Kerti lugas

Az osztrák Kerti Lugas kívánságának, hogy megnyitásakor én is felszólaljak, annál is szívesebben

teszek eleget, mert tőlem, a természet és a kert barátjától, barátságtalan volna az elutasító válasz, és

mert számomra gyermekkorom óta mindig is egy kerti lugas volt az egyik legkedvesebb és

legtitokzatosabb dolog, és úgy tűnik, ebben olyannyira nem vagyok társak nélkül, hogy

érzéseimben emberek milliói fognak osztozni; ugyanis hol nincs egy olyan kert vagy kertecske,

amelyiknek ne lenne saját lugasa vagy lugasocskája, a sétalugasoktól és a pompás kertek

lugascsarnokaitól kezdve egészen az arasznyi ülésdeszkákik, amelyek fölé öt pálcácska hajlik,

amelyeken valami zöld indázik. És nem szól-e igazán kedvesen a kedélyhez, ha egy kiskertben

néhány salátatorzsa és sárga színben pompázó csillagfürt és rozmaringgal teli edény mellett

növényekkel körbefűzött lugast látunk, amely, mivel bizonyos mérettel mégiscsak rendelkeznie

kell, gyakran akár az egész kertet elvihetné a hátán. Még ha el is kell ismerni, hogy ebbe nagyban

belejátszik az utánzás iránti szenvedély, az utánzás még nem lenne ilyen általános, ha nem

kapcsolódnának a dologhoz széles körben elterjedt érzelmek. Vajon nem épít-e a gyermek apja

háza mellett házikót agyagból, kőből vagy fából, és nem örül-e az apró dolog külalakjának, és nem

épít-e házacskát kártyalapokból az asztalon? És ha nagyon kicsi tartóedényeket kaphat, amelyek

házra emlékeztetnek, nem zár-e be oda legyeket vagy bogarakat vagy ehhez hasonlókat, mintha jól

kellene érezniük magukat odabent? A gyermekek a földeken található kévékből vagy fűzfaágakból

kis szobácskát építenek maguknak, belekucorodnak, és örülnek, vagy üreget vájnak a

szénakazalba, vagy kiszögellések alá másznak, vagy be a galambdúcba vagy akár a kutyaólba,

amikor az üres, vagy egy deszka vagy bármilyen gazdaságban használt eszköz alá, ha az kis

tetőfélét képez. És ha a gazdag ember a nagy termeiből bemegy egy nagyon kicsi szobába, amelyet

selyemmel bélelt ki, és takarosan rendezett be, vagy ha a kastélyain vannak olyan erkélyek,

amelyek csak néhány embert tudnak fogadni, vagy ha kínai házacskákat vagy tornyokat épít, vagy

kis termeket a csalitban vagy kéregkunyhókat, másképp cselekszik-e, mint a gyermekek?

Menekülés ez a tágasból a szűkösbe és határoltba. Amikor az ember, hogy szívét fölemelje,

felmászik egy magas toronyba, amely kilátást biztosít a városra és környékére, amikor megmászik

egy magas hegyet, amelyet szélesség és tágasság övez, amikor szereti a tengert, amelyben kiárad

körülötte a tér, amikor egy hőlégballonnal apró pontként lebeg az ég hatalmas harangjában, vagy

amikor csupán nagy termeiből lép ki az erkélyre, vagy felmászik házának levegős tetejére; akkor

nagyon szívesen megy vissza kis és szűkös helyiségekbe, hogy egyedül lehessen magával, elmegy

az erdei vagy kerti csalitba, elmegy egy kicsi keskeny völgybe, bemegy kis szobájába, vagy

kimegy erkélyére, vagy a nyári házikójába, és kétezer évvel ezelőtt a lakószobájába ment vissza,

amely roppant kicsi volt, amelynek nem voltak ablakai, az ajtón keresztül kapta a fényt a hátsó

udvarokról és folyosókról, és amelynek falai kedvesen és díszesen festve voltak, ahogy az

Pompejiben ma is látható. És minél határoltabb és magába zártabb egy ilyen kis helyiség, annál

szívesebben keressük fel, hogy az ember, akármilyen keveset is, de kicsit élhessen a másik

világának, a belsőnek, hogy ezzel minél biztosabban elválasztódjék a külső dolgoktól. És nem kerti

lugasok-e az ilyen erkélyek, kis szobák és pompeji lakószobák? Ahogy a régiek kis lakószobáik

széleire, sarkaira és párkányaira válogatott kúszónövényeket festettek, úgy a lugasok igaziakkal

vannak borítva, és ahogy a festett növények alakja és színei belejátszottak a lakó lelkiállapotának

folyásába, úgy keveredik az élő lombindáknak a színe és az alakja az ott időzők kedélyébe,

belekeveredik a finoman mozduló pettyezése a fénynek, gyakran hozzákeveredik a lomb remegése,

és olykor a gyengéd morajlás is átmegy a fülön keresztül a bensőbe. És milyen gyakran lebeg a

lugasban gyengéd illat, mint valami sejtés, és a szabad levegő hízelgőn éri a homlokot és az arcot.

A tudós agglegény ül a kerti lugasban, és görög és római, netán indiai vagy egyéb szótagok és

szavak vannak nála, vagy éppen görögök és rómaiak és indiaiak és más népek. És a kint álló saláta

és sárgarépa és magas mályva és mák és kerti viola és törpealmafa és törpekörtefa és a jó csomó

egres nem riasztja el tőle a népeket, mert a lugas derekas, zöld védőfala körbeveszi ezeket, és távol

tartja tőlük ezt a népséget. És igazán csak a lugas nyílásán keresztül vetett pillantás mutatja meg,

hogy milyen biztonságos és csöndes belül, és milyen tehetetlen, ami kívül van. És mégis gyakran

jönnek a tudomány emberéhez, még ha nem is a lugasban végzi a kemény munkát, és éppen

nyugalomban és kényelemben ül a padon, azoknak a képei, akiknek előtte nagy gondolataik

voltak, a bölcsek, az államférfiak, a kutatók képei, és a képekkel együtt eljön az a magasztos dolog

is, amelyet ők mozdítottak elő, és ő ezekről a magasztos dolgokról kezd gondolkodni, és a lelke

magasztosabbnak érzi magát, és gyengéden élvezi az emberi nem méltóságát. És amikor a költő a

nyári nap fényében keresi fel a lugast, és amikor ott enyhébb levegő és néhány szikra napfény

várja az asztalon és a padon, és amikor megpihen, és a külső csak a bejáraton keresztül néz be kis

részletekben, akkor lassan alakok állnak mellé, akik a művészi működésében járnak-kelnek, és

barátként tekintenek rá, és ő jobban látja őket, mint ahogy a barátot is egyre jobban megismerjük

az évek alatt, és összefüggő lényegiség alakul ki, és ez mindig kerekebb szépséggé válik, és a költő

egyre növekvő szende boldogságot érez benne, és végül olyan kincset visz a szobájába, amely

derűs eredményekké érhet. És amikor a történész, aki a múlt tetteit és az emberi nem végzeteit

szeretné világosan felismerni és ábrázolni, ül a kerti lugasában, és talán azok az áthagyományozott

dolgok veszik körül, amelyek a múlt nyomainak legkülönbözőbb emlékei, akkor egy levél

visszasusogja, egy szellő visszalegyinti és egy napsugár visszaragyogtatja a múltba, amelynek

szintén susogott egy levél, legyezett egy szellő, ragyogott egy Nap, és ő a maga tudattalan erőivel

biztosabban tekint vissza az elmúlt időkre a lugas élő korlátozottságában, mint ahogy ezt tudatos

értelmével volna képes megtenni a szobája élettelen korlátozottságában. És még akkor is, amikor

csupán pihenésképp időzik a lugasban, és nem igyekszik semmit sem felvezetni az egykor voltból

a mostba, akkor is eljönnek azon emberek lelkei, akik egykor a Földön jártak, és megtöltik a lugas

kicsiny csendjét. Az elmélyültebb férfi, aki a kötelesség fáradsága és nyűgje után más pihenést

keres, mint a földeket, napnyugta előtt egy könyvvel tér a lugasba. Az asztalkára helyezi, de nem

nyitja ki rögtön, hogy a szellem összeszedje magát, és megszabaduljon korábbi különféle dolgaitól.

Aztán fellapozza a könyvet, és a belehelyezett könyvjelzőnél meg-megszakítva kezdi olvasni és

kezdi magába szívni a tartalmat, amely taníthat az életről és szükségleteiről, vagy tartalmazhat

tudományos tárgyakat, vagy mesélhet ember és ember közti eseményekről, vagy megnyithatja a

költészet mezejét. És egy idő múlva már nem szakítja meg az olvasást, egy másik világ épül fel

körülötte, mint amelyik napközben volt körülötte, ez a világ a tisztább emberségbe vezeti,

tisztábban mutatja meg neki önmagát, és megjutalmazza. És amikor aztán egy kis állat, talán egy

pillangó, kerül a magányos lugasba, akkor a kedves kicsi dolog a nagyot még nagyobbá teszi, az

ember számára lélekben olyan jó lesz, hogy minden úgy van, ahogy van, és a lemenő nap vörös

fénye, amely véget vet az olvasásnak, pecsételi meg az egészet. Az építész, a festő, a szobrász a

lombindák fonatában, a levelek kevert állásaiban, a fények váltakozásában, a színek tömegében

olyan alakzatok sejtelmeit látja, amelyek talán jövőbeli művekben bontakoznak ki, és a lomb

eljövendő, lélekemelő dalok álmait susogja a zenésznek. A családapa felkeresi a lugast, és benne

piheni ki fáradságait, és eltölti a jóérzés, vagy a birtokáról gondolkodik, és örül a gyarapodásnak.

És ezekhez mind, leszámítva a szegény öreg agglegényt, gyakran hozzátartozók jönnek a kerti

lugasba, vagy azért, hogy elhívják őket, vagy azért, hogy osztozzanak ottlétükben. A feleség

gyakran ül férje mellett, és megbeszélik az övéik hogylétét, a háztartás vezetését, de más dolgokat

is, amelyek tágabb körben történnek. A gyermekek a kertben vannak, amely örömük színtere, és

alkalmanként odajönnek, az egyik vagy akár kettő is talán ott játszik a lugas bejáratánál, és az anya

a legkisebbet talán épp magához is öleli. Gyakran, ha a férj elfoglalt, a háziasszony egyedül is kiül

munkájával a lugasba, vagy a lányai vannak nála, és igyekeznek ellátni tűvel végzendő

feladataikat. Minden bizonnyal a ház apróságainak örömére terítenek a lugasban, ha elég ott a hely,

és költik el ott az ebédet, hiszen oda egyébként legfeljebb csak teát vagy kávét visznek ki. Az idős

nagyanyó, aki szívesen van magában, aki már nem tud templomba járni, és akit mások ritkán

keresnek, szintén benéz a kerti lugasba, és amikor üresen találja, bemegy, és ott olvassa, ha még

tudja, imáját, vagy imádkozik fürge, remegő ajkakkal. Egy veterán, aki fiatalkorában ellenségekkel

hadakozott, ül a kerti lugasban, vagy még inkább két veterán, és isszák a pohár jó óborukat, és

szívják pipáikat, és mesélik ismert történeteiket. Mit mondjak a szerelmesekről? A kerti lugas

magántulajdonukká, apai és anyai ágon örökölt birtokukká vált. Hiszen aligha állhatna meg jó

néhány szerelmes költemény kerti lugas nélkül, és a kerti lugasok az elmúlt időben olyannyira

elhasználódtak a szerelmi történetekben, hogy már egyetlen sem maradt volna, ha ez a fajta nem

sarjadna ki olyan könnyen, mint a százszorszép a falu főterén. És valóban, melyik hely lehet

édesebb a szerelemnek, mint a lugas? Oda menekül az ifjú, amikor még semmit sem szeret, csak a

költészetet, és itt faragja pirulva első sorait, amelyek nem házi feladatok, oda menekül, és ül az

ábrándos alkonyatban, és maga is névtelen sejtelmeket álmodik, amikor egy alak lebeg a szeme

előtt, szende, mint egy angyal, sőt szendébb az ég minden angyalánál. Ide menekül a szűz, amikor

a tárgy nélküli vágy boldogsággal és bánattal tölti el a szívét, vagy amikor már „Walhallából”[1]

lebeg valami a lelki szemei előtt, és milyen gyakran lehetett a lugas néma zöldje tanúja az első

csöndes kölcsönös szerelmi vallomásoknak és az elismételt, izzó bizonygatásoknak. Nem akarok

tovább beszélni, nehogy a kertilugasszerelmestörténeteket, amely bűntől én sem vagyok mentes,

még eggyel szaporítsam. Keretezze a lugas az ártatlan érzelmeket a maga ártatlan zöldjével!

És a boldogtalanság számára semmit nem kínál a lugas? Mindig csak a boldogságról volt

szó. Számos sóhaj, számos bánat, számos fájdalom enyhül a kerti lugasban. Ezt a képet nem

akarjuk felidézni, nehogy elhomályosítsa a színeket, amelyeket eddig megmutattunk. Az biztos,

hogy a kerti lugas kerti lugasként mindig csak boldogságot hoz a boldogtalanságba. Tartsanak soká

a nyarak, zöldelljenek soká a kerti lugasok.

És a Kerti Lugas, amelynek léceire én ezt a levelet[2] tűztem, hozzon el minden jót, amit a

kerti nővérei elhoznak, és zöldelljen boldogan még akkor is, amikor nővérei meddő rácsként vagy

a tél fehér süvegében állnak.

[1]Stifter írása 1866-ban jelent meg A kerti lugas. Tanulmány Adalbert Stiftertől [Die Gartenlaube. Eine Studie von

Adalbert Stifter] címmel a Josef Pack által Grazban kiadott Osztrák Kerti Lugas. Családi és néplap a szabadságért és

a haladásért [Die Gartenlaube für Österreich. Organ für Familie und Volk, Freiheit und Fortschritt] című folyóiratban

(1. évf., 2. sz., 17–19.). A fordítás az ún. Prágai Kiadás alapján készült (Adalbert Stifter, Gartenlaube, in: Uő:

Sämmtliche Werke, 15. k., szerk. Gustav Wilhelm, Reichenberg, Kraus, 1935, 287–294.), amely a Cseh Állami

Könyvtár – Egyetemi Levéltár Adalbert Stifter-Archívumában található kéziratot (Nr. 27) közli. Az újabb történeti-
kritikai Stifter-összkiadás (Adalbert Stifter, Werke und Briefe. Historisch-kritische Gesamtausgabe, 8/1. k., szerk.

Walter Hettche, Stuttgart–Berlin–Köln–Mainz, Kohlhammer, 1997, 108–114.) az írás publikált változatát hozza,

amely számos lapszerkesztői változtatást tartalmaz, és így sok helyütt nem adja vissza a kései Stifter jellegzetes

írásmódját. A fordítást az eredetivel egybevetette Kelemen Pál. A jegyzetek a fordító megjegyzései.

Friedrich Schiller, Haramiák, ford. Déry Tibor, a versbetéteket ford. Devecseri Gábor, in: Friedrich Schiller összes

drámái I., Budapest, Osiris, 2002, 56. (Az eredetiben: „voll Walhallas Wonne”.)

[2] Az eredeti „Blatt” szó egyszerre hordozza a ’(fa)levél’ és ’(papír)lap’ jelentését.