Puszták népei (Juan Rulfo: Lángoló puszta)

Ridley Scott road movie-jában, a Thelma és Louiseban (1991) a címszereplők kétnapos

kirándulásra készülnek, ám mikor egy bárban meg akarják erőszakolni Thelmát, Louise

agyonlövi az elkövetőt. A végzet lejtőjén folytatott utazás célja a hegyvidék helyett Mexikó

lesz, s Juan Rulfo Lángoló puszta (1953) című novelláskötetét olvasva érthetővé válik, hogy

az amerikai filmek menekülő bűnözői, miért a déli határ felé tájékozódnak. A 2014-ben újra

kiadott kötet (az első magyar kiadás 1978-ban jelent meg az Európa Könyvkiadónál) hátsó

borítója szerint, Gabriel García Márquez Rulfot olvasva a következőket írta: „Egyetlen

egyszer voltam még ennyire meghatódva, amikor Kafka átváltozását olvastam a sötét bogotai

diákszálláson.” Ugyancsak a borítón Elias Canettitől (is) található idézet, Canetti a Mondd

meg nekik, ne öljenek meg! című novellát mesteri felépítésű, megrázó, bensőséges

elbeszélésnek tartja, melyben „az érzés, az intelligencia és a kifejezési mód hatalmas irodalmi

hőstetté egyesülnek”. A szakirodalom szerint Gabriel García Márquezt a Száz év magány

(1967) írásakor Rulfo művészete is inspirálta, ám a Lángoló pusztából pont a Márquez

nevével fémjelzett mágikus realizmus hiányzik. A harmincas években induló irányzat követői

szerették volna megmutatni a latin-amerikai kontinens csodás valóságát, ötvözni próbálták az

emberek tudatában élő fantasztikus mítoszok és mesék világát a mindennapok sivár, olykor

kegyetlen realitásával. S éppen ez a mozzanat, a valóság és a fantasztikum egybeolvadásának

látomásos közege hiányzik Rulfo ñelbeszéléseiből, melyek a hátsó borítón olvasható

méltatások fényében csalódást okoznak. A szerző hősei Márquez szereplőivel ellentétben

nehezen szerethető „pusztalakók”, főként birkapásztorok („Birkapásztor vagyok, máshoz nem

értek”, 50.o.), akik lelkiismeret furdalás nélkül gyilkolják meg szomszédjukat („fáradságos

munka az ölés”, A férfi, 40.o.), de előfordul, hogy nem is emlékeznek arra, mit tettek

(Hajnalban, Macario). Testvérüket is halálba küldik, ha megkívánják házastársukat (Talpa), a

nagybácsi pedig kiskorú unokahúgát venné feleségül (Hajnalban). Nincs olyan történet, ami

szeretetteljes, klasszikus értelemben vett családi, baráti kapcsolatokról szólna, több esetben az

apa fia halálát kívánja (Nem hallod a kutyák ugatását, Matilde Arcángel öröksége), a

keresztanya pedig azzal ijesztgeti keresztfiát, hogy a pokolba jut (Macario). A kötet majdnem

minden motívuma (pl. polgárháború, a kormányzó, az ezredes zsarnoksága, egy vidék

pusztulása, babonák, családon belüli szerelem) megjelenik a Száz év magányban is, de

varázslatos, látomásos közegbe ágyazva, szerethető karakterekkel.

Rulfo könyvét kétszer kell elolvasni, mert másodszorra sikerül elmozdulni a kezdetben

felállított elvárási horizontból, s elvonatkoztatni a figyelmetlen (pl. a 41. oldalon „gondolta

férfi” szerepel), olykor következetlen szerkesztői megoldásoktól. A tizenhat novella bizonyos

darabjai néha egy teljes lap kihagyása után követik egymást, máskor egyszerűen a következő

(üres) oldalon kapnak helyett. Átláthatatlan a narráció tipológiai jelölése is. A szerző a

realizmus hagyományos eszköztárán túllépve, s ezzel a sokszor Móriczot idéző novellavilág

kereteit meghaladva a narrációban függő beszédet és belső monológot is alkalmaz. Ez a

szövegen belül vagy nincs jelölve, vagy idézőjelbe van téve, vagy idézet az idézetben

formában szerepel (A férfi című novella esetében ezzel nehézkessé téve az olvasást). Rulfo

road-movie- ja a pusztán kezdődik (Földet kaptunk), lejtőn folytatódik (A Komaasszony-lejtő),

majd egy folyó áradását követi (Mert nagyon szegények vagyunk), azután felfelé halad (A

férfi), megáll egy-egy falunál, pusztánál (Hajnalban, Macario, Emlékezz vissza, Nem hallod a

kutyák ugatását, Matilde Arcángel öröksége, Anacleto Morones), zarándokútra indul (Talpa),

s a mexikói forradalomból (1910-1920) is emel ki részleteket (Lángoló puszta, Északi átjáró,

A földcsuszamlás napja). A szerző húsz évig dolgozott köztisztviselőként és bevándorlási

ügynökként, a hatvanas években forgatókönyveket írt, Mexikón belül tett utazásai során

pedig fényképeket készített. A Nemzeti Fejlesztési Bizottság igazgatójaként a mexikóiak

életéről szóló fotóalbumokat adatott ki, s a Lángoló puszta ezekhez hasonló fényképalbumnak

értelmezhető. Rulfo a kamera pontosságával rögzít, a novellák szituáltsága riportszerű

dokumentumfilmeket idéznek, mintha a szerző az utazásai során készített fényképeket,

interjúkat ültette volna át prózába. Forgatókönyves nézőpontot tükröz az első novella (Földet

kaptunk) indító mondata is, „A sokórányi gyaloglás után, miközben egyetlen árnyékot adó fát,

de még egy magot vagy gyökeret se láttunk sehol, egyszerre kutyaugatás hallatszik”. (7.o.)

Tipikus filmnovella a Nem hallod a kutyák ugatását című elbeszélés is, melyet apa és fia

párbeszéde „mozgat”, néhány mondatos leírásokkal kiegészítve. Riporthelyzetre épül A férfi

című novella, aminek végén kiderül, hogy az elbeszélés szövetét adó belső monológok szálai

egy éppen tanúvallomást tevő birkapásztorhoz vezetnek. Az őt kihallgató bíró nem szólal

meg, mintha háttal ülve, vagy „kitakarva” szerepelne egy dokumentumfilmben. A

földcsuszamlás napja szintén filmes nézőpontot mutat, a földrengés után megjelent

kormányzó látogatása és beszéde nem leírás formájában jelenik meg, hanem két barát

dialógusába építve. „– Szeptemberben történt. Nem idén szeptemberben, hanem tavaly. Vagy

tavalyelőtt volt, Melitón?” (165.o.) A „riport készítői” ebben az esetben is láthatatlanok

maradnak. „– Jól van, többször nem kell elmondanod. Csak hát így az urak lemaradnak

valami jóról. Majd elmeséled inkább azt, hogy mit mondott a kormányzó.” (168.o.)

Monológra, visszaemlékezésre épül, s riportszituációba ékelődik az Emlékezz vissza és a

Matilde Arcángel öröksége is. A novellák forgatókönyves jellegét erősíti, hogy egy-egy

helyszín váltása között, nem leírás, hanem szövegközi kihagyás látható, Rulfo egyszerűen egy

következő jelenetre „ugrik” (pl. Mondd meg nekik, hogy ne öljenek meg!). A szerzőtől távol

áll a humor és az irónia, s mikor mégis próbálkozik velük, groteszk hatást ér el (pl. Macario).

Rulfo kegyetlen, nyomasztó, babonákkal terhes prózavilágában még egy vidámabb

hangvételűnek tűnő elbeszélés is tragédiába torkollik, brutális élethelyzetek körvonalazódnak.

Pl. „»(…) a feleségem épp aznap adott életet fiúnknak, Merenciónak, én meg csak nagyon

késő éjszaka értem haza, inkább elázva, mint szárazon. Ő pedig jó pár hétig nem szólt hozzám

emiatt, hogy magára hagytam a bajban. Aztán, mikor megbékült, azt mondta, hogy én még

arra se voltam képes, hogy elhívjam a bábát, neki kellett kivágnia magát a bajból, úgy ahogy

Isten tanította.«” (175.o.) A Lángoló puszta novelláinak világa Luis Buñuel Az elhagyottak

(1950) című filmjével rokonítható. A film elején felirat olvasható: „A film valós tényeken

alapszik. A szereplők nem kitaláltak.” A történetet felvezető narráció szerint, minden főváros

(pl. New York, Párizs, London) fényűzése mögött nincstelen otthonok húzódnak, ahol

egészségtől, iskoláztatástól megfosztott alultáplált gyerekek élnek bűnözésre kárhoztatva.

Mexikó modern fővárosként nem kivétel alóla. „Ez a film a valós életet mutatja be, nem

optimista.” Mindez a Lángoló puszta bevezetője is lehetne, ha Rulfotól nem állna távol az

olvasók ilyesfajta eligazítása. Buñuel halványan ugyan, de Pedro, a jó útra térő utcagyerek

alakjában, valamint a bíró és az iskolaigazgató karakterében pozitív szereplőket is mutat,

olyanokat, akik felveszik a küzdelmet a szegénység és az embertelenség ellen. Rulfo

történeteiben nincsenek humánus hősök, a legjobb esetben is csak a megbánás halvány

kontúrjai körvonalazódnak. A kötet meghatározó jegye a dokumentumjelleg, ezt erősítik a

direkt címek, ha a novella földosztásról szól, akkor a Földet kapunk címet kapja, ha a

szegénység kerül fókuszba, akkor a Mert nagyon szegények vagyunkat, ha forradalomról szól,

Lángoló pusztát, ha hajnalban történő gyilkosságról, akkor Hajnalbant. Buñuel filmje

mindössze 86 perces, mégis lassan peregnek a súlyos állításokkal terhes képek, s ugyanez igaz

Rulfo kötetére is. A nagybetűs, szellős közlésnek köszönhetően 210 oldalra nyújtott könyvet,

akár gyorsan is el lehetne olvasni, ha nem akasztanák meg a lendületet a szűnni nem akaró

borzalmak, amikről Rulfo beszámol. A filmet nézve és a kötetet olvasva nem csak Mexikó

pusztáit, hanem a fővárost is nagyívben kerülnie kell azoknak, akik szépre és szeretetre

vágynak; Thelmának és Louisenak való vidék.