Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. július-augusztus / Jókai 2015

Jókai 2015

Jókai Mór tudományos reneszánszát éli. Ez a tény már csak azért is bizonyulhat különösen érdekesnek, mert Jókai neve nemcsak irodalomtudományos berkekben cseng jól, hanem az irodalomoktatás és általában a közoktatás rendszerszintű problémáival is rendre összefüggésbe hozzák. Egyfelől előttünk áll az úgynevezett „nagy mesemondó”, akinek sematikus szereplőket felvonultató, hosszú és érthetetlenül következetlen regényei lennének hivatottak bizonyos, a nemzeti gondolattal mindig intim közelséget létesítő eszményi tartalmakat közvetíteni, másfelől az a Jókai Mór, aki a 19. század folyamán megváltozó olvasói szokásokra és az ezeket a változásokat előidéző médiatörténeti mozgásokra különösen érzékenynek mutatkozott, és ezzel az intézményesülő magyar nyelvű irodalom valaha volt talán legnagyobb „sztárjává” vált. Jókai írói pályafutása során legnagyobbrészt kiugróan magas olvasottsági adatokat produkált és regénypoétikai megoldásaival generációk nyelv-, illetve olvasástapasztalatát határozta meg.
Ez utóbbi Jókai meglehetősen fiatal. A 19. század irodalmát újraértő ezredforduló utáni magyar irodalomtudomány talán legnagyobb szabású vállalkozása Jókai „leporolása” volt. A folyamat megindításában és kibontakoztatásában oroszlánrészt vállaló Fried István (Öreg Jókai nem vén Jókai. Egy másik Jókai meg nem történt kalandja az irodalomtörténetben), Hansági Ágnes (Tárca – regény – nyilvánosság. Jókai Mór és a magyar tárcaregény kezdetei), Szajbély Mihály (Jókai Mór) és a legutóbbi akadémiai kézikönyv vonatkozó fejezetét jegyző Szilágyi Márton és Vaderna Gábor (Magyar irodalom, 6. fejezet) szerzőpárosának túlzás nélkül irodalomtörténeti jelentőségű munkái azonban nem csak Jókai életművének aktualizálását eredményezték. Ugyanis ma már jól látható, hogy a 19. század ki- és átalakuló intézményrendszereinek a kulturális mező konstitúciójában játszott szerepét tekintve részben éppen Jókai Mór életművének és közéleti pályafutásának újraértése felől nyílt fel egészében az a horizont, amelynek birtokában a magyar romantika koráról és annak irodalmáról alkotott korábbi kép radikális kritika alá vonhatóvá vált. Az a problémafelvetés bizonyult tehát a leginkább termékenynek a 19. századi irodalom intézményesülésének és az attól elválaszthatatlan szerzői gyakorlatoknak az újragondolása során, amely Margócsy István joggal híres tanulmányában (Petőfi és az irodalmi gépezet) tűnt fel, és amelynek jelentősége az újabb német médiatudományok hazai recepciójának erősödésével csak tovább mélyült, ezzel pedig további tárgyalása is egyre sürgetőbbé vált. A magyar romantika prózapoétikai eljárásainak, az irodalmi termelésnek és az irodalom medialitásának, valamint a nyilvánosság megváltozó szerkezetének szentelt, az ezredforduló után egyre komolyabb figyelem horizontján született meg az a Jókai Mór, aki az „…író leszek, semmi más...” tanulmányainak középpontjában áll.
A tanulmánygyűjtemény írásai három többé-kevésbé jól meghatározható irányból közelítenek a korpuszhoz. (Felosztásom némileg eltér a kötet szintén hármas tagolásától.)
(1) Egy szakirodalmilag/ideológiailag a Jókaiéhoz hasonlóan terhelt életmű esetében semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy erőteljes igény mutatkozik a régebbi szakirodalom megállapításainak kritikai újragondolására és a kanonikus műveken elvégzett munka mellett olyan elemzések bemutatására, amelyek úgy mozdítják ki a problematikus szakirodalmi téziseket, hogy a szerző nem kanonikus, elhanyagoltabb szövegeire terelik a figyelmet. Ennek az iránynak az erőssége abban rejlik, hogy miközben a Jókai esetében különösen virulensnek mutatkozó – például a karakterek árnyaltságát vagy a történetek narratológiai összetettségét illető, Gyulai Pál által ránk hagyományozott – egyszerűsítések lebontásában érdekelt, ezek komplexebb interpretációs alakzatokkal való felcserélésével sem marad adós. Az sem lehet kérdés, hogy a korábban csekély figyelemben részesített művek diskurzusba léptetése és elemzése szintén rendkívül fontos az életmű további történeti/poétikai differencializálásának tekintetében.
(2) Egy a tanulmányok között fellelhető másik markáns megközelítésmód a kulturális kontextusok és a Jókai-művek kapcsolatának vizsgálata. Mivel Jókai, zömében lapokban megjelenő szövegei írásakor, nemcsak szem előtt tartotta a korabeli hírszenzációkat – utalva ezzel saját közvetítőközegük mediális valóságára –, hanem azokat gyakran témává is tette, az ebbe a csoportba tartozó elemzések esetében a Jókai-korabeli aktualitások szerepe lényegesen megnő. A kulturális kontextusokkal létesített viszony értése nélkül Jókai regényei nem egy helyen „olvashatatlanná” válnak, hiszen az a referenciális tartomány, amelyre az utalás mutat, maga már csak nyomként van jelen a szövegben, amely aztán jellemzően könyvformában kerül a kritikusok és az irodalomtörténészek látómezejébe és kezébe. Ez azt is jelenti, hogy a szövegeknek a kulturális kontextusokkal létesített viszonyát tárgyaló tanulmányok a korábban jelentéstelennek, motiválatlannak, következetlennek gondolt vagy történetietlen módszerekkel megközelített, és ezért lényegében félreértett szövegelemek újraértését szorgalmazzák, miközben rámutatnak arra is, hogy Jókai példátlan sikere az olvasók körében részben éppen a pezsgő mindennapi élet dinamikája megfigyelésének és a megfigyelt aktualitások kreatív irodalmi felhasználásának volt köszönhető.
(3) A tanulmánygyűjtemény harmadik csoportjába sorolható értekezések magára a már az előbbiekben is szóba került közvetítőközegre, valamint az irodalom – és általában az írás – médiumaira koncentrálnak. Tulajdonképpen arra tehát, hogy a Jókai szövegeiben megjelenített médiumkonfigurációk milyen pozíciót foglalnak el a szövegekben, a szövegek poétikai szerveződése miként hozható összefüggésbe megjelenésük közegével, valamint mit ért egyáltalán Jókai az irodalom fogalma alatt.
 Az első csoport – és egyúttal a kötet – nyitótanulmányaként Fried István összehasonlító elemzése áll, amelyben a szerző Jókai Párbaj Istennel című elbeszélését tárgyalja E. T. A. Hoffmann Az ördög bájitala című művével összefüggésben. Fried István azt a szakirodalomban ezidáig még nem tárgyalt kérdést bontja ki, hogy Jókai „miként reagált a 19. századi végzetdráma magyar földön sem ismeretlen alakzatára” (16.). Megközelítése nem direkt inspirációs- vagy hatásviszony tetten érését tűzi ki célul, hanem a végzetdráma diszkurzív alakzatát nyomon követve hívja fel a figyelmet a Párbaj Istennelnek a végzetdráma hagyománya felől való interpretációs lehetőségére, és ezzel Jókai mint szerző a romantika korszakalakzatán belüli „hovasorolhatóságának” (31.) kérdését veti fel. Az izgalmas kérdés felvethetősége jelzi azt is, hogy Jókai alakját egy-egy újszerű megközelítés nemcsak a magyar irodalomtörténeten belül pozicionálhatja újra, hanem rámutathat a magyar irodalomban korábban fel nem ismert, ám kétségtelenül jelen lévő vonulatra, amely például a romantikus német irodalommal való komparatív összevetés során egyértelművé teheti, hogy a magyar romantika fogalma – kulturális transzfereinek, európai beágyazottságának tekintetében – maga is újragondolásra érdemes.
Szilágyi Márton a fiatal Jókai ritkán értelmezett novellisztikáját elemzi, külön figyelmet szentelve a novellák által megjelenített irodalmi eszménynek. Eszerint Jókai már ekkor – habár az 1840-es években még nem tűnt le a „lokális költő” (37.) az irodalom színteréről – archaikusként jeleníti meg a költészet nem professzionális intézményeit, és ezzel az irodalmi hagyomány „bonyolult és sokrétű” (38.) értelmezését valósította meg. Ezután következik Ujvári Hedvig tanulmánya, amelyben a szerző Jókai német nyelvre lefordított, Bécsben és Budapesten előadott színpadi műveinek recepcióját szemlézi. Török Zsuzsa Jókai verses életút-elbeszélését a Jókai-szakirodalomban elsőként elemezve hívja fel a figyelmet az öregkor narratív konstrukciójának az Életem című műben megfigyelhető változata – apologetikus számadás a második házasság védelmében – és az önéletírás egyéb Jókainál igencsak fontos, prózai megvalósulásainak viszonyára. Ide tartozik még Gyimesi Emese A lőcsei fehér asszonyról szóló értelmezése is, amely a regény pszichológiai és történeti dimenziója közötti összefüggésre mutat rá, a szereplők rögeszméinek a regény történéseibe és viszonyrendszereibe való tevékeny bekapcsolódását elemezve, és kimozdítva mindeközben a régebbi szakirodalomban Jókai műveinek jellemábrázolását leírni hivatott jó/rossz megkülönböztetést uralkodó helyzetéből, inkább a szereplők köztességét hangsúlyozva.
A tanulmányok második nagyobb csoportja Hites Sándor írásával veszi kezdetét. A pénz szerepe Jókainál – mind műveiben, mind az íráshoz, az írói pálya társadalmi és főként családi elismertségéhez szükséges szilárd egzisztenciális háttér megteremtése végett magánéletében – kétséget kizáróan kardinálisnak tekinthető, ezt Hites Jókai egy leveléből kiindulva, a kor monetáris politikáját bemutatva, majd azt Jókai-szövegekkel játékba hozva szemlélteti, külön kitérve a pénz értékét létesítő diszkurzív rend Jókai által ismert (és lehetséges) alakváltozataira. Ezután Hermann Zoltán értekezik a Politikai divatok című Jókai-regényről. A tanulmány központi tézise szerint Jókai műve nem kulcs- vagy irányregény, sokkal inkább szatíraként olvasható, amely olvasat relevanciájára a kor politikai közéletének uralkodó diskurzusaival való összevetés mutathat rá. Török Lajos szintén a Politikai divatokat tárgyalva a regény keletkezéstörténeti aspektusait az ahhoz tartozó Utóhang állításait szem előtt tartva vonja kérdőre.
Vaderna Gábor Sárga rózsa-értelmezésében a kisregény – Jókai hortobágyi utazását kulcsmozzanattá előléptető – recepciótörténetét összefoglalva azt a hiányosságot emeli ki, hogy a korábbi szakirodalom éppen csak arra a körülményre nem mutatkozott kellőképpen figyelmesnek, hogy a Sárga rózsában nemcsak nagy számban jelennek meg anakronizmusok, de azok szervezik a regény világát, mind a puszta értékhierarchiája, mind ezen értékhierarchia bekövetkező felbomlása tekintetében. A regény allegóriája eszerint az „igazmondás képességének végletes elvesztése” (118.) köré szerveződik, erre pedig éppen a színre vitt anakronizmusoknak a regény világát tevékenyen alakító teljesítménye felől nyílik rálátás. A tanulmánygyűjtemény darabjainak e csoportjába tartozik még Steinmacher Kornélia Nóra izgalmas értekezése, amelyben az Egy ember, aki mindent tud című kisregénynek a magyarországi spiritualizmussal való viszonyáról, tágabban pedig a spiritualista gyakorlatok – leggyakrabban: asztaltáncoltatás és szellemidézés – hazai megjelenéséről és az 1870-es évekre kialakuló megítéléséről tájékozódhatunk.
Az „…író leszek, semmi más...” szövegeinek harmadik csoportját Margócsy István értekezése nyitja meg. Az irodalomnak Jókai Eppur si muove című regényében megjelenő funkcióját tárgyaló szerző rámutat, hogy a regényben a mártíriumot önként vállalni kénytelen (ez fontos: magyar) költő a nemzeti eszme és boldogulás olyan megalapozójaként lép fel, akinek a boldogság sem érzéki, sem erkölcsi értelemben nem lehetőség többé, életét az alkotásnak kell alárendelnie. Ugyan a nemzeti irodalom – máig is ható – kultuszának e megalapozása a korban nem egyedülálló jelenség, mégis Jókai volt az, akinél a megalapozás talán a legteljesebb, legpéldaszerűbb formájában figyelhető meg. Eisemann György szintén az Eppur si muove című regényből indul ki, azon belül is annak a csittvári krónikáról szóló fejezetét értelmezi az abban megjelenített kommunikációelméleti sajátosságokra koncentrálva, az írás és az olvasás, a kéziratos és a nyomtatott kultúra, az anyag és a „szellem epifániájaként” (140.) értett romantikus jelentésképzés szövegben megjelenített alakzatait elemezve, miután A jövő század regényének utópisztikus elgondolását veszi az előbbi szempontok szerint górcső alá.
Szajbély Mihály a Történetek egy ócska kastélyban című elbeszélést elemzi, az olvasás során működésbe lépő belső hallás számára hanggá váló szubvokális tartomány elméleti kérdését a nyelvi erőszak viszonyában felmutatva. Ezután Surányi Beáta tanulmánya olvasható, aki az Adamante című korai Jókai-elbeszélést a kittleri modern médiumkonfigurációk meghatározó hármassága, a gramofon, a film és az írógép hármasa felől olvasva tárgyalja a szövegben megjelenített érzékelés- és nyelvtapasztalatot, valamint a könyv médiumával kapcsolatba hozható kérdéseket. A kötet zárótanulmányaként Hansági Ágnes értekezése olvasható. A tárcaregénynek mint a közvetítő médium teljesítményétől elválaszthatatlan irodalmi formának a regény narratológiai-poétikai szerveződésében játszott szerepét mindvégig hangsúlyozó tanulmányban Hansági Ágnes arra a szerkezeti párhuzamra mutat rá, amely Jókai Egy ember, aki mindent tud és Gustave Flaubert befejezetlenül maradt Bouvard és Pécuchet című regénye között húzódik. Ez a párhuzam részben a regényhagyomány parodisztikus kifordításából és újraírásából származik, ez pedig végső soron arra hívhatja fel a figyelmet, hogy Jókai – akárcsak Flaubert – életművének textuális voltát aláhúzva tekintett arra vissza, és ezzel, amellett, hogy a romantikustól a modern regény felé való elmozdulást kivételesen gazdag életművén belül valósította meg, ezt az elmozdulást poétikai szervezőelvvé is emelte.
Az „…író leszek, semmi más...” című gyűjteményben helyet kapó tanulmányok jól összegzik a Jókai-kutatás elért eredményeinek jelentőségét, a Jókai-szövegekhez való közelítés lehetőségeinek jelenlegi állapotát (gazdagságát) és a Jókai-életmű kétségbevonhatatlan aktualitását. Az idén Hansági Ágnes és Mészáros Márton által szervezett „Hotel Jókai” elnevezésű séta – amelynek keretében a résztvevők Jókai Mór életének pesti helyszíneit látogatják végig – sikere is annak lehet bizonyítéka, hogy a Jókai-kép megújítására tett szaktudományos törekvések szélesebb körben is képesek felülírni az elavult írástechnikájáról, nyelvezetéről és idegen regényeiről ismert nemzeti romantikus író képét, hogy egy izgalmas és modern, korunk kérdései felől nagyon is faggatható irodalmi sztár alakjával váltsák fel azt.