A vigasztalhatatlanság dalai

Bödecs László első verseskötetében egymásnak feszül két ellentétes akarat: a hagyományra, gyökerekre való rátalálás, a valahova tartozás és a hagyományok általi nyomasztó kötöttségek és meghatározottság alóli felszabadulás, a függetlenedés vágya. E kibékíthetetlen kettősség és az ezt átható örökös kudarc és kiábrándultság érzete adja a kötet erős atmoszféráját, melybe a szerző azért belecsempész némi fekete humort, játékosságot is. A kötet versei különböző, az identitást meghatározó hagyományokat próbálnak értelmezni, törekszenek felmérni azok szerepét, hatását az egyén vonatkozásában, és igyekszenek „helyre tenni azokat”, eközben minduntalan szembesülve a tér, az idő és a kommunikáció adta lehetőségek korlátaival:
„nem sikerült máig sem
se tömegnek se magánynak
folyóba lőtt tényekről
beszélni az apánknak.”
máig sem, részlet = Kilakoltatás, 7.
„Üres ma minden megint.
A jelen a jövőbe tekint.
A jövő a múltra legyint.
A múlt a jövőnek beint.”
Három perspektíva = Nem lesz tavasz, 41.
Az utóbbi négysoros akár a kötet mottója is lehetne, a múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz való viszonyból a mű egészére vonatkozólag igaz, hogy a lírai én úgy érzi, nem tud ettől a nézőponttól szabadulni, a létezés ilyen irányú meghatározottságától elvonatkoztatni.
A lehetséges társadalmi státuszok, a közösségi és a személyes kapcsolatok tekintetében az azok megszerzésére és beteljesülésére való törekvés, valamint az azoktól való félelem, a tartózkodó és elhárító gesztusok közötti vergődés meghatározó érzete az otthontalanság, ami különböző formákban ölt testet a versekben. A lepusztult, romos házak, „elöregedő környékek” terében Odüsszeuszként bolyongó lírai én képétől kezdve (Lapszélütés, II. Szelek = Nem lesz tavasz, 49–52.) a családi körben való idegenség és elvágyódás érzetén át (Ereklyék = Kilakoltatás, 18–19.) a hontalanság, hazátlanság versbe oltott gondolatáig.
„Kéne egy otthon,
de valahol távol,
és akit magammal viszek,
de inkább jön magától.

Ebben már nem hiszek.
elég volt a talánból,
hagyok hátra cetliket,
elbúcsúzom anyámtól.”
Kiút = Kilakoltatás, 27.
Az otthontalanság víziója mellett a kötet címében is jelen lévő deszakralizációs folyamatok hatják át a mű egészét. A kereszténységnek mint hitvallásnak és mint kultúrtörténetnek az elemei a hétköznapi események (Munkások Jézusa = Kilakoltatás, 10.), a személyes tragédiák (Nem lesz tavasz = Nem lesz tavasz, 53.), a kétségek és a vágyak (Et resurrexit = Kilakoltatás, 21–22.) kifejezőjévé válnak. Sajátos áhítat jellemzi a kötetben felsorakozó szerelmeket is.
„Én nem hiszek a csodákban.
Végignéztem, ahogy előttem
leszállnak az agyagba álmaim,
egy angyal ölt testet benned,
égő csipkebokorként szikrázott a hajad
a párás lámpafényben.”
Eljövetel = Kilakoltatás, 14.
Az áhítat a kudarc keretei közt, a már letűnt szerelem visszfényében, az emlékezésben ölt csak „testet”, és veszteségként aposztrofálódik.
E versuniverzumban metaforaként, szimbólumként, allegóriaként vagy hasonlatként lesznek az illúzió, a kudarc, a tragédia által egy pusztuló, reményvesztett világ megjelenítőivé a szentség kifejezői. A szentség terén itt visszájára fordulnak a dolgok, mindenféle tagadás vagy blaszfémia, durvaság nélkül, egész egyszerűen csak annak a ki nem mondott teológiai tételnek a leképezése kapcsán, hogy Isten a saját képére teremtette a világot: az ebből meg-meginduló, szabadjára eresztett asszociatív hajlam és értelmezési kísérletek aztán elvégzik a dolgukat, aminek tetőpontját a kötet címadó verse előtti, a Piétára rájátszó szöveg adja:
„Mit mondhatnék most,
amikor ránk borult
az ég elnéző némasága.

Hallgatásba kéne temesselek,
mint szerető anya gyermekét,
miután leszedték a keresztről,
hogy megtörténjék a holtnak azonosítása.

Vér a véremből,
most, hogy már csak test vagy,
semmit nem kell cipelned,
látod, elmúlt minden, ami fájt,
és senki se hámozza ki már,
hiába, hogy boncasztalra tesznek.

Apád megvert,
de nem az, amelyikre gondolsz,
ő csak csípős hajnalként figyelt,
a másiktól, amelyiktől
a homlokod örökölted,
nem tudtalak megvédeni,
ez bántott úgy, drága szentem

sajnálom, hogy kurva voltam,
bevallom, hogy hazudtam,
hogy otthonról a pusztába,
tudom, ezzel űztelek,
kerestél és hittél
máshol apát magadnak,

kékül az égben néma kis szád,
bocsáss meg,
nem voltunk mi,
csak emberek.”
Elhallgatott = Megbocsáthatatlan dolgok, 85–86.
A kötet a feltámadás nélküli „Nagy Péntekkel” ér véget, pontosabban ezek a könyörgéssé váló verssorok a Semmi zsoltár című vers által egy omladozó, üres templom csendjében némulnak el. A halál feldolgozhatatlannak és feloldhatatlannak mutatkozik, és a megbocsátás reménye is függőben, visszhang nélkül marad. A magányosság és a magárahagyatottság érzete kiteljesedik. Ami a keresztény hagyományt illeti, egyedül ebben a nagypénteki helyzetben tükröződik vissza a „teremtett világ” és a lírai én életérzése. A feltámadás nélkül azonban megcáfolódik, hogy ez a világ az Isten képére teremtett világ lenne, még ha kimondatlanul is: míg a keresztény hagyományban ez a kudarc látszólagos, addig a versben a gyermekét sirató anya kudarca végleges és valóságos.
Az irodalmi hagyományok keresése terén sincs jelen a belesimulás, a megnyugvás érzete, ráadásul a hagyományok labirintusában bolyongó lírai én által érzékelt, negatív irányba változó nyelvi folyamatok is ráterhelődnek az útkeresésre. A fekete humor elsősorban a nyelvi romlás, idegen behatás (Ekezet = Nem lesz tavasz, 43.) kapcsán jelenik meg, amely ötvöződik a klasszikus hagyományok újragondolásával, vagyis inkább annak karinthys paródiájával válik a nyelvi állapotok tükörképévé.
„Milyen vót a szőke segge, nem tudom má,
de olyan lehetett, mint a többi nők,
és ha este rám jön a baszhatnék magány,
ő jut még eszembe a többiek előtt.”
Milyen vót, részlet = Megbocsáthatatlan dolgok, 72.
Figyelemreméltó a kibontakozó, teremtett versnyelv ereje, az egyedi látásmódba, hangba beágyazott intertextuális elemekkel való bánásmódban rejlő érzékenység, ízlés, arányérzék. Ahhoz, hogy ennyire sokféle, különböző, egyben gyakran elcsépeltnek tekinthető elem szimbiózisba kerüljön egy új hanggal, kell, hogy a költőnek valahol „légtornász-természete” legyen. A cirkuszi világot megjelenítő versben (A cirkusz bezár = Nem lesz tavasz, 31–33.) az akrobata bizonytalan egyensúlyozása emlékeztet az életben bizonytalanul egyensúlyozó lírai én életérzetéhez, ezzel szemben a szerző nagyon is magabiztosan lavírozok a versteremtés rengetegében. A balesetet szenvedő, talán a megsemmisülést választó légtornász vagy az öngyilkos mentor alakjával kapcsolatban (Baráti kör = Megbocsáthatatlan dolgok, 68–69.) a „mi történhetett?” és a „mi lett volna, ha?” kényszerű gondolatsora teljesedik ki egy-egy verssé. A ki nem mondott halál körüli kétségek a cirkuszban tett apró megfigyelések, a látható és érthető pontos leírásaiba vannak beoltva, amelyek azonban részlet mivoltukban szintén a teljes megértés és megismerés problematikusságát jelzik.
Az ismeretlen artistához és az ismerős művészhez való viszonyban is felfedezhetjük a kritika felütésében jelzett kettőséget. Az ő alakjukban sűrűsödik össze a művészetet és a magánszférát is átható ellentét: e példaképek, ideálok kapcsán a lázadás a soha fel nem adásban van, annak ellenére is, ha állandósul és véglegesnek tűnik a vigasztalhatatlanság érzete. De bármennyire is a kudarc fogalmazódik meg a végső, összegző, a kötetet átfogó címadó versben is, maga a szerzői vállalkozás, a kivitelezés nagyon is ígéretesnek és sikeresnek mondható. A nyelvi bravúron túl a verseknek egy másféle ereje is van: a belőlük áradó érzékeny szomorúságban, leplezetlen és kíméletlen őszinteségben a befogadó fájdalma is magára találhat – a vigasztalhatatlanság dalai így valójában a vigasztalás szövegei.