Világ bolondja; Ujjvilág; Égbekiáltó
Világ bolondja
Hulló halom vagy: rakás varjútoll.
Benned egy emlék összes éjszakája.
Kitépett, kissé cafatos csomók:
egy egész város mozdul dögszagára.
Varánusz méreggel csurgó pofája –
út szélén hagyott összegyűrt flakon –
megkeményedett, összeaszott vadhús,
mit túl sokáig hagytak a fagyon.
Világ bolondja vagyok, hogy hagyom.
Ujjvilág
Szivacs a testem.
Víz a vízben.
Besárgult korallzátonyok.
Körülöttem,
e furcsa lében
kocsonyásodik a mocsok.
Őseim lucska.
Koporsójuk
szálkát uszít ellenem.
Fényképeik
kopott szegélye
rám záruló jégverem.
És szagtalan,
bő lében ázom.
Zölddé érek, mint a spenót.
Mi bennem hajt,
csak meg ne fázzon.
Inkább kihúzom a dugót.
Égbekiáltó
Alakot öltött idő testem –
mint vakolat, berepedeztem.
Számban a bűntudat virága
születőben lévő tiráda.
Bőrként hámlik le minden hála.
(Öröktől faragott ciráda.)
Égbekiáltó nagy szavak:
megannyi szemétlerakat.
Agyig érő dekoltázs villan
(mit hús nyújthat, úgyis elillan).
Ha sokat beszél, bereked
akármily erős szeretet,
s feszültség helyett kereket
old, többé nem fogat verebet
veled. Mit eddig fogatott,
tömd csak ki. (Úgyis mind halott.)