Téremlékezet

A gyermekkor elbeszéléseit és elbeszélőit hagyományosan a nosztalgia érzése hatja át, vagyis a visszatérés vágya a már nem létező tárgyak, helyek és személyek közé, egy megkonstruált térbe és időbe. Vida Gergely 2014-es verseskötetének ezzel ellentétben az a tétje, hogy egy teljesen másfajta lírai pozíciót hozzon létre, amelyből nézve a gyermekkor nem egy idealizált, egy megragadható, hanem egy sokszínű, adott esetben akár kiismerhetetlen világ. A Demóverzió lírai énje teljesen egyértelműen egy felnőtt pozíciójából közelít a saját gyerekkorához, éppen ezért a versek sokszor önreflexív és a beszélő jelene felől történő leírásokat is tartalmaznak.
A kötet első verse pontosan, geometrikus formák segítségével vezeti be az olvasóját abba a metafizikátlan térbe, ahol minden megidézett tárgy, esemény, személy egy sajátos rendben létezik:
A hátsó nagy kert északnyugati irányba szűkül.
Az alapvonal, amelyen tulajdonképpen állunk,
nem zár be a szárakkal elég kis szöget
ahhoz, hogy mire tekintetünkkel elérnénk
a szemhatárig, háromszöget kapjunk.
[...]
Nem ballagunk oda, hogy megnézzük,
megelégszünk a geometria adta bizonyossággal,
különben az emlékezetre kellene hagyatkoznunk.
(Egy háromszög illúziója, 9, 11.)
Ez a geometrikus tér lesz a továbbiakban a leírások tárgya és módja is. A tárgy összességében a lírai én saját gyerekkora, ez azonban apró pillanatképekben, jelenetekben mutatkozik meg. Az emlékezés módszere azonban nem szokványos: az imaginárius tér és az ebben elhelyezkedő dolgok révén idéződnek fel az emlékek, indul el az emlékezés folyamata, szinte kivétel nélkül valamiféle sajátos geometrikus renden keresztül. Mintha az utólagos tekintet rendszerezésre való hajlama, és a megidézett emlék kaotikussága egyszerre lenne jelen a lírai én számára. A kifejezetten erős nyitóvers megenged egy olyan értelmezést is, amely szerint a kötet további versei tulajdonképpen ennek a térnek a részleteit világítják meg, a benne megtörtént eseményeket idézik fel.
A lírai én számára az emlékezés, az emlékek megbízhatatlanok („Az emlékezés piacot kerekít portékáiból, / de pontosan az nincs, amit keresek.” [Hogyan kell lerajzolni egy fát?, 12.]; „Az emlékezés is ugyanaz a bénázás, amikor ötévesen, / még az írásbeliség nagy korszaka előtt, / apád hivatali írógépén olyan átszellemülten bírtál pötyögni, / átlyuggatva a lapot.” [D. V., 60.]), tehát egyszerre kell dolgoznia azért, hogy az emlékekhez hozzáférhessen valamilyen módon, ugyanakkor el is távolodjon tőlük azért, hogy leírhatóvá váljanak. Ez a kettős belső mozgás végig megfigyelhető a kötet versein.
A nosztalgiától, a múlttal történő teljes azonosulás vágyától való elhatárolódást egy esetben a vers folyamatában követheti nyomon az olvasó. A játékmackóval való már-már idegesítően patetikus párbeszédet a lírai én reflexiója követi, amelyben tárgya leírásának kudarcáról számol be: „Megjártad a poklot, a padlást, / a mosógépet is olykor. Mit neked a neveletlenségbe / burkolt agresszió, a gyerekideg érthetetlen nekifeszülései, // meg a szégyen, hogy végeredményben a húgommal ketten / sem bírtunk veled. [...] Kár volt az egészbe belefogni. Csak a fejem kapkodom, / mi az, ami előhív, és mi helyett van.” (Barnamackó, 19–20.) A múlt és a jelen ütköztetése, az önreflexív gesztusok rendre visszatérő momentumok Vida kötetében, a leírások szenvtelen hangvétele végig a versek uralkodó hangneme lesz. Az azonban nem szerencsés, hogy ezek az utólagos megnyilatkozások sokszor nagyon elkülönülnek akár még formailag is a versekben, nem ritkán a szövegek végén találhatók – ez időnként a tanulság érzetét keltheti az olvasóban, ami kifejezetten ellene mozog a kötetkoncepciónak. Már csak azért is, mert a Rendnek semmiféle illúzióját nem kelti a lírai én, sokkal inkább olyan belső, apró rendszerekről ad számot, amelyek például egy családi hurkatöltéskor kerülnek elő: „Engem küldenek / hurkapálcikáért, mert mondják, ez minden alkalommal / el van felejtve. / Ez nálunk már amolyan hagyomány, / akár a tél. Aztán mire visszatérek, / megoldják anélkül.” (Tekerő, 52.)
A családi vagy egyéb személyközi folytonosság sem személyi viszonyok révén kerül leírásra, hanem a tér által idéződnek fel: „Pedig hányszor mentem a földje melletti / járdán el, hol az apám kezét fogva, / hol lányokét, hol a lányomét.” (A Poldi-bácsi hasonlat, 22.) A megidézett események azonban további tereket és időket kötnek össze, s időnként mitológiai párhuzamok révén válnak csak elmondhatóvá a lírai én számára, így kerül egymás mellé például a mandulaműtét és Prométheusz fájdalma: „[...] négy-öt / darabban szedi ki / s egymás után egy fehér cinktotykába helyezi őket / hogy véreznek tovább / azzal a makacssággal mely májsérülésekre jellemző” (Prométheusz, 58.) A mítoszok azonban nem válnak világmagyarázatokká, csupán leírásra alkalmas eszközök maradnak, és amelyeket olykor ellenképként is használ a lírai én, hogy tárgyát mintegy a mítosz lehetetlenségével világítsa meg: „És nem képzelheted el, amit Odüsszeusz / elméje kilassított: egy ismerős fickó, aki Armand / Assante-ra hasonlít, hűs lugasok alatt / épp Kalüpszó arcába megy el.” (Egy Odüsszeusz-flashforward, 29.)
Vida kötete egyik legérdekesebb mozzanatának tartom, ahogy tematizálja a lírai én a szavak emlékszerű létmódját, vagyis azt, hogy minden ami leírásra kerül a szavakkal, tulajdonképpen azért sem egyéni, mert minden szó „köztulajdon” is: „Olyan szavakat keresgélsz egy szótárban, amelyekkel leírható a gyerekkor. [...] De amit találsz, köztulajdon. // Ott van például a föveny. Vagyis a föveny, / ott van a stég (stég), a cipzár (cipzár)” (Köztulajdon, 33.). A nyelv általi megértés problémája az apához („De az apámhoz már szótár nem elég, az apámhoz már nyelvtan kell” [Köztulajdon, 35.]) és az anyához („Azt hiszem, fogalom vagy, / a fogalom definíciója, / kábé az, aminek átismételtem / érettségi előtt.” [ért, semmit, 42.]) való viszonyban kerül leginkább előtérbe, ami egyértelműen arra utal, hogy nem csupán gyerekként, de felnőttként is azok megértése a legproblematikusabb, akiknek tulajdonképpen a lírai én léte köszönhető. Az ő le-/megírásuk egyfelől a nyelv határait feszegeti, másfelől a legevidensebb (nyelvtan, fogalom) készlet áll csak rendelkezésére a lírai énnek – ahogy az eddigieknél, úgy itt is a kettőség uralkodik.
A kötetszerkezet is a sajátos geometrikus rendet követi: a Karakterek (1, 2, 3, 4) címet viselő versek például mindhárom ciklusban felbukkannak, ugyanakkor nem a sorszámuk szerinti rendben; „az n. számú nyomozati anyagból” alcímmel rendelkező szövegek sem szimmetrikusan helyezkednek el, csak az első két ciklusban vannak, a második ciklusban két darab is. Vagyis ahogy a nyitóversben is megfogalmazódott, itt sem áll össze tiszta geometrikus formává a szerkezet, a hármas tagolás hagyományossága azonban mégis képes felidézni azt a szimmetriát, ami Vidánál teljesen egyértelműen nem a vágy tárgya, hanem nem-létező.
A kötet címe éppen ezért mintha kicsit félrevinné az értelmezést, bár kétségtelenül szerencsésebb, mint a Bolyongások a gyerekszobában, amely a korábban folyóiratban megjelent szövegek összefoglaló címe volt. A demóverzió ugyanakkor annak illúzióját keltheti, hogy létezik nem demóverzió is, miközben a címadó utolsó vers éppen ennek ellenkezőjéről ad számot. Ha azonban az olvasó lineárisan olvassa a verseket (ami verseskötet esetében korántsem magától értetődő), akkor korábbi feltevését a szövegek átalakíthatják – Vida ezzel a gesztussal tulajdonképpen nagyon is épít a befogadókra, vagyis a lírai én leírásait vagy éppen annak kudarcait átélhetőnek véli.
Összességében a Demóverzió versvilágából egy különös gyermekkor bontakozik ki. Mindennek megvan a maga sajátos rendje, de ezek a kis rendszerek nem állnak össze egésszé, nem alkotnak egyéni mitológiát, miközben nem nélkülözik a mitologikus elemeket. S mindez azért lehetséges így, mert a múlt elbeszélése Vida szövegeiben már mindig a jelen szűrőjén és rendezési törekvésein keresztül történik, még akkor is, ha a lírai én átadja magát az emlékezés folyamatának. Az elmúlt gyermekkor nemhogy nem hozható vissza, de még csak fel sem idézhető a maga teljességében. Ez a tapasztalat már korántsem újszerű a kortárs lírában (sem), ugyanakkor Vida versei mégis képesek egyéni módon megmutatni ezt a folyamatot, köszönhetően elsősorban annak a kettős mozgásnak, amely egyszerre teszi jelenvalóvá az emléket és reflexiót, a múltat és jelent, az állítást és annak megkérdőjelezését is.