Varga Kinga beszélgetése Kalapos Veronikával
Kalapos Éva Veronika ötkötetes fiatal szerző. Író. Újságíró is, aki egyelőre még,
ha kérdezik, ez utóbbit említi először. Az írói áttörést az Arccal a hóban című
drámakötet drámái, az ismertséget a D.A.C. című ifjúsági regénysorozat hozta
meg számára. Sokoldalú, énekel és évekkel ezelőtt a színészet is foglalkoztatta,
mára azonban egyértelmű: az első helyre az írás került. A beszélgetés apropóját
annak a kérdésnek a körbejárása adta, hogyan is válik valaki íróvá.
Eddig regénysorozatod és drámaköteted jelent meg, de a nyomtatott és online irodalmi
lapokban gyakran novellákkal jelentkezel, mint ahogy most is. Mi a viszonyod a novella
műfajához?
A novellák olyanok nekem, mint a költőknek a versek: leülök és kijönnek belőlem, míg a regény
létrejötte hosszabb, üldögélősebb, gondolkodósabb folyamat. Ez a konkrét novella úgy született,
hogy a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjpályázatra beadtam egy regénytervet, megkaptam az
ösztöndíjat, a regénytervből novellafüzér-terv lett, a Homok ennek az egyik darabja.
Egyáltalán nem vidámak a novelláid, mint ahogy ez sem az.
Nem vidámak, mert nem vidám a környezet sem, amelyben játszódnak, és ebben az Arccal a
hóban drámáihoz kapcsolódnak. Fontosnak tartom ugyanakkor, hogy az ilyen helyzeteknek is
legyen humora, még ha a drámákban tudatosan ellene mentem is annak a humornak, amit például
Egressy vagy Garaczi használ. Az volt a célom, hogy ne úgy tekintsünk a vidéki létre, az ott élő
emberekre, mintha papírmasé figurák lennének, ne rajtuk, hanem velük nevessünk, forduljunk
megértéssel feléjük, az ő oldalukról tekintsünk a problémákra. Ebben ugyanúgy benne rejtőzik a
humor, mint ahogy minden helyzetben, a legszomorúbbakban is. Úgy érzem ilyenkor, hogy a
szereplőkért – a Homok tizenegy éves kisfiú narrátoráért is – megszakad a szívem. Írok a hangján,
és közben azt szeretném, hogy valaki ölelje meg. Nehéz íróként megmutatni valakinek a
magányosságát, kirekesztettségét anélkül, hogy közben ne érezd azt, hogy az összes hasonló sorsú
gyereket szeretnéd örökbe fogadni.
A sötét tónus és drámai feszültség érthető nyelvezettel párosul a novelláidban, az érthetőség
minden írásodra jellemző. Mennyire törekszel erre?
Nem vagyok szövegsznob, szeretem, ha egy szöveg érthető, nem gondolom, hogy ettől ne lehetne
magas szintű. Ha tudod, hogy ki vagy, merre haladsz, akkor el tudod mondani három szóban, amit
szeretnél. Életem egyik legnagyobb olvasmányélménye – de szerintem ezzel az egész generációm
így van Bartis Attila A nyugalom című könyve, ami viszonylag egyszerű nyelvezetű, de
érzelmileg olyan komplex, hogy nem tudod magad kivonni a hatása alól. Az én olvasatomban az
egyszerűség elősegíti az érzelmi intenzitást, feszültséget és mélységet, mert az ember alapvetően
egyszerűen beszél. Tudatosan törekszem az élőbeszédszerűségre, hiszen élő emberekről írok. Azt
mondják, hogy egy jó sorozatrésznek a történetét egy mondatban el kell tudni mondani, ha nem
lehet, valami nincs rendben. A legbonyolultabb emberi érzések, reakciók és tapasztalatok is
elmondhatók egy-két szóban éppen azért, mert alapvetően egyáltalán nem írhatóak le. Írás közben
az ember sokszor azzal küszködik, hogy megvan a fejében az érzés, az impulzus, amit meg akar
fogalmazni, és sokadszorra sem sikerül.
„Nekem a párbeszéd felől nyílt meg a próza.” Hallottam tőled ezt a mondatot. Mit jelent ez?
Valahogy mindig is körbeírtam a párbeszédet. A dialógus nagyon fontos eleme mindannak, amit
írok, nehéz dolgoznom nélküle. Onnantól kezd élni a szöveg, ha él egy figura. Ha leírok egy
karaktert, ha meg tudom határozni, hogyan beszél, hogyan mozog a saját környezetében, akkor
könnyebb leírni azt, ami körülveszi őt. Először a hang szólal meg az ember fejében, a karakter
hangja – ezt mástól is hallottam, nálam is így van.
Ezek szerint éled a figuráid életét?
Van szerepjáték része is, igen. Bárkinek a hangján meg kell tudnod szólalni, aki a történetben
szerepel. Ebből a szempontból az írás olyan, mint a színészet, ahogy egy karakter megszületik, az
sokban hasonlít ahhoz, ahogy egy színész felépít egy szerepet. Az író és a színész is az emlékeiből,
a megélt tapasztalataiból dolgozik, és ehhez teszi hozzá a saját fantáziáját. Azért szeretek például
férfi–fiú narrátorral dolgozni, mert mindig szerettem volna férfi aggyal gondolkozni. Amikor az
ember fejében megszólal a hang, akkor az olyan érzés, mint ha saját maga beszélne valamiről,
pedig nyilvánvalóan ez transzformáció; ilyenkor az író a szereplő hangján beszél, úgy
gondolkozik, ahogyan ő gondolkozna, arra megy az agya, amerre az övé menne. Mikor ez a
kapcsolódás a szerző és a figura között megszületik, és képes a szerző a figura fejével
gondolkodni, onnantól kezdve már könnyebb kicsit, mert a figura gondolatai a saját gondolatai is.
Azt nyilatkoztad egy másik interjúban, hogy először értő olvasó az ember, és csak azután lesz
íróvá. A legtöbben mégis megrekednek az első fázisban. Hogyan zajlott a kezdet?
Amióta írni tudok, mindig is vezettem naplót, írogattam verseket, kis történeteket. Nagyon nagy
kifejezési vágy volt bennem egész gyerekkoromtól, az éneklés, a színház is ezért jelent meg az
életemben. Ezeknek a tevékenységeknek az volt a lényege, hogy meg tudjam magamat fogalmazni,
de soha nem gondolkoztam azon, hogyan keletkeznek a könyvek, hogy azokat egy ember írja,
hogy ez egy szakma. Tizenkét–tizenhárom évesen, amikor írtam a regényeimet a kockás füzetekbe,
volt ugyan egy olyan álmom, hogy majd felfedeznek és én leszek az első tizenegynéhány éves író a
történelemben (ami mára mással már megtörtént), csak aztán elnyomta a színház, az éneklés. A
gimnáziumban később novellapályázatot nyertem, voltak ennek tehát jelei, de meg kellett érni
hozzá, el kellett jönnie a pillanatnak.
A D.A.C. sikerének következtében ismerte meg a neved a nagyközönség, úgy tűnik, mintha ez
lett volna az áttörés, ez lett volna az a bizonyos pillanat. Ezt így élted meg te is, vagy csak az
ismertté válásban segített?
Gyakorlati szempontból a D.A.C.-cal lettem íróvá, ha azt tekintjük írónak, aki minden nap írással
foglalkozik. Akkor kezdtem hivatásszerűen írni, most ez a főállásom. Az, hogy az ember lelkileg
hogyan áll ehhez, már másik kérdés. Áttörésnek az Arccal a hóban megszületését éltem meg, az
volt az, ami után már nem féltem. Előtte, amikor írtam valamit (novellákat vagy verseket) mindig
ezer hang volt a fejemben, és a szöveg valahogy nem történt meg igazán, a félelem mindig
leszorította a kreativitásomat, nem volt bennem az a dafke, hogy akkor is azt írom, amit én akarok,
vagy talán a szándék nem volt elég erős, hogy mindenképpen megírjam, ami a fejemben van. Totth
Benedek mondta egy interjúban, hogy azt kell megírni, amit akkor is megírnál, ha soha az életben
nem jelenne meg, nekem az Arccal a hóban volt először ilyen, egy fordulat történt az életemben öt
évvel ezelőtt, ami meglökte ezt, és a három dráma három hónap alatt egyhuzamban megszületett.
Utána nem sokkal kezdtem el írni a D.A.C.-ot.
Elbizonytalanodtál annak tekintetében, hogy írónak nevezheted-e magad. Mit gondolsz,
mikor fog megszűnni ez a gátlás?
Ez nehéz terep. A fiatal szerzőgenerációk alapvető komplexusa, hogy nekünk Esterházy Péter,
Spiró György és Háy János az író, mi hozzájuk képest csak írópalánták vagyunk. Nem tudom, ez
mikor fordul majd át. Lehet, hogy csak akkor, amikor megjelenik az első szépirodalmi regényem,
fogom azt mondani, hogy most már talán. Amikor rákérdeznek a foglalkozásomra, még mindig az
újságírót rakom előre, nem azért, mert az a fontosabb, hanem mert úgy érzem, hogy még mindig
nem használhatom magamra azt a kifejezést, hogy író.
Mennyire volt természetes az irodalmi intézményrendszerbe bekerülni, ami neked a D.A.C.-
cal sikerült? Tündérmeseszerű indulásodról lehet olvasni.
Amikor még nem voltam benne „az irodalmi életben”, úgy tűnt, hogy az egy bevehetetlen vár, és
akik benne vannak, nagyon tudnak valamit, amit én nem tudok. Sokkal belterjesebbnek gondoltam
az egészet. A D.A.C. úgy született, hogy Csapody Kingának, akit akkor még felületesen ismertem,
és nem tudtam pontosan milyen pozícióban van a Manónál [a Manó Könyvek Kiadó sajtó-, PR- és
marketing-felelőse ‒ a szerk.], csak, hogy gyerekirodalmas, az én szövegem pedig tinikről szólt,
küldtem egy néhány oldalas összefoglalót, mert tudni akartam, hogy van-e közöm ehhez a
műfajhoz. A többi tényleg meseszerűen történt, az lett belőle, hogy már a negyedik könyvem jelent
meg a sorozatban. Egyébként az újságírás is hasonlóan kezdődött: senkit sem ismertem a
szakmában, de nagyon akartam ilyesmit írni, ezért több glossy magazinnak is küldtem levelet. A
Cosmopolitan két hónap múlva válaszolt, hogy ajánljak tíz témajavaslatot, abból ők kiválasztanak
egyet. Ez megtörtént, a következő számban pedig a szerkesztői javaslatokkal kiegészítve lehozták
a cikkemet. Nem újságíróként kerültem tehát oda, hanem lelkes egyetemistaként, aztán ott
maradtam.
A szépírói és az újságírói éned hogyan áll egymással kapcsolatban? Lehet tudni rólad, hogy
szeretnél forgatókönyvet írni, és ezek szerint szépirodalmi regényt is. Van hierarchia ezek
között?
Egészen másfajta beszédmódot kíván mindegyik. Az újságírói nyelvezet könnyebb, lazább, a
glossy magazinoknál követelmény is, hogy barátnős, csevegős legyen a stílus. Soha nem voltam
egyterves ember, az íráson belül sem tudnék egyterves lenni. Sok minden érdekel, ilyen
szempontból sem vagyok sznob, nem gondolom, hogy a szépíróság lenne a teteje a dolognak,
minden műfajt lehet nagyon magas és alacsony szinten is művelni. Ha úgy vesszük, a D.A.C. is
lektűr, szórakoztató irodalom, azon belül ifjúsági irodalom, amit egyébként szerintem nem igazán
kezelnek a helyén. A kritika csak most kezdi megtalálni és a kánonba emelni a műfajt, pedig
fontos lenne, hogy legyen olyan recepciója, mint a szépirodalomnak.
Meg lehet fogalmazni azt, hogy mi az ifjúsági irodalom?
Van ennek egy jól körülhatárolható kereskedelmi oldala, az, hogy milyen célcsoportnak szól. Két
kategóriát különböztetnek meg, az ifjúsági irodalmat, ez 18 éves korig tart (Young Adult), és ezen
túl az ifjúsági irodalom felső határát olyan 19-től 25 éves korig (New Adult). Egyébként azért
nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert a történet, amit írtam, elmenne felnőtt sztorinak is, a
felnőttek életében is megvannak ugyanezek a problémák. Az is volt az egyik tanács, amit kaptam,
hogy ne úgy írjak, mint ha gyerekeknek írnék. A különbség csak annyi, hogy tinédzserkorban
először történnek meg a dolgok, hurrikánszerűen törnek elő, előzetes tapasztalat nélkül.
Szükséges volt tanulmányozni az előzményeket ahhoz ‒ például a műfajból ismert Meg
Cabot-ot vagy Leiner Laurát ‒, hogy belekezdj az ifjúsági regénysorozatba, vagy magadtól
jöttél rá a jellegzetességekre?
Nem gondolom, hogy egy ifjúsági másként működne, mint egy felnőtt regény. Úgy tűnhet, mintha
előre kitaláltam volna az egészet, pedig mindenre közben jöttem rá. A kiadóval együtt szándékunk
volt súlyos problémákra fókuszálni, és elolvastam néhány részt a Szent Johanna Gimiből, hogy
elkerüljem a hasonlóságot. A többi írás közben derült ki: folytatható legyen, mivel sorozat, több
szál fusson egymás mellett, ezek fonódjanak össze, mert úgy izgalmas, a karakterek fejlődjenek ‒ a
nyelvezet adja magát ‒, és ne legyen következetlen. Ehhez kell egy jó szerkesztő, nekem ez
Pásztor Csörgei Andrea, valamint Csapody Kinga is el szokta olvasni az adott részeket. Általában
az időkezeléssel vagyok bajban, mert az agyamban a történet úgy pörög, mint egy film, és
miközben azt leírom, nem gondolok arra, hogy éppen milyen idő van, van-e kabát valakin.
Ilyenkor szól Andi, hogy december van, kéne rá egy kabát. Különben autodidakta módon fejlődő,
impulzív szerző vagyok, de nagyon csodálom, amikor valaki, mint például Spiró György a
Fogsághoz, évekig olvasgat és kutat, én sajnos nem vagyok ez a típus. Mindig jobban érdekeltek a
lelki folyamatok, hogy mi zajlik valakiben, mint az, hogy mi van körülötte. Felőlem lehet
hermetikusan elzárt környezetben is, ha fel tudom boncolni azt, ami történik benne.
Egy kiadó kötelékében dolgozol, szerző és kiadó viszonya különleges kapcsolat, a te
esetedben ez miként alakul?
Amikor elkezdtem, mint egy nyeretlen kétéves, semmit nem tudtam arról, hogyan zajlik a közös
munka a szerző és a kiadó között. Azt mondták, küldhetem fejezetenként a szöveget, vagy egyben
az egészet, én pedig egyben küldtem, mert ha a fejemben van egy íve a történetnek – ezt a mai
napig így gondolom –, annak nem szabad megtörnie. Utána beszélhetünk róla bármennyit,
cincálhatjuk, de először történjen meg az, amit én elképzeltem. A szöveget aztán Pásztor Csörgei
Andi átnézi, kijavítjuk, kész, ennyi. Eleinte azt hittem, bonyolultabb ez az egész, közben meg
olyan, mint írni egy házi dolgozatot, csak sokkal hosszabb. Ami pedig a marketinget illeti,
szépirodalmi kiadóknál előfordul, hogy keveset foglalkoznak a fiatal szerzővel, én pedig abszolút
fel lettem építve; nagy mázlim van, hogy Kingáék ekkora figyelmet és szeretetet fordítanak rám,
ez csodálatos. Nekem ez a kiadó igazi család.
Nehéz megtanulni a népszerűségből adódó helyzetek kezelését? A D.A.C. olvasótábora főleg
tinédzserkorú lányokból áll, akik esetleg összetéveszthetik a fiatal írónő szerepét egy
közvetlen ismerősével.
Szeretek beszélni az olvasóimmal interneten és személyesen is. Amit meg kellett tanulni, az az,
hogyan tartsam a határt. Készítettem egy írói oldalt, mert elkezdtek bejelölni a személyes
oldalamon, ám ahogy én sem látok bele az ő személyes életükbe, nem gondolom, hogy nekik bele
kéne látniuk az enyémbe, ettől még lehetünk jóban és szerethetjük egymást. De elfogadni a
szeretetet, azon nincs mit tanulni.
Tanári szakot végeztél, de nem gyakoroltad a szakmát. Ifjúsági regénysorozatod több
iskolában ajánlott olvasmány, mégis csak kapcsolatban vagy a tizenéves korosztállyal. Látsz
ebben összefüggést?
Nem tanítottam, mert sosem volt bennem erre ambíció, soha nem éreztem azt a mély hitet, hogy át
akarom adni a tudásomat. Aztán amikor belekezdtem a D.A.C.-ba, lassan rájöttem, hogy nekem az
írás a formája annak, hogy valamit átadjak, én talán ezzel tudok valamilyen formában tanítani –
nem szívesen használom ezt a kifejezést, de mégis csak van egy ilyen oldala is. Azt szeretném,
hogy amit írok, az segítsen a srácoknak a már meglévő helyzetekben, mutasson egyfajta irányt,
hogy mit lehet tenni, amikor már megtörtént a baj (drog, bulimia, szembesülés az előítéletekkel).
Iskolában olvastatott szerzőnek lenni biztosan különleges érzés, hiszen így megvan annak az
esélye, hogy valaki rajtad keresztül szereti meg az olvasást. Érvényes gondolatnak tartod azt,
hogy ha olyat olvas a fiatal, amit közel érez magához – leggyakrabban említett példa a Harry
Potter –, akkor utána mást is fog?
Nem szeretném, hogy azért olvassa valaki a könyvemet, mert muszáj, ezért jobb érzés nekem,
hogy a D.A.C. ajánlott, és nem kötelező olvasmány. Mert ha a fiatalok presszúrát érzékelnek,
akkor elvész a lényeg, hogy szórakoztatva segítsen. Minden iránt, ami kötelező, idegenkedés van
bennük, és onnantól kezdve nem fogják ugyanolyan nyitottsággal olvasni, és nem fog annyit adni,
mintha magától vette volna le valaki a polcról. A „szerettessük meg az olvasást”-célkitűzés
gyönyörű dolog, én lennék a legboldogabb, ha mindenki olvasna, de ez nem lesz így. Vicces és
inspiráló matekpéldákkal el lehet érni azt, hogy egy gyerek meg tudjon oldani matekfeladatokat, de
ha nem érdekli, utána nem fog vele többet foglalkozni. Szerintem az olvasással is ez van, a séma
ugyanaz, ha a gyerekek olvasni kezdenek, van, aki meg fogja szeretni, és van, aki nem. Az,
akiknek gazdag a képzelete és fogékony a valóságtól való elszakadásra, tovább fog menni ezen az
úton. A Harry Potterrel sem rontottak el egyetlen gyereket sem, sőt, biztos vagyok benne, hogy aki
olvasta, már csak a zseniális szerkezetéből adódóan is megszerette, és később olvasott mást is,
mert be kellett, hogy szippantsa az a csoda. Az a lényeg, hogy a srácok olvassanak, bármit. Ha
könyvet vesznek a kezükbe, az már jó.
Megvolt az áttörés, megjelennek a novelláid, a regénysorozatod, még ha nem is írod első
helyre, hogy író, vannak kézzelfogható bizonyítékai. Ezzel kap az ember egyfajta
magabiztosságot?
Nemrég küldtem valahova egy novellát, és nem hozták le. Szörnyű volt, pedig azt hittem, hogy az
elmúlt néhány évben hozzászoktam a kritikához, de ahhoz nem lehet. Elrontotta legalább két
napomat. Az emberben kialakul valamiféle biztonságérzet, amikor megjelenik x darab könyve,
már csak a számszerűség miatt is, aztán rájön, hogy ez másként működik. Nem feltétlenül az a
kérdés, hogy jó vagy rossz az, amit ír, hanem minden szerkesztőnek van saját ízlése, nem
véletlenül ül ott, ahol, a lapja arculatát úgy tervezi, ahogy akarja. Egy ilyen eset lerángat a földre –
bár amúgy sem vagyok elszállós típus –, és segít feldolgozni a kudarcot, amit egyébként nagyon
rosszul kezelek. De nem kell mindennek megjelennie, amúgy pedig soha nem lehet eleget írni,
minden egyes szó megtérül, ha leírod.
Sokoldalúságod az írás felé billent el. Azt lehet érezni beszélgetve veled, hogy nagyfokú
energiafelszabadulás ment végbe nemrégiben. Végleges az írás melletti voksod? Milyen
terveid vannak a jövőre nézve?
Van egy anyakiadóm, a Manó, nekik szerencsére bármikor megmutathatom a műfajilag odaillő
írásaimat – Kolosi Bea igazgató szülinapi ajándékként jelezte, hogy szeretettel várja őket –, vannak
a fejemben forgatókönyvötletek, és jó lenne szépirodalmat írni, mert azzal nagyon sok dolgom,
feladatom van még. Most éppen egy internetes zaklatásról szóló regényen dolgozom, a D.A.C.
következő része is készül a jövő év elejére. Szóba került már, hogy meg kellene próbálkozni a
D.A.C. filmre vitelével, nem akarok hazabeszélni, de ez a filmgyártásnak se tenne rosszat, mert az
ifjúsági film gyakorlatilag eltűnt a palettáról. Ezek mellett három regényterv is van a fejemben, az
egyikkel már el is kezdtem dolgozni, de mindig másik kerül előtérbe, az vezet, aminek vezetnie
kell, aminek éppen megvan az ideje. Az írástól rengeteget kaptam érzelmileg és szakmailag is,
remélem, még nagyon sokáig csinálhatom. Végtelen, korlátlan ez a nyelv, csodálatosan
sokféleképpen lehet használni, de a zenével is biztosan van még dolgom, érzem, hogy jönnek
olyan impulzusok is, amelyek az éneklés felé mutatnak.