Kígyózó köldökzsinór, szélnek eresztett nevek

A titokzatos tengeráramok, az elzárt szigetek, a ködös célok felé igyekvő hajók mint az emberélet és a történelmi folyamatok alapmetaforái Bánki Éva regényében új jelentésekkel telítődnek meg. Úgy nyílnak és csukódnak itt az ajtók, hogy néha csak a léghuzatot érezzük, amely mozgatja őket, s nem látjuk az alakot, aki be- és kilép rajtuk. A tenger nemcsak az emberéletnek, hanem a kora középkori nyüzsgő Európának is a metaforája, mely az állandó trónviszályok és háborúskodások révén „kavarog és hullámzik”, s éppen azért nem tud megnyugodni, mert „annyi lény akarja a halált elkerülni benne” (ahogy a regényben többször idézett költő, a rejtélyes N. herceg írja, 146.).
A regény szereplői könnyen vagy nehezen megfoganó, várt és nem várt gyerekek, másokat szolgáló és másoknak kiszolgáltatott nők, tehetős vagy tehetetlen apák, uralkodócsaládok gyanús vagy gyanútlan tagjai. Egymásba mosódik az emberek és az emberszerű lények világa, tündérek vajúdnak és szülnek, akár az emberek feleségei, az embereket pedig állatias sorban tartott, ruhátlan, beszédképtelen lények, a szorgok szolgálják. A középpontban Riolda, a tenyerén különös, körkörös barázdákat viselő, bizonytalan származású királylány áll, de hasonlóan bizarr Illighaen, a normann történész alakja is, akit nem a múlt érdekel, hanem a jövő. Illighaen vallja, hogy „csak azt érdekli a múlt, akinek van jövője” (145.), s mivel ő a jövő zálogát az Európába betört mórok uralmában látja, elárulva övéit átáll a kalifához. Mikor Riolda arról faggatja Illighaent, mi lett a feleségével, a könyveivel, a gyerekeivel, a krónikás N. hercegnek a történelem és a költészet összefonódását példázó verssoraival válaszol. A villódzni, osztódni akaró erő egy olyan sodrással kerül szembe, mely a mélyből árad „hidegen, számítón”: a regényben ez a mélyből jövő hidegség fokozatosan visszaszorul, s „a mély tenger névtelenjei”-nek élni akarása kerekedik felül.
Az elbeszélésmód krónikás jellege nem válik megmerevedett pózzá, hanem olyannyira dinamizálódik, hogy a történés máris, a szemünk előtt íródik át (talán örökké feledésbe merülő) krónikává, ugyanakkor minden esemény előképe meg van már írva a csak kevesek által hozzáférhető könyvekben. A mesélés képessége kiváltság, s források nélkül könnyen el is apadhat, ezért az ismereteket nem árt tartalékolni: a titkos tudás bespájzolása misztikus aurát áraszt. A narrátor gyakran él a termékeny célzás módszerével: egy-egy megjegyzés néha ugyanolyan sokatmondó, mint a középkori források sommás, velős megállapításai, melyek néha kontextusukból kiragadva maradtak ránk. Mikor az első fejezetben a katona beront vajúdó feleségéhez, látja, hogy a köldökzsinór ott kígyózik a halott asszony lábánál, de sem élő, sem halott gyermeket nem talál. Ez a kígyózó magzatzsinór a szövegvezetés metaforája is lehetne: hasonlóképpen szakadnak félbe az egymástól elvágott epizódok, miközben a folytatás ugyanígy megsejthető.
Az örömteli mesélés mögött filozófiai és kultúrtörténeti problémák rejlenek. A legfontosabb az idő linearitásának megkérdőjelezése. Visszafordítható-e az idő? Lehet-e a folyása körkörös? Akár a jövő felől közeledünk a múlthoz, akár a múlt felől a jövőhöz, ugyanazokba a falakba ütközünk. A Fordított idő azonban, ha nem is tünteti el teljesen ezeket a falakat, bizonyos pontokon áttetszővé teszi őket. „Ugyan miért ne lehetne a jövőre is emlékezni, Illighaen?” (52.) – kérdezi Bandemag király, mikor a krónikaíró a világtól elzárt szigeten az épp aktuális eseményekről talál ősrégi feljegyzéseket. Hasonló jelenséggel szembesül az ír Gundur király is, aki egy olyan könyvre bukkan, melyben a távoli jövő felől olvasódik a múlt. Mi más lehetne ez a távoli jövő, ha nem a mi korunk? A könyv, melyet Gundur olvas, olyan, mint egy mai történelemkönyv, mely az ő korát elintézi egy tömör megjegyzéssel: „A békétlenkedő ír törzsekkel ellentétben Skóciában…” (152.).
A narráció szempontjából ez a megjegyzés alapozó jellegű, hiszen a narrátor, akit akár a jövőbe látó vagy egyenesen abban élő Illighaennel is azonosíthatunk (hiszen miért is ne épülhetne be saját elbeszélésébe ő maga is szereplőként, s mért ne beszélhetne saját magáról is egyes szám harmadik személyben, mint feljegyzéseiben Julius Caesar?) hasonló félmondatokból, megjegyzésekből, sejtésekből kerekíti ki a múltat. Ezek után azon sem kell csodálkoznunk, hogy az általános összefüggéseket átlátó Illighaen miért nincs minden esetben tisztában a részletekkel.
Az idő problémájával függ össze az eredet kérdése, a kiindulópont, az origó elbizonytalanítása. Egy latin mondás szerint az anya mindig biztos, az apa személye viszont bizonytalan (mater semper certa, pater incertus): Riolda esetében azonban még az anya személye is bizonytalan. A két lábbal a földön álló antik gnóma ebben a középkori misztikus közegben elhomályosul. A középkor legsötétebbnek tartott századaiban vagyunk (az utószó is utal a VII–X. század kutatásának bizonytalanságaira, illetve Heribert Illig elméletére a kitalált középkorról), ám a háttérmintázatokban mégis ott van az antikvitás elérhetetlen mintaként.
A normann Vilmos herceg a mórok betörésekor Dánföldre menekülő feleségétől és gyerekeitől úgy szeretne búcsúzni, olyan méltósággal, mint a halálba menő trójai Hektór Andromakhétól és kisfiától az Íliászban (a témáról persze nyilván középkori áthangolásban hallott). „De ezeknek a régieknek könnyebb volt!” – sóhajt föl az elérhetetlen antikvitás bűvöletében Vilmos, és hektóri szóvirágok helyett nyers gyakorlatiassággal ad tanácsot a feleségének: „Csak olyat, aki baszni szeret, olyat válassz! […] Egy igazi férfi megelégszik azzal, és nem tör a fiaim életére.”
Keleten ugyanebben a korszakban a Bizánci Birodalom a Római Birodalom továbbvivőjének álmodja magát, költőik a görög nyelv átalakulása ellenére ragaszkodnak az antik metrikához, holott az már csak írásban hat, kizárólag a szemnek szól, a más kiejtéshez szokott fül már nem tudja érzékelni. Bánki Éva regényében Bizánc ugyanúgy az idő megrekedését példázza, mint Bandemag király szigete, mely Riolda hazatalálása után a Nyugati szél szigete elnevezést kapja. A történetet azonban, mely szerint „egy Bizánc nevű rejtélyes helyen, talán az idő valamilyen balesete folytán megmaradt a római császárok uralma”, a visszajáró halottakban, a valós és irreális világ átjárhatóságában hívő normannok csacska mesének tartják.
A római és középkori világot ütközteti a Tiszta nyelv, tiszta ország című fejezet, melyben a Vilmos udvarában megjelent római költő, Maximus az igazi latin költészetet és a tiszta latinságot állítja szembe a népnyelven született irodalmakkal. A normannok világában a szavaknak mágikus erejük van: „Talán azokból az ötven éve betiltott szavakból lettek a betegségek, rémálmok, az áskálódások, a sérelmek”, véli Vilmos, aki, mint minden valamire való uralkodó, „a nyelvben próbál megkapaszkodni” (110.).
Mágikus szerepük van a neveknek is. Egy normann hiedelem szerint ha valaki nem árulja el a nevét, azt nem viszik el rabszolgának. Riolda a halott anya után kapja a nevét, s a név továbbvitele a halott nő iránti tartozás törlesztéseként hat. A normannok hajói női neveket viselnek, s a hajók elnevezése kapcsán egy névhierarchia is megfogalmazódik a regényben. Minden hajónak három neve van, egy közönséges név, egy félig titkos név és egy különleges név, amelyet készítői csak Vilmosnak árultak el. Jelképes gesztus, ahogy Vilmos a menekülőkkel együtt a hajók neveit is szélnek ereszti.
A névadás vagy a névnélküliség a kollektívum és az individuum viszonylatában is meghatározó. A kollektívumban elveszik az egyén, ugyanúgy, ahogy a térben elvesznek a nagy kiterjedésű helyek (akár egész országok) is, ha változik a perspektíva: például a magasból nézve vagy a térképen Írország csak egy pont. Az idő rengetege is így nyeli be az egyén számára fontos eseményeket (gondoljunk a történelemkönyvek tömör megjegyzéseire). A Nyugati szél szigete, Riolda királysága azért is különleges, mert nem bolyok vagy rajok élnek benne, hanem egyedek, akiknek külön nevük van, s nemcsak az embereknek, hanem az állatoknak, sőt, még a szörnyszülött szorgoknak is. Riolda kalandos útjának viszont épp az a fő célja, hogy megtalálja azt a bolyt vagy rajt, amelybe tartozik. Ez a bolyba vagy rajba tömörülés az embernek tulajdonképpen az állatokéval rokon törekvése, Riolda is sáska- vagy hangyatestvérekről álmodozik. A szerzetesi közösségben élő öregek úgy mozognak, mintha egy állat végtagjai lennének, s Riolda azt gondolja, talán nevük sincs, hiszen miért is kellene a kezeket és a lábakat külön is elnevezni? A bekötött szemű, bekötött kezű menekültek is állatokhoz, farkashoz, madárhoz, gyíkhoz, szitakötőhöz hasonlítottak, mintha Illighaen állatokkal teli képeskönyve kelt volna életre.
A középkori menekültekkel kapcsolatban a kortárs eseményekkel vont párhuzam önkéntelenül is felmerül az olvasóban (annak ellenére, hogy nem közvetlen utalásról van szó, hiszen a tavaly megjelent regény írását az írónő még 2013-ban elkezdte). A mai muzulmán áradattal szemben Bánki Éva regényében a mórok elől menekülő európaiak képe ironikusnak hat, különösen a menekültek reményeinek hangoztatása, akik arra várnak, hogy a dánok vagy a norvégok majd küldenek értük hajókat. Ez a fajta előzékenység a túlélésre berendezkedett középkorra nem jellemző: a korunk európai gondolkodását megalapozó kommunikatív cselekvés eszménye helyett a középkor minden szakralitás és irracionalitásérzék mellett praktikusabb és ebből adódóan ridegebb. Az emberéletnek sincs (talán a természetfölötti erők hitéből adódóan) akkora értéke, mint ma: „az edényeket elmossák, a halottakat eltemetik” (150.).
A színeknek, a mintáknak az emberéletet befolyásoló misztikus jelentésére azonban nem árt odafigyelni. A normann hercegnő megölésével vádolt ír királyfi kivégzése előtt egy kék lazúrkövet csúsztat a herceg markába. A kő színe nem véletlen: a kék a halhatatlanság jele, ahogy korábban Bandemag király szeretője, a tündér hangsúlyozta. Az élet és halál találkozási pontjai ugyan drasztikusak, de a folyamatok nem olyan lezártak és visszafordíthatatlanok, mint ahogy ma képzeljük.