Az jut eszembe, miért találtam ki magamnak, hogy az

angol autók lesznek a kedvenceim; akkor is bizonygatni próbálom betegtársamnak,

mennyire „tetszetős”, így valahogy mondom neki, az Austin vagy a Mini, ha galádul

rosszak is a mutatói. Más persze egy sportautó. Vagy egy versenyautó – mert azért

azt lássuk be, kizárólag a versenyzés izgatott.

*

Bolond. Ez a megállapítás sok, túl sok, ha az ember pont komoly, vagy komolyan

igyekszik elgondolkodni azon, mit jelent az, hogy a bolondját járatják vele. Miért

engedi meg? Mi több, miért tetszik ez neki? Miért lett bolond? Bolondozásnak tűnt.

Eleinte semmi másnak, bolondozásnak tetszett. És ez lett. Egy új anatómiai szörny;

sötét fájdalmai által tagolt test. Nem akart komoly lenni, az úgynevezett helyzetén

kívül semmit nem látott komolynak a fiú; és most mit látunk véresen komolynak,

mostohának, komisznak? Nem ugyanazt látjuk roppant nyomorúságosnak, kevésnek,

amit akkor a kisfiú látott? Amennyiben azt, akkor annak a fokozhatatlan változatát,

amely önmagammal azonosítható. Önmagával azonosnak annyit láthatott a kisfiú –

hogy nehéz (mint a feje), hogy kemény dió. Mi könnyítette volna, mi oldhatta volna

más, minthogy minél messzebb kerüljön innen. Na, ott lettünk bolondok. És folytatni

akarjuk! Könnyedek akarunk lenni, táncolni, elszédíteni egy valakit, hogy magunkat

újfent komolynak láthassuk. Nézzük.

*

Egy fehér légy száll elő, majd néhány kört leírva gyanakvó mesterkéltséggel a földre

teszi magát; egy albínó légy. Szinte üvegesen áttetsző hófehér lénye. Légykirálylány,

mondom elhaló hangon. Magam is tejfölszőke vagyok, fehér a szempillám is, fehér

bőrömet elborítják az allergiás kiütések fehéredő lobjai, a kifakadt hólyagocskákat és

varokat viszketés elleni mentolos fehér kotyvalékkal kenték be. Bámul rám. Egy légy

lánnyal szemezni. Százhuszonnégy milliméteres lehet, szivárványos, selyemfényű

szárny, egy légies biológiai szerkezet; a vérem, állapítom meg, magamban suttogva.

Albínó egeret már láttam, albínó legyet még nem; ő lehet a szarvasbogarak istennője;

nekem királylány. Mit kell tenni érte? Semmit. Már majdnem térdre zuhanok, srégen,

zsibbadt tagjaimat a végső elhalásra ítélve, és akkor előkerül ez az albínó légy, vár

valamire a térdeim előtt bóklászva; láthatóan vár valamire, érezni nem érzem, hogy

várna. Hacsak az utolsó pillanatra nem; hogy ő legyen valamiképpen létem foglalata.

Egészen közel sétál a légy, kedvem volna elborulni, rázuhanni. Elaludnék, és együtt

ébrednénk, de akkor már más biológiai szerkezetek lennénk. A tenyeremet fehér

fénymorzsák lepik el váratlan, anyám egy szelet kenyeret nyomott egyik tenyerembe,

a másikba kis halmocska cukrot, irány a csap, legyen belőle vizescukros kenyér, éhen

ne maradjon a kicsi fia. Ez nem számít mérgezésnek, ez ínyemre való, épphogy csak

kinőttek a fogaim, már hullnak is; hullanék fogaim után a porba, vagy a vizescukros

kenyér csillámlásába, majd szürkületébe és vak sötétjébe. Nem hullok. Ettől nem lesz

rosszabb. A csapra megyek; a kerítés egypár hántolatlan akácfatörzs közé alacsonyan

kihúzott drót, mindenki arra bicikliző fiú láthatja, hogy készül nálunk a cukrosvizes

kenyér. Ezért seggel az út felé fordulok, az itatóvályú felé. A tehenek ebből isznak,

amikor a gulyáról bejönnek. Eleget isznak a csillámló, zubogó vízből, és rád kapják

tekintetük; ha mosolyogtál volna, most lehervad arcodról a mosoly. Rád szegeződve

a feltartóztathatatlan, maga a feltartóztathatatlan!, plusz valami nyájas újszülöttszag!

Mikor érezhettem én utoljára csecsemőszagot, ha nem a magamét, anno. Mi az, hogy

anno!, annak előtte már éreztem. Nem volt ilyen émelyítő; de mindent egybevéve azt

mondom, barátságtalanabb volt. Mint utána, anno; magam újszülött szaga és valami

feltartóztathatatlan. Így lehetett ez, szorosan bepólyálva, szorosan lehunyt szemmel,

soha rosszabbat.

*

Apámtól kapok egy kis bugylibicskát, a szomszéd szobából meglovasítja az egyik

gyerek; a szomszéd szoba öregeitől lehet tudni, hogy már reggelinél azzal játszott, az

én kis bugylibicskámmal. Magamban, elsőre és időnként nekikeseredve szégyellem a

pengéje méretét, hogy nyele fából van, és nem gyöngyház berakású. Máskülönben

elképzelhetetlenül nagy örömet szerzett, hasonlított az apáméhoz; az apámé egészen

finom darab volt, vékony, nem túl hosszú pengéjű, és karcsú nyelű. Nem szerettük az

örömtelenül széles és súlyos vadásztőröket. Nekem azért kellett volna, mert remekül

lehetett dobálni vele, a fatörzsekbe beleállítani. Lassú, az avarban surranó lépések

hátra, lassú kézmozdulat föl, hátra, megint csak lassú mozdulatokkal a fához lépni és

kihúzni belőle a tőrt. Soha nem szabad idegesnek lenni. Most meg azt érzem, hogy

nem vagyok eléggé ideges. Egyáltalán nem értem, mit akarhat az én bicskámmal ez

az alak, srác, ugyanígy tíz év körüli, de alig találkozunk, ő az öregekkel van, az óriási

kórteremben, nem haverkodunk, mi egy nyolcágyasban vagyunk a folyosó végén, és

az ajtó mögötti ágyon vagyok én, az ablaknál, a sarokban meg az itteni barát, pár

évvel idősebb nálam, de rendes. Ez meg nem rendes. Nevet. Nevetgél. Mondom, mi

a nagy helyzet. Nem tartanám szerencsésnek, ha vissza kéne kérni, ezért azt mondom

neki, legyen csak nyugodt. Elsőre úgy tűnik, megfelelő a duma, már nem nevetgél,

mi több, morcossá lesz. „Van nálad valami, ami nem a tiéd.” A srác tekintete szúrós

lesz. „Nem is illik hozzád.” A srác szinte lemerevedik, látom, vadállatias indulatok

gyűlnek benne össze, a tekintete árulkodó, elvállalja, hogy nála van a bicska, de az

egész lénye tiltakozik valami ellen, rémült és kicsit keserű. Még mindig nem vagyok

eléggé ideges. Lehetnék idegesebb, erősebb nálam, az tuti. Nemrég műtötték őt is

vakbéllel, egy kis fürdőköpeny van rajta. „Lehet, hogy a fiókodban van.” „Nincs.”

Zuhh! Bal lábamat kifelé fordítom, ránehezedek, a jobbtérd behúz, majd ki, nagyot

rúgok a srác műtéti sebére – zuhh, elég volt egyetlen rúgás, lent fekszik a folyosó

padlóján, összerándulva, a hasát fogva vonaglik. Hát igen, nem lett végiggondolva,

kinyílt a seb a fiú hasán. Semmi se jutott eszembe, néztem, hátha megszólal, és akkor

gondolni tudok valamit, de semmi. Vezetgetnek. Arra eszmélek, hogy vezetgetnek;

erre már eléggé ideges leszek. A nővérke meg egy ápoló. Szemetek. Átköltöztetnek a

fiú helyére, az öregek közé, büntetésből. Hogy néznek rám, Istenem! Ezektől lehet

aztán az ember nyugodt, szinte kedélyes, mit se ér!

*

Nekem nem volt autóskártyám, nem is kellett volna, annyira rossz volt a minősége,

rossz volt fogni; érdes papír (alig vastagabb, mint a Terv vagy az 5 éves Terv, vagy a

Kossuth dobozának papírja), csúnya rajzok, de nézegetni még így is szerettem. Két

pakli van forgalomban, a régebbi az agronómus fiáé, és a friss (’69) Legéndyé, meg

van valakinek abból a régebbiből még, de az szétgyalázva. Azért játszok többet, mint

amennyit az unalmam engedne, mert elvagyok játék közben, nézegetem a képeket,

igyekszem elképzelni igazándiból, ahogy ezek az autók fényesen megmozdulnak, és

még fényesebben leírnak egy kört, versenyezni kezd egyik a másikkal, és – „Mutasd,

mid van! Mutasd már!”, visszatérek időnként a játékba. Mutatok egy Tatra T-3 603

KGST gépkocsit, a többieknek kivörösödik a fülük, mert röhöghetnékük van, Tatra!,

közben meg nem annyira szarok a mutatói, 160km/óra, és ha a rájátszásban vagyunk,

akkor 105 LE. Úgyhogy „Fogjátok be a pofátok! Nektek mi van!?”

Állandó vitatéma, hogy a Porsche „ezüstnyila” a mindentvivő, vagy a Maserati

Ghibli, „napjaink egyik leggyorsabb sportautója”. Milyen pokoli rossz ábrák! Az

angol autók feltétlen híve vagyok…, de hát hogy néz ki ez a Jaguár, ez a Rolls-Royce

Silver Shadow! Tombolva zúgjon át a világon! A régebbi pakliban (azt mondja az

agronómus fia, a címkén 1965 áll) azért valahogy kinéznek. Itt még egyszerűen

német gépkocsi a Trabant 601 vagy a Wartburg 1000 Camping, ahogy a Mercedes-

Benz 230 SL is, és csehszlovák például a Skoda 1000 MB. Eltelik négy év, és ezek

mind KGST gépkocsik lesznek, kivéve a Mercedest, az már, illetve a BMW 2000 CS

és a Volkswagen 1300 NSZK autó lesz. Megjelennek a japán autók, Toyota Corolla

1100 és így tovább, izgalmasabbnál izgalmasabb adatokkal, van, aki memorizálja.

Veszíthet akkor is. Szegény Austin Seven 850 – szeretem, de majdnem minden veri.

Triumph TR 4!, azzal lehet versenyezni, nem jutunk ki vele a végére, nyertesen

biztos, hogy nem; ahhoz kell egy Jaguar, vagy egy Chrysler Imperial. Milyen gyenge

a Moszkvics 408! És mégis, egyszer majd tombolva zúg át a világon!

*

Megérkezik anyám a kórházba, hogy hazavigyen; szóval – vége a szép időknek! Mit

csináljak. Aláaknázom a tervet. Makacsul nem veszek semmiről se tudomást. Róla se

nagyon. Anyámról. Szegénynek ott kell állni a lépcsőfeljáró alján, boldognak látszó

arccal, tekintettel. Mert húzom az időt. Elkezdek ugyan összepakolni, de mindenfelé

marad egy darab valami. Most már veszettül türelmetlen anyám, én ismerem, hiába

mutatja az ellenkezőjét; szerencsétlenségére kétszer is rosszkor ront be a kórterembe,

hogy kirángasson onnan. Egyszer vizit van, rögtön utána meg egy fiú lesz rosszul,

kisebb zűrzavar. Aztán egy orvosi köpeny takarásában lébecolok, mutogat, jár körbe

meg körbe, azt hiszem, ki akarja találni, hogy járhat a kedvemre. Vannak ötleteim, de

nem mondom. Nem látok jól, minden túl korai, képtelen vagyok visszaváltozni. Aki

hirtelen szívtelenné válik, arra aztán most végképp nem tudok odafigyelni. A hideg

kovácsoltvas lépcsőkorlát úszik a szemem elé, anyám lent fogja a korlátot, én meg

odafent. Vad, elszánt küzdelem! Mit mond a nővérke? Az előttem táncoló ökröcske,

az a doktor volna? Elrohanok megmosdani. Majd vissza, és megint vissza, vécére.

Aztán a kórtermi csapnál kezet mosni. Istenem, de gyönyörű fények, a magas, tiszta

ablakokon át! És a friss klór szaga, Istenem! Ennek vége, nincs tovább. Az ágyam is

áthúzza egy nővérke. A Mátyás király meséi még az ágyam alatt, nem, nem lesz már

érdekes visszafutni érte. Képtelen vagyok visszaváltozni, nem is akarok hát. Megint

szemmel tartani a homokot. Az igen, mondjuk, talán az rendes feladat. Csakhogy ott

lesz a ház is, a nagymamával, a mocsok félhomállyal, a szülők gyerekességével, na,

azt szemmel tartani, az viszont kegyetlen feladat. Megint egészséges, iskolába járó

fiúnak mutatkozni, ha csak ideig-óráig is. A szülők lármáját összehangoló jófiúnak

látszani, ha csak ideig-óráig is. Nem fog menni. Kapaszkodok, a vasrács gyönyörű

árnyékát bámulva a lépcsőfokokon, kapaszkodok a hűvös lépcsőkorlátba. Ez nem fog

menni. A bolhák meg a legyek meg az egerek közt idegesen mocorgó hülye. Ezért

menjek haza?! Nem megyek haza, mondom az orvosnak, hogy anyám is jól hallja. Itt

akarok maradni. Ingerült nevetgélés lentről. Anyám szégyenérzete, és dühe, hogy ez

a gyerek komolyan hülye. Elvékonyodnak, elfehérednek ajkai, felkavarodik gyomra.

Becézget, hízelgő szavak hagyjál el a száját; hát ezt nem kellet volna, mert ezt

utálom…, jól tudja. És mégis. Át sem fut az agyamon, hogy ez másként is lehet, mint

hogy itt állok a kórház folyosóján. Néha lefutok a kórház kertjébe, le a Kurcára. És

egyszerre csak ott is vagyok, mindjárt fölérünk a Kurca-hídra, anyám kezét fogom, rá

se bírok nézni a napfényben sütkérező betegekre, az ügyesekre. Az ezt megelőző kép

még az volt, hogy a kis ökröcske orvos lehajol hozzám, most utoljára.

Látjuk még egymást!, mondja, biztató mosollyal.

[Mennyi erőfeszítés!]

Nincs erő újrakezdeni, megint és újra ugyanazt látni, nézni; minden annyira távol,

hogy innét nem is látszik. Onnét (ahonnét) se látszott. Ez a minden – kecskepaták

taposta homok. Ahogy mondom, a mekegő csend felüti fejét. Eltelik egy hét.

Kődobálással. Nem túl gyorsan, nem is rohanvást, vagy futólagosan, ahogy pillantást

vet rá az Isten, hogy mégsem múló, nem, semmi mulandót nem látni. Eltelik egy hét.

Kődobálással. Máskor kacsázással. Lemegyünk a Körösre, a part hordalékkal teli;

zöldellő gallyak, halpikkelyek, pléhdobozok. A megrepedezett iszapban megfelelő

kavicsokat keresgélünk. Erhard és én, legtöbbször, néha Legéndy is. Vagy egyedül

megyek le a Körösre, meg kell tanulni szépen kacsázni, van, aki húszat is tud

hajítani, megfelelő kaviccsal. A forma perdöntő. Most is egyedül keresgélek, kisebb

köveket az árokparton. Így telik a hét Tatáéknál. Itt zúzalékkő vagy tégladarab jöhet

számításba, errefelé nincs jobbfajta kő; Tatáék háza előtt kátyús földút vezet el,

tulajdonképpen ugyanaz az út, ami a nagymama háza előtt megy (ahol élünk, amúgy,

ha anyám nem szalad el velem) és az iskola előtt is – Petőfi Sándor út. Ahol most

rejtőzök, Tatáéknál, az út ludasi vége. A falu két szélével, az új Rózsadombbal és a

régi Ludassal nem vagyok kibékülve. Nincsenek megfelelő kövek. Megdobálni az

állatokat, a szurokkal lekent villanypóznákat; a kecskéket nem, Tata kecskéit nem

dobáljuk meg. Van azoknak elég bajuk, mindenesetre én úgy gondolom, hogy az

állatok közül legtöbb gondjuk a világon a birkáknak meg a kecskéknek van. Nem

bántjuk őket. Eltelik egy hét, megint, kődobálással. Ilyenkor Tatáéknál lakunk

anyámmal, összeveszett apámmal meg nagymamával; leírhatatlan cirkuszt rendez,

repülnek a megtört bőrű papucsok, éjszaka, összekócolt hajjal cibál magával, kap föl,

rohanunk, menekülünk, és azután itt várjuk ki, Tatáéknál, hogy megjelenjen apám;

szép szóval, könyörögve kéri anyámat, hogy ne csinálja ezt a gyerekkel, menjen

vissza hozzá. Ezt a jelenetet én képzelem el ilyen hamisítatlanul eredetire, apámtól

nem futja ennyire egyetlen alkalommal se, nem az a fajta férfi. Nincs kőkeresgélés,

Erhard, Legéndy és én szárnyas kulcsokat gyűjtünk, gyufáról foszfort. Ötvenes szög

kell, ötvenes vagy húszas, inkább húszas. Megtöltjük foszforral a kulcsszárat,

beleillesszük a szeghegyet, a szeg fején és a kulcson spárga, meglengeted, a betonhoz

baszod, csatt, durr! Egész pontosan él emlékezetemben, hogy a világrajövetelem

előtti héten is Tatáéknál voltunk, akkor még a tanyáról iramodott neki a Gyepnek

anyám, ne bántsa őt férje. Megint bántani akarja, védje meg az apja. A Tata utálta az

apámat, úgyhogy ebből a szempontból a lehető legmegfelelőbb helyen járt. Katona

volt Tata meg vadász. Mégsem mondhatjuk, hogy igazából csak a fegyverek nyelvén

értett, mert ha esélye volt rá, nem használt fegyvert. Anyámat is utálta, hogy

rohangál ide meg oda, szerette volna, ha élete nélkülük folyik, ha nyugton hagyják. A

semmirekellő vejével meg a hisztériás lányával mi a fenét kezdjen!? Semmit. Egy

hetet bírt apám általában. Addig részeg lehet; én meg, normalizálni a helyzetet – arra

lehetek jó. Ebből már megszületésem előtt elegem van, iszonyú erővel rugdosni

kezdem anyám hasát. Kint fekszik állapotosan Tatáék nagyszobájában a padlón,

valami miatt belé van csavarodva a lepedőbe. Átlopózok az utcai szoba homályából,

úgy tíz év körüli lehetek, és mindkét lábbal, fölváltva, hatalmasakat rúgok a hasába,

hogy ne születhessek meg. És mégis itt vagyok. Már késő volt. Erőtlen kísérlet.

*

Anyai nagyapámnak a lelépései a legemlékezetesebbek; anyám szerint néhány nap

után lelépett otthonról, már amikor otthon volt, mert különben harcolt. A műszaki

alakulatok nélkülözhetetlen honvédjének bizonyult élete oroszlánrészében. A

kölyökben fölmerült a kérdés, ha otthon sem volt soha (illetve megérkezése után már

szedelőzködött is, anyja állítása szerint), és Tata meg rendre úgy meséli, amint

alkalma adódott, a honvédségtől köszönt el, hogy itt lehessen velük, akkor hol volt

Tata?! Meg nem mondja senki. Egyszer birkákkal, másszor kecskékkel érkezik haza;

hogy miért szerezte be, honnét kerítette őket, nincs semmi tudásunk. A kaja náluk

paradicsomleves rizzsel, utána hagymás krumpli. Ezt az étkezési szokásukat én

bölcsnek gondoltam valami miatt, jóllehet nem szerettem egyiket se; de nem féltem,

nem riadtam meg egyiktől sem. El lehetett mélázni fölöttük. Az ablakpárkányon,

cukrozott vízben legyek. Arrébb cserepes növények. Nem fájdul meg az ember

szeme, könnybe se lábad. Nem úgy a reggeli cukrozott langyos tej látványától. A föl.

Zokogok. Belül. Legbelül. A gyomorszájban buja lángok, minden reggel új és újabb

cafatok a bögre szélén, meg persze a kanálra csavarodva, ó ég, fogadj be! Nem

fogad, nézni kell hosszan a forró kecsketejcafatokat. Sötét lesz hangom, lobot vet

torkomon, süt és remeg – ennek a másik mamámnak mondom, kimegyek játszani.

Igazából ritkán vagyok kint az árokparton ezen a héten, rendes köveket keresgélni.

*

Annyira furcsa fények szűrődnek a nikotintól sárga függönyömön át, hogy szinte alig

látok. Ennek a mondatnak leírásával is alig boldogultam; két oka van, a grammatika

az egyik, ezt tudjuk, a másikat meg elfelejtettem; aha…, aha…, a fényviszonyok. Mi

volna a fényviszonyokkal? Sötétedik. A kátránytól szürke függönyt semmisnek vevő

íriszháló (ez nem tetszett, mint mondat; de mint lehető valóság se). Kihúztad. Eltelt

ennyi és ennyi idő. Visszavetted a mondatot, nem is túl körmönfont. Sötétedik.

*

Mennyi erőfeszítés! Előbb a nyári aszály szárít szarrá mindent, aztán az őszi

esőzések rohasztják, majd ha még valami maradt (és általában maradt, ez csoda), a

fagy pusztítja el. Traktorosok fordulnak fel, gurulnak be a gátról az ártérre, ősszel is

meg tavasszal is, a kiáradt Körösbe, ahogy most szomszédunk veje…, szörnyet halt

szegény feje, mondja nevetve apám. Mennyi erőfeszítés veszik oda. A téesz kőműves

brigádját nyomban tíz fővel bővítik, ácsok meg lakatosok szorgoskodnak velük egész

nyáron, hogy a gátőrház kéményét újraépítsék és rendbe hozzák a zsilipet, idő, az

van. Nem haladnak gyorsan, vigyázni kell magukra, özvegyek így is lesznek. Az

özvegyeknek már a kertkapujuk, az ajtajuk szaga is más, zsírosabb, és több macska

kószál körülöttük. Alattomban pusztul minden; a téesz az embereivel mit se tud

kezdeni; igyekszik törvényszerűvé varázsolni azt, hogy szó szerint szétlopják

vagyonát, a műtrágyát, a gabonát, a gázolajat, cementet, téglát és így tovább, ezért

úgynevezett háztáji földet ad, és házépítési programba kezd, legyen háza is azoknak

a példásan szerencsés téeszmunkásoknak, akik háztáji földet már kaptak. Anyám se,

apám se vesz részt ebben az álkommunista tréfában, apám mondja így; a téesz ennek

ellenére fölajánl egy rózsadombi házat, kulcsrakészet, amit viszont inkább anyám

nem akar, egyszerűen nem kell neki…, azóta sem tudja, miért utasította vissza. Az

anyósával él egy nem sok jót ígérő vályogházban. Elviselhetetlen satrafa, földpadló,

kitört ablakok, szúette bútorok. Ez kellett? Ez adatott neki, ezt elébb fogadta el, kitart

mellette. Ide jöttünk föl a disznóól nagyságú tanyáról. Elszánta magát erre, erre a

helyzetre tette fel az életét, hogy itt legyen együtt férjével, annak anyjával, na és

velem. Aki nem sokat számít, de azért van. Nem sok vizet zavar, elül a homokban

napokat, faágakat gyűjt, rajzol velük vagy bábukat készít. Parittyát. Íjat. Egy egészen

új rend épül körülötte és körülöttük, hanem ő csak a pusztulást látja. Apja szerint

nincs mit javítani a világon, a világukon, ráadásul se nem suszter, se nem

szabómester, amint az apja volt, a nagyapám. Meghalt a kommunista hatalomátvétel

után nyomban. Még hogy javítgatni, reparálni…! Apám észjárástól messze idegen

elfoglaltság lett volna.

*

Az első, amikor nem pusztulást és rombolást látok magam körül, az új istálló építése

az udvarban. Az volt az érzésem, hogy eddig nem is voltam képes látni a világot;

semmit se látok belőle, mert a világot akkor lehet látni, ha annak van jövője. Ezt

valahogy észre kéne venni, valami jelekből kisilabizálni, hogy a világnak van jövője.

Miféle jövővilág mutatkozhatna meg, és így maga a világ egy tiszazugi kisfiú

számára? ’68 tavaszát írjuk. A világ macskanyávogásszerű és zsírpuha. ’68 tavasza

van, és épül az új istálló az udvarban. Szarra szar. Apám időtlen idők óta nem

lapátolta ki a szarunkat a budiból. Miért? Annak a helyére lesz rakva a bikaistálló.

Lovak és bikák, apám hóbortszerűen imádja ezeket az állatokat, kisajátítja őket,

mintha senki más nem szeretné a lovakat és a bikákat. Nem szerethetik őket; ezért se

vetemedik arra, hogy dolgozni menjen a téesz marha- vagy lóistállójába. Nem számít

neki a kenyérkereset. Ezek ostobák, barmok, nem értenek az állatokhoz, mondja.

Szétverik, elevenen nyúzzák meg ezeket a gyönyörű jószágokat; a rák ette volna meg

az anyjuk méhében mindegyik parasztot, dögölne meg együtt a kommunistákkal! Ezt

ordítja, hogy mindenki hallja, különben, látszik ez rajta, nem érdekli annyira. Egy

éhes száj rajtakapja, hogy csiholja a dühöt a tüdejében és a gégéjében. Apámnak az

állkapcsa legfőbb fegyvere, ahogy mindent erősen fog vele, nem enged, de közben

édesszájú. Megveszik a süteményekért. Rám sötét köszönt most, készakarva hozom

föl látóterembe a varjakat és a denevéreket. A sufnink falvédőjén is ezek vannak,

meg a templomunk tornyában is. És igazi, vakporos sötét, nem sima éjszaka! Ez lett

a kezembe nyomott kenyérből; fölálltam a veranda előtti, élére állított téglákról,

odamentem a kapu melletti csaphoz (a mi egyetlen csapunkhoz), megverettem vízzel,

rászórtam a másik tenyerembe öntött kristálycukrot. Nem lehetett hülyülni, ügyesnek

kellett lenni; ahogy fölragyogott kezemben a cukrosvizes kenyér, most halványulni

kezd. Sötétedik. Nem sötétedhet, koradélután van, apámat várjuk a szanatóriumból,

és nem akarok enni megérkezése előtt a tyúkpaprikásból. Megvan a magam furcsa

oka rá. Iszonyodok a kajáktól. Ettől meg nagyon. Bőrök mindenfelé. Azzal, bőrrel

együtt kéne megenni a bőr nélkül sokkal meztelenebb húst. Nem szeretnek a szülők,

válaszolnám, de most nem kérdez senki, különben se hinnék. Előrángatod a sötétet,

egyelőre egy gyöngécske éjszaka leplét, hogy a tyúkhúst ragadja el előled valami, és

igen, a bőregerek vonítva kiabálnak, nem lehet megállítani sikításuk, füledre szorítod

a szabad tenyered. Akkor abba a füledben akárha fűzfasípot fújna valaki állat iszonyú

hamisan (Legéndy lesz az). Egy ötvenfilléresre rakom a kenyeret, az ötvenfilléres

alumíniumérméket vásárlások után megtarthatom, illetve elcsenve gyűjtöm, egy most

is melegszik itt mellettem az akácfarönkön, azon meg a kenyér. Befogod mindkét

füled. A mindenség roppanó, reccsenő hangjai, a sodródó, kavargó tárgyakat lüktető

vér robaja kíséri. Mi ez? „A jövő zenéje.” Tervezzünk. Legyenek látomásaink. Az

azért nem olyan könnyű. Azt láttam, hogy engem figyelnek, de nem hiszem, hogy

azzal a kíváncsisággal, miféle ember leszek, mire viszem, hanem csak úgy. Mire

lehet majd használni a kölyköt, mire lesz jó; ha rá néztek, nagy valószínűséggel azt

találgatták a leginkább – hogyan végzi. Ezek elől a tekintetek elől kell elbújni. Az

újonnan felépült istálló padlásán alakítottam ki egy remek búvóhelyet.

*

Álló nap szürke, végrehajtás előkészületi idő, apámtól csent Kossuth cigaretta zihál

keserű nyálat gyűjtve bizsergő számban, alattomosan könnyű, apró szemű eső, zúgó

szédület; fönt az istállópadláson fegyvereket készítek. A frissen gyalult deszkáknak

és a kőrisfa lefaragott háncsának illata. Minden zabolátlanul tiszta, kövecsek közt

áramló víz. Úgy hírlik, „Hullamosónak” hívnak minden temető közeli kocsmát. A

budapesti Keleti pályaudvar környékén is van egy, a Fiumei úti Sírkert felé menet,

balra, szemben valami okmányhivatallal. Egy alagsori, és országos Hullamosó, az

ingázók, a vidékről feljáró munkások, a leggyámoltalanabb népek férfijai, a valóban

csak felejteni akaró emberek járnak oda. Nincs vér az ereikben, de a bortól, a sörtől

és a töménytől valami fölforrósodik a beleikben. Érezni akarják a hőmérsékletük;

ettől a mennyiségű rossz pálinkától, rumtól, konyaktól mérhetetlen forróság öntene el

bárkit, de bennük épphogy valamicske plusz hőmérséklet. Egyszerre felragyognak a

féldecisek kezeikben, émely, émely, gyomruk felkavarodik, jólesően, de nullafoknyi

alakulás. Az alagsorban a poharak fénye, és a derékszíjaké. A dimenziók hiánya mint

védettség. Az anyai nagyapám, Tata, egyszer vagy kétszer járt odalent, ’56 őszén

biztosan, ő mesélte. Nem lehet elképzelni, mekkora volt a felfordulás, mondja. A

Kilián laktanyában; ott vagyunk elszállásolva, együtt a munkaszolgálatosokkal, de én

már a munkásszálláson vagyok, fönt a második emeleten. A Tűzoltó utcai bejárat

felett. Nem nagyon volt ott fegyver, néhányan azért puffogtattak. Hozzájutott pár

élelmesebb, a szemközti felkelőktől vettek el puskákat, vagy kaptak is tőlük, isten se

tudja. Aztán azokat kezdték lőni. Mondom, nagy volt az összevisszaság. Október

huszonhárom éjjelén semmi különös, behúzódtam a sarokba az ágyamra, vártam, mi

lesz. Füttyögések, átkozódások, rohangálások, nem tudtam aludni. Nem volt semmi

kedvem belekeveredni. Fegyvert fogni, kire!? Nem kérdezek senkit, gondoltam, majd

csak kiderül, mi ez a nyüzsgés, kifigyelem. Ki nem teszem a lábamat, az biztos. Ha

valaki azt mondta volna, ezt vagy azt kell csinálni, parancsolt volna nekem, akárcsak

a háborúban, nem csináltam volna meg. Elég volt. Még mennyire elég, két háború!

Van, aki rendet akar tartani, ott a Kilián laktanyában, van, aki nem. Másnap reggel

kinézek az ajtón, kinézek az ablakon is. El kell innen menni, nem hiányzok senkinek.

Elraktam a váltás alsógatyát, inget, a bakancsot, a kapcát, bekecsemet is a hátizsák

tetejére szíjaztam. Nem kell nekem ez a balhé. Mondják a többiek, hogy a szemközti

italboltot feltörték, már csak ez hiányzott, úgyhogy most már részegek is, nem csak

handabandázók, hőzöngők, akik az utcán ribillióznak, és mindenfelé ribillióznak,

lőnek. Az udvaron, lent, dobhártyámat szaggatja, akkora üvöltések, ellenszegülések,

megint, aztán morajlás, siető alvajárók, néha tétova csend, de aztán puff! Puff! Nem

lehet csak úgy kisétálni…, a hétszentségit! Mások is le akarnak lépni, nem tudják, mi

ez, merre tartsanak. Majd jön Maléter!, mondják. Basszátok meg Malétert, gondolom

magamban. Már fenyegetőznek, és forradalomról beszélnek. Azt is basszátok meg.

Nekivetettem a hátamat a falnak. Nekem haza kell jutni a családomhoz! Egymásra

lövöldöznek, micsoda cirkusz! Elég ebből, gyerünk! Amikor Maléter beállt egy

harckocsival a főkapuba, én a hátsó kapun leléptem, viszlát, Budapest! A Keleti felé

mentem, hátha a pályaudvaron vagy a Hullamosóban találok földieket. Sehol senki.

Odalent a Hullamosóban már csak a jövőre koncentráltam, arra, hogy esik vagy nem

esik, hűvös lesz az idő vagy meleg. A Hullamosóban hőmérséklet nélküli emberek,

így hidd el, ahogy mondom. Az nem igaz, állítja Tata, hogy mindennek, ami van,

annak van hőmérséklete. Nem, nevet föl, nem igaz, bármit mondjon is a tanárod.

*

A fináncok meg a rendőrök mindig hamarább érnek haza, mint apám, ez nem lehet

véletlen. Anyámat beszorítják a veranda végében kialakított konyharészbe, engem

meg félrelöknek, a fejemnél fogva, ki. Zöld meg szürke egyenruha mindegyiken,

félelmetesek, néhányukon esőköpeny van, azok a legveszedelmesebbek. Törnek is a

nagymama szobája felé, úgy veszem ki, dohányt keresnek. Nem volt kedvem elbújni

az istállópadlásra reggel, rossz idő volt még ahhoz is. Nagyon váratlan ez az izgalom.

Értelmetlen izgalom, nincs is. Döbbenet van, riadalom, olyasmi, amit anyám amúgy

kedvel. Tetszik neki a rendőr, vagy jó akar lenni nála? Hogy feketén termesztenénk

dohányt? Feketén szereznénk be alkoholt? Fegyvert rejtegetnénk? Miből gondolják?

Honnét veszik? Információk. Azaz nyilván a szomszéd jelentett föl bennünket. A

nagypapának, aki úgynevezett úri szabó volt, és szívrohamot kapott a kommunista

hatalomátvétel tájékán, neki valóban volt dohánya, méghozzá saját vágású és saját

pácolású, adott erre, híre volt finom dohányának, de nem adott senkinek, legföljebb

ajándékba. Egy kis kopott dózniban nyújtotta át, mesélte egy furcsa, megilletődött

órán apám, aki nem igazán emlékszik az apjára; a füst gomolygott, sűrűn kavargott

nagypapa szobájában, ami egyben műhelye is volt, így aztán apám az apját soha nem

láthatta. Folyton dohányzó vékony kis ember, a dóznijai és a szabóollói közt, állandó

füstfelhőben. Megható, legalább is apám meghatódik ezen az emlékképen. Elszállt a

füst, eltűnt vele a dohány, a fináncok hiába keresik. Nanana! Föl akarnak menni az

istállópadlásra, fegyvert keresnek. Most aztán príma! Remegek. Anyu! Csinálj már

valamit!