Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. július-augusztus / Nyugtalan idők – nyugtalan szövegek: Cholnoky László publikálási praxisa 2.: Varázskalap

Nyugtalan idők – nyugtalan szövegek: Cholnoky László publikálási praxisa 2.: Varázskalap

Az ismert posztmodern szövegfelfogás, a – kikerülhetetlenként tételezett – intertextualitás értelmében az írásaktusok csupán reaktiválnak, új kontextusba helyeznek már leírt szövegegységeket, megnehezítve ezzel az eredetiség- és hitelességkomponensek pontos kijelölését is, legalábbis ami az újszerűség képletét legitimáló-fenntartó klasszikus-romantikus értelmezési stratégiákat illeti. Szélsőséges értelemben így az írás vagy még inkább a – szemiotikailag árulkodó – lejegyzés nehezen választható el a plágium különféle fokozataitól, amelynek megítélését nagyrészt az adott szöveg kereteit alkotó paratextuális kódok segítik elő. Az önplágium ebből a szempontból is speciális esetnek számít. Cholnoky László „hírhedt” önplagizálásai az üzleti becsületkódex konszenzuális szabályrendszerének, a szerződéskötés performatív aktusának nyilvánvaló határsértései miatt talán jogosan marasztalhatók el, másrészről viszont túlmutatnak az iteráció automatizmusain. Ugyanis az egyes szövegek immanens poétikai képletei vezetnek oda, hogy – egyedi és eltérő lehetőségeket felkínálva – az újraírás ökonomikusabb mintázatainak alkalmazására ösztönözzék az önnön szövegét szerző-szerkesztő személyiséget.
A publikálási lehetőségek, azaz a szövegek nyilvánossá tételének performatív aktusai mindenkor külső körülményeknek alávetettek, ezek megkerülhetetlen függvényeiként vehetők számításba. Cholnoky László közel három évtizedes publikálási gyakorlatát (1900–1929) nagyban befolyásolta a tárcanovella századfordulós felfutása, ahogyan ehhez hasonló, de ellenkező előjelű következményekkel járt az első világháború, az ezt követő zavaros két-három év, illetve – utóbbi nyomán – a hazai sajtóhálózat teljes újrahuzalozása. Cholnoky összes eddig ismert szövegmegjelenésének csupán két százaléka köthető antológiákhoz, illetve az elbeszéléseit és regényeit tartalmazó önálló kötetekhez – a szövegek többsége folyóiratban (nagy része tárcában vagy az ezt imitáló szépirodalmi blokkban) jelent meg. Cholnokynál éppen ezért sajtótörténeti (és történelmi) „olvasatokra” is szükség van ahhoz, hogy a poétikáját nagyban meghatározó szövegszerkesztési elvek érthetővé váljanak.
A kutatás jelen pontján már nyilvánvaló, hogy szerzőnk szövegmegjelenéseinek, illetve a szövegeket befogadó periodikák száma nagyjából arányos, illetve a két jelzőszám mindig együtt mozog. 1907 és 1910 között – feltehetően a vidéki-járási kisebb orgánumokat szövegekkel pumpáló Általános Tudósítónak és a Munkatársnak köszönhetően – Cholnoky szövegei az ország minden szegletébe eljutnak. Ez a felívelő tendencia a világháborúval teljesen megtörik (jelen pillanatban 1914-ből egyetlen szövege sem ismeretes), hogy aztán a húszas évek elejére (de csak néhány évig és sajátos jelenségeknek köszönhetően) a szövegtermelés újból kiegyensúlyozott legyen.[1] A világháború utáni tízéves periódusból két lényeges újdonság jegyezhető fel. A szerző szövegszerkesztési mechanizmusa a nagyobb kompozíciók felé tolódik el: elbeszéléskötete jelenik meg 1918-ban (két további kötetterve 1919-ből és 1920-ból származik), 1919 után pedig a posztumusz Tamás. Egy vergődő lélek története című szöveggel bezárólag nyolc regénye lát napvilágot (a Régi ismerős két kiadásban is).[2] A másik érdekesség, hogy 1919-től kezdve szövegeinek közel egyhatoda külföldi periodikában jelenik meg (ezek fele elcsatolt területeken, a többi Prágában, Bécsben, illetve Clevelandben), miközben a kutatás aktuális stádiumában alig ismeretes vidéki lapban olvasható publikáció ebből az időszakból.
Cholnoky László egyes szövegei, illetve ezek különböző verziói mindegyik periódusból visszakereshetők. Jelen tanulmány első részéhez hasonlóan ismét a Bertalan éjszakája című elbeszéléskötetből választottam egy szöveget szorosabb megfigyelésre, de az Éjszaka és a Rémek az éjszakában című szövegektől (ezek különböző szövegváltozataitól) eltérően a kötetbe Varázskalap címen bekerült írás az életmű számos pontján, az ezeket reprezentáló szimbolikus folyóiratokban is előkerül. A szöveg a hagyatékban is megtalálható.[3] A Cholnoky-szövegszerkesztő által előállított szövegforma alapjául egy, az életmű középső stádiumából, a szerző háború utáni „újjáépítésének” fontos közegéből, az Érdekes Újságból származó újságkivágás szolgált. Hol helyezhető el ez a szövegváltozat a genealógia sodrában?

I.
A textológia atomi szintjén, a kivágat kezdőmondatát („Vannak esős őszi napok, amelyeken mintha az időnek magának is nyugta volna.”)[4] tekintve egyértelmű, hogy a Varázskalap „barkácsolástörténete” 1906-ig visszavezethető. A Szergiusz kalapjához (Magyar Szemle, 1906) képest a felütés a későbbiekben két helyen módosul: a kijelentés vonatkozási tartománya az ünnepnapok után a „napok végtelen sorának”, majd az „esős őszi napok” egyikére tevődik át, a narrátor pedig hol explicit kijelentéssel él, hol kétkedés („mintha”, „talán”) vegyül a szavaiba. Ugyanakkor az „idő nyugta” szintagma egy esetben egy olyan szövegben bukkan fel, amelynek címszereplője egy bizonyos Alpánusz. Ez a szereplő pedig egy olyan szöveghez (pontosabban jelenethez vagy dialógushoz) vezet el, amely mindössze kétszer jelent meg, és amelyben a novella két szereplője elegyedik szóba egymással.[5] Ráadásul, bővítve a kört, a Varázskalap egyik variánsa a Rupertusz tudománya (Magyar Állam, 1907) címet viseli. Nem meglepő, hogy a szöveg, jobban mondva a varázskalap motívuma beépül egy regénybe, a Régi ismerősbe is,[6] ez az applikatív mozzanat a történet beemelése okán – ha egyedülállónak nem is – különösen érdekesnek nevezhető. (Ilyenformán megvizsgálandó az is, milyen formában jelentkezett a szövegegység a Régi ismerős egy évvel korábbi változatában, a Mefisztofelesz vendégében.)
A különböző szövegváltozatok 1906 és 1929 között összesen tíz különböző periodikában biztosan megjelentek, elosztóként az első változatot adó Magyar Szemle nevezhető meg. A jelentős átdolgozás miatt pedig később az Érdekes Újság lépett a másodlagos elosztó rangjára. Valójában a szövegváltozatok túlmutatnak a címváltozatokon – a következőképpen listázhatók:

cím
megjelenési idő
megjelenési hely
variáns
Szergiusz kalapja
1906. március 29.
Magyar Szemle
1a
Rupertusz tudománya
1907. március 17.
Magyar Állam
1b (más cím)
Bűbájosság
1910. szeptember 21–24.
Szabadság
1c (más cím)
Szergiusz kalapja
1911. augusztus 13.
Tolnai Világlapja
1a
Alpánusz zavaros ügyei
1911. augusztus 31.
Független Magyarország
1d (más cím)
Varázskalap
1917. július 1.
Érdekes Újság
1e (más cím)
Varázskalap
1918
Bertalan éjszakája
1f (1e javítása)
Sergiusz kalapja
1919. szeptember 26.
Magyar Újság (Pozsony)
1a
Varázskalap
1921. augusztus 16.
Képes Krónika
1f
Varázskalap
1925. február 1.
Új Nemzedék
1g (más kezdés)
Mese a varázskalapról
1929. február 10.
Az Én Újságom
1h (más kezdés)

A Magyar Szemle és a Magyar Állam az „indulás” fontos folyóiratai voltak, Cholnoky a lapok végső stádiumaiban publikált bennük szövegeket. Az esztergomi Szabadság kilóg a szerző szövegeit az 1906–1912-es időszakban megjelentető vidéki lapok sorából, hiszen ezt a lapot jól láthatóan nem (csak) Leopold Gyula kőnyomatos lapjai látták el szövegekkel, a hálózat más lapjával vagy lapjaival volt közvetlen összeköttetésben. A Tolnai Világlapjában – egyedüli ilyen lapként – Cholnoky tulajdonképpen egész életében jelen volt szövegeivel, míg a Független Magyarországban jelent meg a legtöbb szövege (1906–1913). Az 1913 és 1925 között megjelenő Érdekes Újság szinte mindegyik évfolyama közölt tőle szövegeket, de ami még fontosabb, a Légrády testvérek sajtóbirodalmának füzetes könyvsorozatában, a Legjobb könyvekben jelent meg több regénye is. A pozsonyi Magyar Újság kisebb szerepet töltött be a szerző publikálástörténetében: az itt megjelent szövegek valószínűleg kerülő úton jutottak ide, a Cholnoky szövegmegjelenéseit tételesen tartalmazó naplóban nem tűnik fel a lap neve. A Képes Krónika a nívós szépirodalommal gazdagon ellátott, képekkel illusztrált magazin, a Tolnai Világlapja Horthy-korszakbeli klónjaként, a szerzői kései korszakának fontos orgánumaként fogható fel. Az Új Nemzedék a később radikalizálódott Milotay István szerkesztésében indult el 1919-ben – Cholnoky ebben rendszertelenül publikált 1925-ig. Végül Az Én Újságom című gyermeklap főleg az utolsó években közölt Cholnokytól szövegeket. Összegezve: Cholnoky László több, számára fontos lapban közölte a szöveget, a kötetben való megjelenésig (de azt követően is) pedig több ponton alakított, korrigált rajta.
A későbbiekben megvizsgálandó, Alpánusz professzor tudománya és Sötét tudomány címeken egy-egy alkalommal megjelenő jelenet (1907–1908) a hősök-hőstípusok közelebbi megismerésében segíthetnek, a regénybe való beépítés pedig azt demonstrálhatja, hogyan transzformálhatók ezek a hőstípusok annak érdekében, hogy a motívum közvetlenül átültethető legyen. A Régi ismerős szövegrészlete emellett enyhít a Varázskalapban reflektált temporális szólamon: a hangsúly áttevődik a zálogban hagyott varázseszközre.

II.
Az Éjszaka és különböző variánsai esetében az indokolta a kötetben megjelent szöveg vizsgálatát, hogy az ennek alapjául szolgáló, a hagyatékban fellelt (és a legelső változatot archiváló) kivágaton jól megfigyelhetőek voltak azok az apró javítások, amelyek a sejtetés és a konkretizálás tekintetében tulajdonképpen a szöveg teljes genealógiájának leírásához megadták a szükséges kiindulópontokat. Összességében az Éjszaka egyik stádiumban sem ment át jelentős változtatásokon, ugyanakkor az apró javításokkal sikerült a szövegszerkesztőnek a politikai kontextushoz igazítani a narratívát az 1918 utáni variánsokban. A Varázskalap esetében összetettebb helyzet áll elő. A hagyatékban fellelhető négyoldalas kivágat az Érdekes Újságban megjelent variánst tartalmazza, amely csak apró stiláris változásokban tér el a kötetben olvasható szövegtől. A Varázskalap fejlődéstörténetében izgalmasnak tűnik a korai, 1917-ig tartó eseménysor, ezért – feladva a szövegek könnyű visszakeresésének, újraolvasásának lehetőségét – a tárcanovellákat az összehasonlítás során lineárisan veszem sorra.
Elöljáróban érdemes megemlíteni a történet erős meseszerűségét.[7] Központi eleme, az első variánsban a címbe emelt (majd kihúzott, de aztán végérvényesen visszahelyezett) kalap búfelejtő varázseszköz: aki felveszi, elfeledkezik nyomorúságáról, gondtalanná válik. Igaz, nem mindegy, kinek a fején van – a történetben az okozza a bonyodalmat, hogy az egyik szereplő elirigyeli a kalapot eredeti tulajdonosától, megszerzi azt, de kiderül, hogy az nem működik rendeltetésszerűen. Az ok a kalap „placebo-hatásában” rejlik: a kalap elsődleges tulajdonosa (a tipikus kalandor szegénylegény-figura) apja egyetlen örökségeként tesz szert a ruhadarabra. Márpedig a vérrokonságból eredő „mágikus” kapcsolat lefordíthatatlan, csak ős-eredeti kontextusában eredményez sajátságos jelenlétaspektusokat. A Szergiusz kalapja felütése a következőképpen hangzik:

Némely ünnepnapon talán magának az időnek is nyugta van. Múlik, ahogy akar, vagy éppen sehogy. Amelyeken az embernek sem öröme, sem bánata, amelyeken csak egyforma, változatlan súllyal nyomja az élet. Ezeket a napokat ismerem én is, ismered te is csak úgy, mint más. Valamelyik toronyóra elkezdi ütni a négyet, utána a többi, és amíg mind sorra végez, szinte örökké tart az ütés meg a harangozás. Az óramutató pedig makacsul ott bolyong a tizenkettes körül.[8]

A megelőlegezett temporális tapasztalat tulajdonképpen „optikai csalódáson” alapul: a varázskalap a megállított időben való korlátlan, következmények nélküli mozgás lehetőségét teremti meg. Ilyenformán az omnipotens elbeszélő ennek a tapasztalatnak próbál nyomába eredni, nyelvet, illetve jelentést próbál hozzárendelni az időn kívüliség „leírhatatlan” jelenlétstádiumához. Bár a narrátor a csodakalap viselését egy „egészen más” állapotként harangozza be, egyértelmű, hogy a különbség abban rejlik, hogy a varázslat hatása alatt megszűnik a lehetőség arra is, hogy az időtlenség tapasztalatára egyáltalán reflektálni lehessen. Míg a narrátor az időtlenség észlelését elviselhetetlen vagy legalábbis problémás „súlyként” definiálja, a varázskalap viselője ezt azzal kerülheti el, hogy számára az idő múlása és így az időtlenség nem érzékelhető.
A történetben Szergiusz „élhetetlen poéta” édesapjától örökli meg a kalapot, majd amikor Alpánusz, a helyi uzsorás lerombolja házát, hosszú vándorlásba kezd. Visszatérve a „félelmes, dermesztő józanság” szava készteti arra, hogy – mivel minden pénze elfogyott – eladja a kalapot Alpánusznak. Az uzsorás, ismerve a varázskalap „hírét”, nyomban belemegy az üzletbe, de rájön, hogy nála nem működik a varázslat. Szergiusznak, aki egyébként folyóba dobja a kalapért kapott pénzt, sikerül elmenekülnie a dühös Alpánusz elől. A bankjegyek pedig varázslatos módon visszaszállnak az uzsoráshoz, ahogyan a varázskalap is visszatalál Szergiuszhoz, aki boldogan továbbvándorol. Végeredményben a történet meseszerűsége az ezt felülíró „evilágiságon” alapszik, hiszen a valóban varázslatos képességekkel bíró Alpánusz minden igyekezete ellenére kiszolgáltatott a temporalitásnak („én nem látok vastag sötétségnél egyebet, és akárhogy figyelek is, nem hallok mást, csak az óra egyforma ketyegését, és az félelemmel tölt el”). Míg Szergiuszt a kalap viselésének boldog tudata mindenért kárpótolja. A narrátor a nem-meseszerűt mesés kontextusba helyezi (allegorizálja), a varázslatos természetfelettit, Alpánusz „tudományát” pedig szokványosnak tekinti. Ebben a mesés környezetben a Szergiusz számára veszteséggel járó árucsere azzal billenhet helyre, hogy a Szergiusz által megsemmisített bankjegyek friss formában visszaáramlanak, az uzsorás pedig legfeljebb csak egy illúzióval szegényedik. Az értékek fantasztikus kiegyenlítődését pedig a narratív sejtetés erősíti meg: Szergiusz álomként konstatálja a közelmúlt eseményeit, amelyek így elvesztik természetfeletti aspektusukat (meg-nem-történtté válnak).
A Rupertusz tudományában kicserélődnek a nevek: Szergiusz Rupertuszként, Alpánusz Fuchsként szerepel, de a korábban idézett felütés apró változtatásai, illetve szétszabdalása mellett nincsenek módosítások. A Bűbájosság tulajdonképpen az első verzió címváltozata, amelyen a külső körülmények alakítottak érdekesen. Mivel a Szabadság tárcarovata az átlagosnál kisebb keretű volt, az itt közölt Cholnoky-szövegek általában két folytatásban jelentek meg. Ennek köszönhetően viszont egyedülálló módon megvalósulhatott a szerialitásból származó „izgalmi komponens”. Ugyanis a Szabadság korabeli olvasói csak háromnapnyi várakozást követően tudták meg, ki rejlik a suttogó hang mögött, amely Szergiuszt a varázserő elvesztésére figyelmezteti. (Szövegszinten a kalap a beszélő, de ő rájön, hogy a kalapot józansága „beszélteti”). Szűk egy évvel később a Tolnai Világlapjában az első szövegváltozat újraközlése volt olvasható, míg az ugyanabban a hónapban a Független Magyarországban új címen megjelenő szöveg, az Alpánusz zavaros ügyei egy „felezett” variáns. A történetnek a kalap „szólamánál” szakad vége: a csonka variáns végkicsengése szerint a beletörődő józanság leszámol a varázserővel, a kalap nem segíti tovább viselőjét.[9]
Az Alpánusz professzor tudománya és a Sötét tudomány a Rupertusz tudománya és a Bűbájosság közötti időszakban jelentek meg, további megjelenésük nem ismeretes. A későbbi szöveg egyetlen változtatása, hogy a felvezetésben Alpánusz neve módosul: a varázsló immár Proszper Alpánuszként játékba hozza Shakespeare A vihar című drámáját, illetve ezzel a Faust-mondakört is (Szergiusz „ellenfele” az elbeszélés első szövegváltozatában is már ilyen néven szerepel). A jelenetnek beillő szövegben Alpánusz diák Szergiusz tanítványa, akinek az okoz gondot, hogy képtelen dönteni az esztétikai élvezetek (a szerelem), illetve a tudomány között. A dilemmát megvitatja mesterével, akinek sugallatára utóbbi mellett határozza el magát, de amikor észreveszi, hogy a varázslatos módon kettéváló Szergiusz fiatalabbik énje éppen egy lánnyal enyeleg, belátja, hogy rossz döntést hozott. A szövegek a szereplőkön túl nem mutatnak kapcsolatot a varázskalap-történetekkel, illetve tompítanak Szergiusz gonoszságán. Bár a varázsló mágiája közvetett értelemben egzisztenciális problémákat okoz a fiúnak, közvetlen veszedelmet nem tartogat számára. Mivel a jelenet az életmű későbbi részében az eddigi vizsgálódások szerint nem bukkan fel, megkockáztatható, hogy Cholnoky elvetette a varázslómestert szerepeltető történetek sorozatgyártásának ötletét, és a szövegszerkesztés során az eredeti történet továbbfejlesztését látta indokoltnak. Olyannyira, hogy a Varázskalap címen összesen háromszor megjelenő és kötetbe is felvett szöveg apró, de jelentős változásokat mutat.
A jelentéktelenebb változtatások között említhető a felütés átírása, az első bekezdés lerövidítése (ezen belül a narrátori én önreflexiójának és az olvasó megszólításának törlése), valamint a varázskalap viselésével járó érzékcsalódásra való utalás. Továbbá az, hogy a kalapot örökül hagyó férfi korábban „élhetetlen poéta”, az új verzióban „zongoramester”, Szergiusz pedig a korábbi variánsban fokozatosan ismeri fel a kalap varázserejét, míg a későbbiben apja halála, valamint házuk lebontása után csapja fel a kalapot, és rögtön észleli a túlviláginak tetsző, önfeledt hangulatot. Szergiusz ekkor – az előző verziótól eltérően – el is dicsekszik a kalappal Alpánusznak. Míg a Szergiusz kalapja variánsaiban a főhős számol be ellenfele melankolikus diszpozíciójáról, a Varázskalapban a narráció Alpánusz belső hangjára fokalizál. Mikor egy év barangolás után a fiú visszatér a faluba, egy kocsmai beszélgetés, illetve a szabad ég alatt töltött estét követően maga dönt úgy, hogy eladja a kalapot Alpánusznak. Ehhez képest a Varázskalapban a helyi kisbírót béreli fel Alpánusz, hogy vegye rá a fiút az üzletre.
A trükk az üzlet természetének megváltoztatásában rejlik. A Szergiusz kalapjában a főhős eladja a kalapot, de új tulajdonosnál a kalap „nem működik” rendesen. A Varázskalapban tulajdonképpen egy zálogszerződés köttetik meg, csakhogy a kalap viselésekor Alpánusznak is elmúlnak a problémái. Ezért amikor a fiú (miután koszorút vesz apja sírjára) vissza akarja vásárolni a kalapot, irigységből (ha ő sem, más se élvezhesse a varázserőt) a rajta lévő babérágat papírból hajtogatott faágra cseréli, így hatástalanítva a kalap varázserejét. Szergiusz apja sírjához érve – számára is váratlanul, hiszen védettsége megszűnt – elszomorodik, majd elvándorol a szitáló esőben.
A szövegszerkesztő az időre vonatkozó reflexiók szinte teljes kigyomlálásával fokozza a szöveg történetszerűségét, narratív tempóját. Majd kifordítja a végkifejletet, de ezt csak a kalap varázserejének „objektivizálásával” tudja elérni. Míg a Szergiusz kalapjában a varázslat több ponton is tetten érhető, addig a Varázskalapban Alpánusz bölcs, de irigy öregember, a varázslat momentumai pedig a kalapba sűrűsödnek össze, törlésjel alá helyezve a korábbi variánsban „természetfelettivé” tett placebo-hatást. Mindezek nyomán az eredeti meseszerűség is inkább fantasztikus jelleget ölt. A Varázskalap téridejének csodás elemeit a varázskalap hordozza, amely úgy jelenik meg az erős(ebb) valóságreferenciákkal rendelkező szövegvilágban, mint egy, a Balzac A szamárbőrében feltűnő amulett.[10] Ennek mintájára a Varázskalap könnyedén olvasható allegóriaként is, hiszen a szöveget ért változások során az új verzióban többször is elhangzik a gyászt látszólag semmibe vevő Szergiuszt korholó helyiek szólama, amely tulajdonképpen csak Alpánusz „machinációját” követően éreztetheti hatását: Szergiusz első alkalommal éli meg a gyász tragikus tapasztalatát.
Bár első látásra a varázskalap hatásához mérten játékba hozott temporalitás a korábbi szöveg előnyére vált, így ennek berekesztése az újraírás deficitjeként értelmezhető, a „második változat” felütése némileg orvosolja a veszteséget. Hiszen az új felütésben jelzett „esős, őszi napok” a Varázskalap zárlatára utalnak, így a kezdőmondat körkörös struktúrát formál. Ennek értelmében pedig a szöveg – Szergiusz „új” élményére fókuszálva – az időtlenségből eredő gondtalanság célképzete mellé a trauma miatt kikockázódó idő nyomasztó tapasztalatát is elhelyezi.
A Varázskalap kötetbe szerkesztett változata szinte megegyezik az Érdekes Újságban publikált szövegváltozattal, az apró korrekciók jórészt a publikáció nyomdahibáinak javításai. A pozsonyi Magyar Újságban 1919-ben az első szövegváltozat jelent meg. Mivel a kutatás jelen állása szerint nem ismert ennek korabeli sajtómegjelenése, az első verzióhoz való visszatérés oka vélhetően abban keresendő, hogy a lap szerkesztősége a Tolnai Világlapja háború előtti számaiban megjelenő szövegeket tekintette újrakiadásra méltónak.[11] Az 1920-as években megjelenő szövegek közül a Képes Krónikában közölt Varázskalap a kötetben megjelenő szöveg utánközlése, az Új Nemzedékben viszont merőben új variáns olvasható. A felütés mellett a szöveg több helyen eltér az eddigi változatoktól. Proszper Alpánusz hangsúlyozottan pénzszerzésre akarja használni a Szergiuszék háza helyére épített laboratóriumot (a részlet így kissé áthallásos lesz), a varázsló figyelmeztetésekor a fiúban nem tudatosul, hogy mosolyog (azaz nincs teljesen tisztában a kalap eredményezte mágiával). Alpánusz viszont egyáltalán nem mosolyog, amikor Szergiusz pénzt kér tőle (a korábbi változatokban felderül az arca), és a kalap viselésekor azon is elmorfondírozik, hogy a tisztességtelenül szerzett bankóit visszaoszthatná azoknak, akiktől megszerezte. A novella zárlata jelentősen módosul, a szöveg már-már szakrális jelleget ölt, és mesés karaktere (happy ending) megerősödik. Az eleredő eső elől Szergiusz egy kis kápolnába menekül, ezután pedig:

Megállt az oltár előtt és csodálkozva, szomorúan nézegette, hogy az együgyű vándorfestő milyen szigorú arcot festett a Jóistennek, amint az oltárképen állva alátekintett.
Egyszer aztán a nyitott ajtó elsötétedett egy pillanatra: Proszper Alpánusz jött sietve, lihegve, kezében a borostyánággal.
Az alatt a három nap alatt, amíg a kalapot viselte, a lelke átalakult, megifjodott, nem viselhette már el a tudatot, hogy elvette a bolondos Szergiusz utolsó kincsét.
– Visszahoztam a babérágat, Szergiusz – mondta lihegve. – Tudtam, hogy még egyszer felkeresed az apád sírját, így találtam rád!
És a Jóisten ekkor nyájasan mosolygott alá a képről, mert az ő arcát nem lehet oly kontárul festeni, hogy ne mosolyogjon, ha békességet lát az emberi szívekben.[12]

A Szergiusz kalapjához képest kifordul a végkifejlet: míg ott Alpánusz pénze és a varázskalap is varázslatos módon visszakerül a felekhez, de az álomszerűség sejtetése alternatív magyarázatokat is felkínál, addig az 1925-ös Varázskalapban Alpánusz „megjavul”, Szergiusz pedig a gyász zsigeri tapasztalatának megismerésével teljesíti „mesés” küldetését, és visszanyeri elvesztett javait. Bár ez a variáns a mesei színezet miatt erőteljes allegorikus jelentéstartalommal bír, a természetfeletti nem válik külsőleg megerősítetté, így valóságreferenciái erősebbek, mint a korai változatoké. További érdekesség, hogy az új zárlat a két szereplőt totálisan kölcsönös szituációba helyezi: Alpánusz a varázskalap révén hozza helyre bűnét, míg Szergiusz a varázskalap hiánya miatt érheti el azt a tapasztalatot, amely közvetetten az apai örökség visszaszerzéséhez vezet. (A vándorfestő alakja ugyanakkor halványan felidézheti Hoffmann Az ördög bájitala című regényének egyes motívumait is.)
Az utolsó szövegváltozathoz a hagyaték vezetett el. Cholnoky egyik ránk maradt jegyzetfüzete[13] 1926-os keltezéssel, Maravédi lovag és a többiek. Meséskönyv címen eredetileg tizenöt mese tisztázatát tartalmazza, de a füzetből több lapot kitéptek. Feltételezhető, hogy a kitépett lapok rögtön a szerkesztőségekbe kerültek, hiszen több, a tartalomjegyzékben jelzett szöveg fellelhető különböző, főleg gyermekirodalmi profilú periodikában az 1926–1928-as időszakból. A Mese a varázskalapról című szövegre Az Én Újságom 1929-es évfolyamában találtam rá, amelyben névtelenül jelent meg. A meseszerűség a paratextuális keretekből adódóan itt már meséssé transzformálódott, miközben a szöveg a felütést leszámítva a Varázskalap kötetbe is felvett változat másolata. Az idő múlására vonatkozó reflexiók helyett a szöveg kezdete a szegény muzsikus alakjára koncentrál, aki, mielőtt meghalna, fiára hagyja kalapját. A történetvezetés ezek után az ismerős sémát prezentálja. Érdekességként megemlíthető, hogy a szövegben két kisebb illusztráció található: az elsőn Szergiusz és a kisbíró beszélgetése, a másikon (a mesebeli varázslóként, süveggel és pápaszemmel ábrázolt) Alpánusz látható, amint a kalap babérágát papírágra cseréli ki.
A bő két évtizedes szövegszerkesztés végeztével a szöveg egy addig nem reflektált jellemzője bukott felszínre. A mai terminussal „felnőttmesének” nevezhető (borús végkifejletű) szövegnek ehhez el kellett veszítenie reflexív – esetlegesen nehezebben interpretálható – részeit, és mesés felütést kellett imitálnia („Élt egyszer…”, „szegény volt, mint a templom egere”).[14] Egyébként pedig az, hogy a szövegen lényeges módosításokat nem kellett végrehajtani, arra utal, hogy a Varázskalap valóban olvastathatta magát mesenovellaként már az első időktől fogva. Ugyanakkor míg a szöveg minden korábbi címvariánsa értelmezhető volt az olvasás metaforájaként (az olvasás mint a valóságból időlegesen kiragadó aktus), addig az utolsó címváltozat ezzel a lehetőséggel is leszámolt, illuzórikussá téve az olvasás eksztatikus potenciálját.

III.
A szövegszerkesztő azonban nem számolt le teljesen az álomszövegként applikálható történettel, összetettebb kompozíciójú szövegeiben – a Mese a varázskalapról című változathoz hasonlóan – egy régebbi variáns jellemzőit alkalmazta.
Cholnoky László Régi ismerős című regényének (1922) második fejezetéből (Amíg a vacsora tart) az olvasó a Szmolenszky testvérek ifjúkori történetét ismerheti meg. A fejezet utolsó negyedében pedig a legkisebb fiú, Miklós egyik ifjúkori kalandja szerepel, amelynek másik főszereplője a jóbarát, Blumenfeld Staci, az „arácsi zsidó kocsmáros fia”.[15] Miklós érettségi „búcsúlakomájának” tárgyalásakor a Varázskalap egyes passzusaival találkozhatunk, amelyek a szöveg későbbi variánsából lettek bevágva a regénybe. Azzal a különbséggel, hogy Proszper Alpánusz helyére a Miklós vándorlása közben meggazdagodott Blumenfeld Staci kerül, aki csakis a kalap varázserejének kioltása miatt nevezhető bűnösnek (a novellában Alpánusz lerombolja Szergiuszék házát, itt magától dől össze). A novella ismeretében lehetetlen elfogulatlanul ítélkezni a beemelt szövegrészt illetően, már ami az applikáció „gördülékenységét”, sikerét vagy éppen sikertelenségét illeti. Mindenesetre feltűnő, hogy az erős valóságreferenciákkal[16] rendelkező szöveg hirtelen mesés kontextusra vált, igaz, ez a narratív csavar előkészítése miatt fontos, hiszen az epizód végén kiderül, hogy Miklós – a Szergiusz kalapja első változataira emlékeztetően – álomból ébred fel. Az álom mondatja ki vele a tanulságot: „El, el Budapestre, el az élet közepébe, amíg a borostyán papírrá nem zsugorodik!”[17] A hős által nyelvileg leképezhető, egyértelmű tanulsággal szolgáló álom momentuma mindenképpen új elem a szöveg genealógiájában. A regény írásaktusa közben fellépő vágólapozás tulajdonképpen utólag legitimálja a szöveg 1917 körüli újraírását, hiszen a módosított szövegváltozatra jelentősen tompított fantasztikum, illetve a zálogszerződés beépítése poétikai-narratív előfeltételekként szolgálnak ahhoz, hogy az álomból való felébredés meglepetésként hasson az olvasat során. Másrészt Blumenfeld Staci alakjához is jobban illeszkedik a varázserejétől megfosztott „varázsló” figurája.
A Régi ismerős második fejezete a narratív szünetnek köszönheti létét. A narrátor a regény jelen idejében elkezdődő lakoma következtében fellépő „üresjáratot” történetmeséléssel tölti ki. A regény „előző verziójából”, a Mefisztofelesz vendégéből (1921) hiányzik a beékelt rész, ez pedig a két regény közötti kapcsolat pontosabb meghatározására késztetheti a kutatást (nem szimplán a cím lecserélését követő újraírásról van szó). Előzetesen megállapítható, hogy a Mefisztofelesz terjedelme körülbelül a fele a bővített variánsénak.[18] Az 1921-es szövegben öt számozatlan fejezet található, ezek megfelelnek az egy évvel későbbi szöveg első könyve első, harmadik, negyedik, ötödik, illetve a második könyv ötödik (immár címmel ellátott) fejezeteinek. Lehetséges, hogy a beékelt részek korábbról is visszakereshetők: az biztos, hogy A nagyhét című fejezet bevezető anekdotája az 1919-ben megjelent Piroska A fogatlan Kopeczky című fejezetét másolja, sőt, az anekdota csattanója mindkét regényben megismétlődik az adott fejezetek végén (bizonyítva, hogy itt sem a szövegegység puszta áthelyezéséről van szó). A Mefisztofelesz és a Régi ismerős teljes azonossága ellen szól az utóbbi Cholnoky László által ellenjegyzett bevezetője (Levél az olvasóhoz), illetve a sorozatszerkesztő Kállay Miklós előszava is.[19]
Mindezek ismeretében a jelen tanulmány megelőző részének végén megfogalmazott konklúzió is finomítható. Eszerint a Cholnoky-szövegszerkesztő, ha erre az éppen íródó szöveg lehetőséget nyújtott, nemcsak rövid szekvenciákat, hanem egész történeteket átemelt az új kontextusba. Így azután, hogy az első világháborút követően leépült, illetve jelentősen átalakult a tárcanovellák szinte végeláthatatlan kopírozásának helyet adó sajtóhálózat, tulajdonképpen a hosszabb szövegkompozíciók váltak a tömeges újrapublikálás ideális közegeivé. A publikációs terep beszűkülésével a korábbi stratégia, az újszerűséget imitáló-szinkronizáló szövegfilológiai tevékenység mellett az írásaktus az addíció és a bővítés műveleteit is magában foglalta. Az 1907 és 1910 közötti termékeny korszak közel hatszáz sajtóbéli szövegmegjelenését kvantitatív értelemben „kompenzáló”, az 1918 és 1929 közötti időszakban önálló kötetekben megjelent 26 hosszabb-rövidebb írás (beleértve a posztumusz regényt is) valójában sokkal több szöveget takar. Mindez egy újabb szempont lehet a – film és az irodalom kapcsolata révén már jól ismert – modern adaptációs technikák vizsgálatához is.

1 Például az 1917–1918-as években Cholnoky a Fidibuszban több mint száz viccet és rövid tréfás történetet publikált, 1920-ban és 1921-ben pedig szövegeinek negyede, összesen mintegy hatvan darab a Detektív című bűnügyi lapban jelent meg. Ezek tulajdonképpen torzító adatok. Összehasonlításképpen, a világháború előtti időszakban az egy évben egyetlen periodikában megjelenő szövegek száma (a folytatásos szövegek miatt 32 lapszámban) „csak” 24 volt (Független Magyarország, 1910).
2 Jelen tanulmányban nincs lehetőségem arra, hogy a regények aggályos intertextualitását bővebben bemutassam. Több regénye, mint ezt a hagyaték feljegyzései (pl. OSZK Kézirattár Fond 192/1) is bizonyítják, újraírás. Ehhez lásd pl. Lovass Gyula, Cholnoky László = Ködlovagok. Írói arcképek, szerk. Thurzó Gábor, Szent István Társulat, Budapest, é. n. [1941], 204–215., Czére Béla, Az elkárhozás apoteózisa. Cholnoky László szabálytalan pályája, Vigilia, 1974/11, 771., Nemeskéri Erika, Cholnoky László, Akadémiai, Budapest, 1989, Eisemann György, Az individuum elbeszélésének modern alakváltozataihoz (Cholnoky László regényeiről) = Uő., A folytatódó romantika, Orpheusz Könyvek, Budapest, 1999, 130–131. Egyéb, újságok hasábjain, folytatásokban megjelenő regényei sem tekinthetők maradéktalanul új szövegnek.
3 OSZK Kézirattár Fond 192/35.
4 Cholnoky László, Varázskalap, Érdekes Újság, 1917. júl. 1. (26.)
5 Az Alpánusz professzor tudománya a Független Magyarországban (1907), a Sötét tudomány a Budapesti Naplóban (1908) látott napvilágot. A felütés alapján ugyanarról a szövegről van szó.
6 Kelemen Zoltán, Apák és fivérek (Cholnoky Viktor és Cholnoky László prózájának lehetséges kapcsolatairól), ItK, 2009/5, 589.
7 Kelemen „fantasztikus mesenovellaként” említi a szöveget. (Vö. Kelemen, Apák és fivérek, 589.)
8 Cholnoky László, Szergiusz kalapja, Magyar Szemle, 1906. március 29. (13.), 198. (Szóról szóra ez a felütése a hasonló címet viselő változatoknak 1911-ből és 1919-ből. A részletet a helyesírás tekintetében aktualizáltam.)
9 A Független Magyarország folytatásos tárcái sokszor nem tartalmazták a „folytatása következik” jelzést, így az sem kizárt, hogy a szerkesztők – magukat is kicselezve – egyszerűen elfeledkeztek a szöveg második részének közléséről. Cholnokynak 1910 szeptembere és 1911 decembere között tíz szövege is folytatásokban jelent meg a napilapban.
10 Todorov véleménye szerint ez a bőrdarab allegorikus jellegű, Rastignac életerejének aktuális állapotát ábrázolja. (Tzvetan Todorov, Bevezetés a fantasztikus irodalomba, ford. Gelléri Gábor, Napvilág, Budapest, 2002, 60–61.)
11 Ugyanez történt Cholnoky Őszi árnyék című szövegével is, amely a Magyar Újság 1919-es közlése előtt 1910-ben a Tolnai Világlapjában volt olvasható. Cholnokynak a Magyar Újságban később megjelenő szövegei azonban már egy új publikálási hálózatban cirkuláltak, vagy legalábbis közvetlenül nem vezethetők vissza háború előtt megjelent szövegekre.
12 Cholnoky László, Varázskalap, Új Nemzedék, 1925. február 1. (26.), 9.
13 OSZK Kézirattár Fond 192/11.
14 n. n. [Cholnoky László], Mese a varázskalapról, Az Én Újságom, 1929. február 10. (5.), 69.
15 Cholnoky László, Régi ismerős, Genius, Budapest, é. n. [1922], 48.
16 A regény ugyanis nem tartalmaz fantasztikus elemeket. Továbbá Szmolenszky Miklós szerzői alteregóként, doppelgängerként is értelmezhető, így a varázskalap-motívum életrajzi kontextusban is elhelyezhető. Ehhez lásd a Regényhőseim című írást a Vár Ucca Tizenhét különszámában, illetve a hagyatékban. (Cholnoky László, Regényhőseim = Vár Ucca Tizenhét, 1997/3, 47., OSZK Kézirattár Fond 192/1.)
17 Cholnoky László, Régi ismerős, 54.
18 Erről a Regényhőseim című kéziratos feljegyzésben így olvashatunk: “Ez a regény, más címen és sokkal rövidebben, ugyanaz, mint a Régi ismerős. De ez íródott előbb.” (Cholnoky, Regényhőseim, 47.)
19 A Mefisztofelesz vendége paratextusai sorrendben a következők: illusztrált címlap, rövid életrajz Catulle Mendés életéből címen, a korábban kétszer (1910, 1918) már biztosan megjelent Hexi lelke című Cholnoky-elbeszélés, leírás Az influenza címen, illetve a hátsó borítón a könyvsorozat eddig megjelent darabjainak listája. A hagyatékban eddig nem bukkantam rá a Mefisztotelesz vendégéhez, vagy a Régi ismerőshöz egyértelműen kötődő jegyzetekhez, fogalmazványokhoz vagy tisztázatokhoz.