A nagy torzó

„Kedves Alberto, azért küldöm e kéziratot, hogy a tanácsod kérjem. Egy regényről van szó, de nem olyanról, amilyenek az igazi regények. A nyelvezete inkább az értekező prózáé, az újságírásé, a recenzióké, magánleveleké vagy a költeményeké; kevés olyan részlet van, amit elbeszélő prózának nevezhetünk, azok pedig annyira lecsupaszítottak (’de térjünk a tényekre’, ’Carlo sétált...’ stb., […] hogy stílusuk sokkal inkább hasonlít a filmnovelláéra vagy a forgatókönyvére, mint a klasszikus regényére; olyan ’valóságos’ narratív részek ezek, melyek a regényt hivatottak megidézni.”[1] A fentebb idézett rész Pier Paolo Pasolini Alberto Moraviának írt leveléből származik, melyben az Olajról ír.
Pasolini kultikus-ikonikus alak nem csak az olasz, hanem a teljes európai kultúrában: filmrendező, forgatókönyvíró, költő, író, kritikus, amely szerepeket munkáiban nehéz elkülöníteni egymástól. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a magyar közönség inkább filmrendezőként tartja számon, azonban a Kalligram Pasolini-sorozatának köszönhetően (eddig megjelent kötetei: Amado mio, Tisztátalan cselekedetek, Utcakölykök, Egy erőszakos élet, Forgatókönyvek – Mamma Róma, Máté evangéliuma, Médeia –, Korom vallása) a magyar olvasók is közelebb kerülhetnek az íróhoz. Ennek a sorozatnak hatodik köteteként jelent meg 2015-ben az Olaj (Puskás István fordításában), amely már-már kultikus utat járt be Olaszországban.
A Nagy Műnek szánt alkotást Pasolini 1972-ben kezdte el írni, hogy összefoglalja egy monumentális írásban mindazt, amit a kultúráról, társadalomról, a világról tud. Azonban ez a nagy vállalkozás erőszakos és máig tisztázatlan 1975-ben bekövetkezett halála miatt befejezetlen maradt. A művet 1995-ben posztumuszként adták közre töredékes formában. A regény kultuszát az is növeli, hogy sokan úgy vélik, Pasolini rejtélyes halála és a szöveg között valamilyen kapcsolat áll fenn. Többek között ezt használta ki 2010-ben Marcello Dell’Ultri (az olasz felsőház akkori szenátora), amikor a La Stampa hasábjain bejelentette, hogy saját szemével látta Pasolini Olaj című regényének elveszett részeit, melyek az 1960-as és ’70-es évek politikai és gazdasági ügyeiről rántják le a leplet. Ekkor azt ígérte, hogy hamarosan olvashatóak lesznek, ám a kézirat a mai napig nem került elő, sőt Ultri azóta börtönben ül szervezett bűnözésben való részvétel miatt.[2] Ugyanakkor a kortárs olasz írók és értelmiségiek többsége egyfajta referenciapontként tekint az Olajra, igaz, koránt sincsenek egyedül, hiszen különösképpen Róma, de a többi nagyváros utcáin is gyakran találkozhatunk Pasolinit ábrázoló falrajzokkal. Ezekből is látható, hogy az olasz kultúrában és közéletben Pasolini a mai napig elevenen él. Éppen ezért, mint ahogy Puskás István is megjegyzi az utószóban, „sokkal többen nyilvánítanak róla véleményt, mint ahányan valóban megbirkóznak a huszadik századi olasz irodalom egyik legsúlyosabb alkotásával”. Érdekes módon a regény Magyarországra csak húsz évvel később érkezett meg, szinte visszhang nélkül. Az Olaj Pasolini halálának 40. évfordulójára jelent meg, ez is erősíti a kötődést a szerzőhöz és a kultuszhoz is. Érdekes módon ugyanebben az évben szintén a Kalligram gondozásában megjelent még egy, a szerzőhöz köthető mű, Emanuele Trevi Valami írás című regénye (Lukácsi Margit fordításában). A cím az Olaj 37. jegyzetét idézi, és a szerző állítása szerint két főszereplője van: Pasolini Nagy Műve és egy harmincas éveiben járó író.
Az 1970-es években az olasz társadalmi és irodalmi életben jelentős változások érzékelhetőek, ebbe a vonulatba illeszkedik bele Pasolini műve is. Az Olaj éles panoráma a világ változására, és egyben új irodalmi formák iránt való érzékenység a modernizmus értékeivel egybeöntve. A műben feltűnőek a posztmodern jegyek, mint például az olvasó zavarba ejtése, az idő végtelenítése, vagy az, hogy olyan narrációs, poétikai eszközöket alkalmaz, mint intertextualitás, műfajok ötvözése, idézetek. A jegyzetekből felépülő írás struktúrája is a mű ideiglenességére és hiányosságára hívja fel a figyelmet. Azonban a magyar kiadás érdekessége, hogy az olasz kiadáshoz képest jobban körvonalazta a művet (hiszen kihagyták azokat a feljegyzéseket, amik az olasz változatban a szöveg után olvashatóak, illetve a kiadói kommentárokat), azonban teljesebb is, mivel kihasználva a modern technika nyújtotta lehetőségeket létrehoztak egy internetes oldalt www.pasolini.blog.hu címen, amely azt a célt szolgálja, hogy kapaszkodókat, kiegészítéseket, érdekességeket közöljenek a könyvvel kapcsolatban, a magyar olvasók eligazodását segítve. Itt található például az ENI-ről egy összefoglaló, meg lehet tekinteni Pasolini kéziratát, vagy akár magyarul olvasni a Moraviának írt levelét is.
Az Olaj főhőse Carlo, 1932-ben született mérnök, aki az ENI-nek, az olasz Agip cégből kialakított olajtársaságnak dolgozik, politikailag baloldali katolikus. Azonban ez a személyiség a főszereplő skizofréniája következtében megkettőződik, Carlo 2-ként, vagyis Karlként, vagyis Carlóból Carlo di Polis és Carlo di Tetis lesz. Karl éppen Carlo ellentéte, annak rossz énje. „Karlban koncentrálódnak Carlo rossz tulajdonságai, miközben Carlóban koncentrálódnak Karl jó tulajdonságai. Karl a szolga, Carlo az úr. Ám, mint arról majd mesémben szó lesz, Karl, (talán) szabad, Carlo viszont biztosan nem az.” (44.) Ezt a megkétszereződést, skizofréniát erősíti a pszichoanalízis állandó jelenléte és szóhasználata a regényben. Sőt, Karl átalakul nővé, és meg is tesz mindent, hogy megélje nőiségét. Ennek a legszebben kidogozott jelenete – amelyet sokan az olasz próza kiemelkedő alkotásának tartanak – az 55. jegyzet, a „Mező a Casilinán”, ami akár valamely Pasolini-filmbe is beleillene. A jelenetben Karl húsz fiút vesz magának, hogy egy hatalmas szakrális orgiában kiszolgáltatva, alávetve és passzívan tapasztalhassa meg női identitását és testét. Ezeken a metamorfózisokon keresztül nem csupán a test változását mutatja be, hanem ezek egyúttal a nemi átalakulás allegóriájává is válnak. Az első metamorfózis a transzszexualitásra, míg a másik a hermafroditizmusra irányítja a figyelmet.[3] Sőt, megfigyelhető, hogy a regényben jelenlévő szexualitás sokszor a mártíromsággal, áldozati szereppel karöltve jelenik meg.
A regény játékként, viccként is értelmezhető, ami a megkettőződést használja fel egy folyamatban lévő mechanizmus kifejezésére. Minden írói eljárás azt erősíti, hogy a regény a saját modelljeiből újraalkotja, újraépíti önmagát. Ennek köszönhetően végtelenné és olvashatatlanná válik az alkotás. Ugyanakkor bármennyire is posztmodernnek tűnik ez a gondosan felépített kártyavár, a művön keresztül az egyik legembertelenebb lázadást tapasztaljuk az akkori társadalommal szemben. Az Olaj egyszerre tekinthető politikai, történelmi, szociológiai, antropológiai és pszichoanalitikus műnek, mindazonáltal ezen rétegeken belül a testi (el)változás, a szexualitás, és a korszak politikája, ideológiája – mint ahogy Pasolini korábbi munkáiban is – kerülnek középpontba. A politikai rétegen belül a fő mozgatóelem a Hatalom és a Gonoszság. Bár Pasolini korán szakított a baloldali pártpolitizálással, mindvégig a marxista elvek alapján gondolkodott. Mint ahogy Puskás István írja az utószóban, hitt a Szép Új Világ gramsciánus alapokon való megteremthetőségében. Pasolini meglátása szerint, a „konzumtársadalomban létrejött a hatalomgyakorlás minden korábbinál hatékonyabb és totálisabb módja, amikor is az uralkodó elitnek sikerül valóban a maga érdekei, értékei szerint átformálnia az alávetett csoportokat. Ekként, ahogy ő fogalmaz, sikerül megvalósítani az igazi fasizmust, hiszen a hatalom megszünteti a kulturális sokszínűséget, az identitások változatos szokása helyett egyetlen identitást hoz létre, amelyek pedig még a modernitás legkeményebb kezű diktatúráiban is képesek a túlélésre. Az új rend emblematikus találmánya, a hatalomgyakorlás emblematikus eszköze a televízió, melynek döntő szerepe van az új értékek, az új életforma propagálásában, elfogadtatásában.”[4] Ezek a gondolatok erősen visszatükröződnek az Olajban, hol csak vázlat formájában, hol a főszereplő fogalmaz meg társadalomkritikát a környezetével szemben.
Legfőképpen az ENI ügyei kerülnek „reflektorfénybe”, azonban az 1960-as és ’70-es évek különböző eseményeire is találunk utalásokat, például Giangiacomo Feltrinelli, az egyik legnagyobb olasz kiadó alapítójának halála. Ahogy a címből is sejthető, a regény egyik tétje az ENI nagyvállalat kapcsolatrendszerének és ügyleteinek felfedése lett volna, amely abban az időszakban kihatással volt egész Olaszországra, illetve kapcsolatban állt a szervezett bűnözéssel és különböző érdekcsoportokkal is. Ugyanakkor a regény összetettségének következtében hiába szól különböző politikai, társadalmi tevékenységekről, nem engedi olyan könnyen lerántani a leplet az igazságról, hanem az olvasónak nyomozóvá kell válnia a mű befogadása közben. Mindezen posztmodern jegyek mellett azonban a szerző írásmódján érzékelhető, hogy retorikája, stílusa, filozófia- és értékrendszere inkább a modernben gyökerezik. Az irodalom szinte minden korszakából merít: megtaláljuk a szövegben a görög mitológiát, a Bibliát, Dantét, Shakespeare-t, Villont, Flaubert-et, Dosztojevszkijt és a sor még folytatható. Sőt a műfajokban is ilyen változatosságot fedezhetünk fel.
A szerző eredetileg a regényt kritikai kiadás formájában szándékozott megjelentetni, vagyis ha elkészült volna a Nagy Mű, akkor jegyzetekkel és különböző változatokkal kiegészítve olvashattuk volna. A posztumusz kiadásban találhatunk egy-egy teljesen kidolgozott regényfejezetet, parabolát, újságcikket, kritikát, olyan írást, ami inkább forgatókönyvre hasonlít, sőt, a regény helyzetéből kiindulva rengeteg vázlatot is. Ezekből sejthető, hogy hogyan is nézett volna ki a monumentális mű. Éppen ezért is olyan izgalmas az Olajat olvasni: sok helyen az olvasó maga rakhatja össze fejben a regényt, mint egy „puzzle”-t, Pasolini által szépen és aprólékosan kidolgozott részekkel. Ki tudja, ha elkészült volna, talán az olasz Ulyssest tarthattuk volna a kezünkben. Vagy még így is?

[1] Pier Paolo Pasolini: Petrolio. Oscar Mondadori, Milano, 2012, 579. (ford. Puskás István), a levél elérhetősége magyarul: http://pasolini.blog.hu/2015/10/08/level_alberto_moraviahoz#more7950258
[2] http://pasolini.blog.hu/2016/01/30/villamfeny_az_eni_felett#more8332156
[3] Raffaele Donnarumma: Metamorfosi e nascondimenti. Pasolini e l’omosessualita’ in Petrolio. In: Inquietudini queer. Desiderio, performance, scrittura, Il Paligrafo, Padova, 2012, 293–321. hivatkozott rész: 294–295.
[4] Puskás István: Utószó az Olajhoz In: Pier Paolo Pasolini: Olaj. Kalligram, Pozsony, 2015. 655.