ház; jelek; pillantásaink otthontalanok; határ

ház

A csöndet az anyaméhben tanuljuk.
Nikola Madzirov

házat építettünk
székekből
egy vaskos pokróc
lett a tető.

egy privát világ
csak most, csak nekünk,
nincs benne semmi más,
csak az a csönd,
ahogy lélegezünk.

jelek

amikor kisfiú voltam
hanyag betűimet egy régi
vörös kocsi ködös üvegébe
szoktam belevésni

ma a zuhanyzó üvegére
írok jeleket a mutatóujjammal
nem értem őket

csak azt tudom hogy
egy távoli gyerekkorból jönnek

pillantásaink otthontalanok

nem tudunk egymásról semmit.
nem tudunk semmit a félelemről a bűnről
mely a ránc közt rejlik
egy másik oldalon lévő személy
dermedt mosolya miatt. s mert izzad
a tenyerünk nem mondhatjuk el
halálfélelmünket és más
átmeneti búcsúszavainkat.

a „hogy vagy?”-ra azt mondjuk
„kösz, remekül”, de belül tovább meséljük
azt a sztorit
mely kiszakított minket az álmainkból.

pillantásaink otthontalanok, a járókelőktől
koldulnak egy-egy falatnyi kenyeret.

...

olykor üres vagyok
akár az utolsó járat
szkopje és niš között

csak két-három zsaru
akik hivatalból utaznak
kumanovóba

határ

a busznak cipőszaga van
és a reggel dobozos sört
ásít

dohányosok kint a hidegben

a most érkezők
idegesen várják a csomagjaik
számát

azok akik tovább indulnak
csak ténferegnek
félnek
hogy tán ezt-azt otthon felejtettek

a sofőr álmosan
hajtja a tenyerébe a fejét
és várja a jelet
hogy átléphesse a határt