gép terem benn

1.
A kötet első versének címe A gépteremben, egyféle történet, amelyet valaki nyolc számozott szakaszban, egyes szám első személyben mond el. Így kezdi: „Kockaköves utakon mentem előre”, a föld színe alá. A környezet fantasztikus: „Szürke, hosszú fülű manók bányásszák / az áramot a régi vezetékekből”. Erős félelmek fogják el, kényszeresen sorolja őket; az utolsó félelem: „ha mozog a szád és más beszél belőled”. Kialszik a fény, a hegy gyomrában sötét van, saját keze felemelkedik, „mintha a tenyerem nézné az arcom, / s hogy jobban lásson, világít a szeme. / Így álltam ott, míg éreztem, mostantól emelkedni fog az út.”
A második részben bemegy egy gépterembe, ahol kék fényben furcsa, egyáltalán nem gépszerűnek tűnő gépek, „súlyos tömbök”, alszanak, és mintha kék anyag szivárogna belőlük. Az egyik tövében elvackolódik: „leterítem vidrabőr kabátom, / mélyen alszom én is velük együtt.” A következő négy rész mindegyike az „Álmomban” szóval kezdődik, tehát az álmát meséli el. A gépterem és mindaz, ami benne történik, rejtélyes. Az ötödik részben belép az egyik gép megnyíló kék testébe, „eltűnt minden kiterjedés, / belső fény ragyogott be mindent”, nem érzékel semmit, de aztán mégis: „Felismertem a kék anyag lakóit, / érzékeltem sötét körvonalaikat. / Hívtak, költözzem be hozzájuk. / Nemet mondtam végül, de hangjukat rögzítettem, / valami kezdetleges, régi készülékkel.” A hatodik részben lakásban találja magát, az egyik szobában lány ül félig telt pohárral, „Halott a lány vagy alszik.” A hetedik rész egésze egyetlen párbeszéd, nem tudni, kivel, arról, hogy hogyan lehet felébreszteni azt, aki alszik. Ez mintha a lányra vonatkozna, ugyanakkor az utolsó válasz mintha a kérdezőre: „Suttogj a saját füledbe, / vagy várj, amíg megtalál a suttogás”. A nyolcadik és utolsó rész meglepően kezdődik:

Fogason lógok, oda akasztottak.
Érzem a gépterem-padló érintését,
a föld alatti páráktól még súlyos vagyok és állott szagú.
Az ágy sarka látszik csupán innen,
estig, tudom, nincsen dolgom,
fürdök a természetes homályban és fényben.

Ez lehet végig álom, de inkább álomból ébredés. A gépterem-padló érintését érezheti a fogason lógva, bár ez valószínűtlen, viszont, ha „a föld alatti páráktól még súlyos vagyok s állott szagú”, már biztosan nincs a gépteremben. Lóghat persze a lakásban, vagyis még álmában, az ágy sarka lehet a szobában is, ahol a lány ül. Lehet azonban már saját szobája is: az „estig, tudom, nincsen semmi dolgom” nem úgy hangzik, mintha álomban mondaná. Az utolsó sor ezt megerősíti. A „természetes fény” ébrenlétre utal, hiszen álmában sötétet, „kék fényt” és „belső fényt” látott. Az utolsó sor nagyszerűen érezteti, hogy valamit csinál, aminek nincs tárgya, és ezúttal jólesik. Furcsa, bizarr, fenyegető események után a vers eleven nyugalommal végződik. És, a kötetcímmel ellentétben, nincsen benne Jung.
A második vers címe: Számozottak, alcíme: Asszociációk C. G. Jung nyomán, és tíz számozott részből áll. Kiderül, miért került Jung neve a kötet címébe, az viszont kérdés, miért nem a kötetnyitó A gépteremben című versbe is. Egyik lehetőség, hogy a kötetcím az egész kötetre vonatkozik, az asszociációk viszont csak a második versre. És valóban, a versek többsége nem tűnik asszociációnak, még a 15 számozott részből álló „Álomablakok” című harmadik vers sem, ha különbség van álmok és asszociációk között. A kötet címe talán azt jelzi, hogy az egész kötetet Jung szelleme járja át, és ebben az esetben maga a kötet is gépház, Jung is egy gépterem produktuma. Vagy mégsem?
Olvasható a kötet anélkül, hogy az ember eltöprengene erről, viszont érdekes, hogy Jung neve belekerült.

2.

Érdekes az is, hogy aki elvackolódik az egyik gép tövében, vidrabőr kabátján alszik el. A kötet záróverse ugyanis: Az eltűnt vidra, és a kötetben több vidra-vers található. BIJ – hadd rövidítsem így – egy egész kötet verset írt már a vidráról, a Vidrakönyvet, és a rákövetkező Fogak nyoma kötet első ciklusa is vidra-versekből áll, egyiküké a kötet címe is. Megkockáztatok hát egy értelmezést erről a BIJ-féle vidráról a gépterem, Jung és persze a szerző vonatkozásában, ugyanis a vidra szóba került egyszer Jungnál, és egy nemrégiben megjelent tanulmány szerint ez a Jung értelmezte vidra hatott Ted Hughes-ra, vidra-versére, amit BIJ lefordított, beletett a Vidrakönyvbe, és rendkívüli ötlettel és elgondolással, persze ráérzéssel is, egy tizennégy versből álló ciklust írt hozzá, Hughes verséből vett kifejezések apropójára.
Hughesnál az állat-vers olyasmi, mint Rilkénél (pl. A párduc), de naturalizálódik. Rilke párduca állatkerti ketrecben jár fel-alá: ketrecben-párduc, Hughes viszont az állat természetes jellegét természetes környezetekben sugallja, értelmezi, és mitizálja is. Érdemesnek tartom a hivatkozást Ted Hughes vidrájára, ha már BIJ is megtette. Az összehasonlításból tűnik ki, milyen BIJ vidrája. Engem ez érdekel, hogy ugyanis hogyan kerül a vidrabőrkabát, amin olyan érdekeseket lehet álmodni, a gépterembe, és vidraként Jung társaságában a verskötetbe.
Hughes vidrája kétlényű (a fordítás-törmelék tőlem származik: szöveghűnek szántam, nem vers-hűnek): „se hal, se állat a vidra”, „se vízből van, se földből”, „olvadással lép vissza a vízbe”, „tengerből tengerbe kel át, három éjszaka alatt, mint egy rejtőzködő király. Kiáltozva a csillagfényes föld öreg alakjához, elsüllyedt tanyák fölött, ahol denevérek köröznek, válasz nélkül.” A denevérek, ugye, szintén kétlényűek: emlősök és madarak (repülnek), ezzel megerősítik a vidra kétlényűségét, aminek miértjére nincsen válasz, és amiből nem képes visszatérni egy ős-eredeti egylényűséghez: „Keres valami világot, elveszett, amikor először ugrott a vízbe”.
BIJ vidrája szintén kétlényű, egyaránt él vízben és szárazon, viszont annyira egységes, egylényegű, hogy kétfélesége már a természete, jól megvan vele, nem keres ősi egységet: ő kétlényűségével egylényegű. Egyik lénye átmegy a másikba, és viszont. Ez a vidra játékosan merkuriális, higanyszerű – erre a Jung a gépteremben egyik verse céloz –; a higanynak nincs saját alakja, mindegyik alakban saját maga marad. Természeti lény, természetéből fakadóan illeszkedik ahhoz a környezethez, amelyikben találja magát, és jól érzi magát. „És mindig visszatérő kérdés, / hogy vízben vagy szárazon. … /szóval menedék a víz / és vad kaland a száraz / (vagy tán fordítva) – / mindkettő kell tehát” (A tévévidra, a Fogak nyoma kötetből).
Jung egy mese-interpretációjában említi a vidrát.[1] Aki víz fölé néz, mondja, saját tükörképét látja, aki viszont mélyebbre néz, halakat vesz észre a mélyben. A víz a tudattalan eleven vize, és aki belenéz, annak nem szabad elfelejtenie a földet, ahova horgonyozódik; tudatosan kell tennie, amit tesz. Ilyen ember réges-régi jelképe a halász, aki kifogja a mély kincseit. Az viszont, aki ösztönös marad, megreked és vidra lesz.[2]
BIJ vidrája minden bizonnyal nem megrekedt ember, nem szárazföldhöz horgonyozódva halászik ösztönösen, bár ösztönösen halászik, az a természete. Az embertől, az emberi lénytől természete szerint különbözik, és, úgy gondolom, (a költő) BIJ számára a vidra-természet természetessége vonzó, problémátlanul illeszkedik saját környezetéhez. Például nem ír verseket. BIJ verseiben az ember is természeti lény, és nem kevésbé „kétlényű”, csak máshogyan. Kétlényű egylényűsége azzal adódik, hogy nyelvisége van és szerszámokat, gépeket készít. A kétlábonjárás szükséges a nyelviséghez, a kéz pedig a szerszám, a gép készítéséhez, hiszen az a fajta lény, ami az emberi, azóta létezik, amióta beszél – ezen nyelvi és nyelvű beszédet értek, nem kommunikálást – és szerszámot készít; ami feltételezi az eleven fiziológiai testet, bár eleven fiziológiai teste a majomnak és a vidrának is van. Kétlényűségéhez meghatározóan hozzátartozik a nyelv, hiszen csak ébren és nyelvvel gondolkozva tudja, hogy álmodott, az „álom” szó maga is szó. És azok az archaikus népek, amelyek álmaikat valósnak hiszik és tudják, ébren szintén beszéddel hivatkoznak rájuk, megtörténtnek mondják. Mégis egylényű élőlény, akkor is, ha Fausttal úgy érzi, hogy „két lélek lakik ebben a kebelben”.
Félrevezető, hogy a tudat nemcsak a tudattalan, hanem az ájulat, az eszmélet-vesztés ellentéte is, vagyis figyelmen kívül maradhat, hogy nem a tudat, hanem a tudatos a tudattalan ellentéte („a tudatos” olyan grammatikai forma, főnévként használt melléknév, mint „a tudattalan”).[3] A vidra is tudatánál van, amikor a környezetében teszi, amit tesz. Tudja, mit tesz, amikor halat fog, és ha úgy gondoljuk, hogy nem tudja, azért gondoljuk, mert nem tudja, azaz nem képes megnevezni, beszéddel kifejezni, megmondani (magának és másnak).
Az embernek egyaránt természetes a teste, és a vele adott „természetes nyelve”, vagyis ember-elméje és ember-pszichéje illik ember-testéhez. Akkor is, ha pusztán képeket – szürreális filmeket – álmodik, az álomra ébren szavakkal, beszéddel emlékezik. A vidra viszont: „Titkokat cipel magával könnyedén, / amelyeket ha kérdezik se fejt meg; / ott születnek benne mindahányan készen, / ott találja őket teste belsejében.” (A tévévidra) Az ember, ahogyan ez a vers is példázza, amikor teste belsejében, akkor elméjében és pszichéjében, és ezért, mintegy mindezekből-mindezekbe kivetítve, magán kívül is van, amikor magán belül.
Az ember kétféleképpen érzékel, álomban és ébren, bentről és kintről. Az álomban érzékelt és megélt eseményből csak ébredéskor, már ébren emlékezve a megtörténtekre lesz álom, nyelvileg is gondolva bizonyos nem-nyelviekre: „álmodtam”, „azt álmodtam, hogy”, de ez nemcsak az álomra jellemző, hanem minden megéltre.[4] Az emberi lény ezért kétlényű, az egyik a nem-nyelvi, és ez olyasmi, mint a vidráé ébren, a másik, a nyelviséggel élő, ugyanegy lényé, hiszen a nyelvvel élőnek szüksége van arra is, hogy nem-nyelvileg, fiziológiailag éljen, érezzen és emlékezzen adott környezetekben. A nem-nyelviséggel élő vidra is képes emlékezni és szándékolni: ha nem is magát irányítani, mindenképpen irányulni. Ha álmodik is, feltételezem, nem tud gondolni rá és gondolkozni róla később. Az ember kétlényűségét szokás kint és bent élésre, illetve megélésre egyszerűsíteni, ez rendben is van, csak gondolni kell az említett bonyodalmakra. A Marseille-napló című versben olvasható: „S mindegy is, hogy mi történt s hogy kint  vagy benn zajlott le minden, hirtelen rátalálsz városodra / – előbb egy íz, aztán egy kéziratos levélköteg szüli / meg […] S mindegy is, hogy kint nem történt semmi, bent végre ráismersz arra, ahova készülődtél.” Mondjuk ugyan, hogy az étel jóízű, az íz azonban a szájban történik, az érzésben, nem az ételben.
A nyelviséghez kapcsolódik a gép, amennyiben mindkettő művi, de hát a művi is természetes, ha másról, mint természetről, nincs szó. A gép meglepően gyakran fordul elő BIJ verseiben, és nemcsak a Jung a gépteremben című kötetben. Olykor meglepően bukkan fel, mint „A tudatgép megtisztítása” című versben. „Bár látszólag nem használja semmire, / szüksége van a semmire / […] „lecsatlakozik a tudatáramról, / kikapcsolja a tudatgépet / bekapcsolja a semmit, / megtisztogatja a tudatcsatlakozókat.” Olykor kevésbé feltűnő a gép, mint amikor a gépteremben „régi készülékkel” rögzíti a kék lények hívogatását. Olykor humoros, mint a már idézett „A tévévidra” esetében. Ugyancsak a Fogak nyoma kötetben olvasható A múzsa a kulisszák mögül című vers elején: „A múzsa az, hogy ellebeg / egy ing a nyári égen”, és a végén: „A múzsa az egy alibi, / csavar a gépezetben, / bármi jó ráfogható / legalább képzeletben.”. És ha szintén ebben a kötetben „A mítosz-gépezet beindul”, feltehetően meg is lehet állítani, ki lehet kapcsolni, de ehhez tudni kell, hogy gépezet. BIJ verseiben ki lehet kapcsolni a testet is, például a Számozottak utolsó darabjában: „lemondok az érzékszervekről, / kikapcsolom a húst, / elfelejtek mindent, ami elfelejthető”.
„A gépteremben” az, aki mondja, hogy mi történik, műszerfal előtt áll, billentyűzet előtt, az egyik jel ismerős a kezének, lenyomja, mire csapóajtó nyílik fel, és ő egy lakásban találja magát, ahol egy lány alszik vagy halott. Ez az álom-folyamat azt sugallja, az embernek meg kell tanulnia játszani a gépen, a kintin és a bentieken, nyitottnak kell lennie ahhoz, hogy oda nyúljon, ahova kell, figyelnie és vigyáznia kell(ene), hova vonzódik a keze. A Jungra hivatkozás alapmotivációja talán éppen ez is: hogyan kell bent játszani, bent, vonzásoknak engedve, megnyomni billentyűket, hogy történjék valami bent és bentről kint. És miért is lehet egy ember arra ösztökélve, hogy a kollektivitás általánosságaiból kiszakadva individualizálódjon, önmagává váljon. Jungot sokan támadták a „kollektív tudattalan” hipotézise miatt, figyelmen kívül hagyva a „személyes tudattalan” attól megkülönböztetett hipotézisét, és a szerinte annyira szükséges individuációt, kilépő differenciálódást a kollektív tudattalanból (amiről például Hesse Demian című regénye szól).
BIJ verseiben a gép nemcsak ellenfél, vagy külső eszköz, hanem sugallat, hogy az emberi lény gépies folyamatokból is tevődik össze, ő maga eszköze is magának; természetiként művi is, míg a vidra nem tud gépről, így a saját magában lévő gépezetekről sem. Pedig a természet magában foglalja a gépit-gépiest, például a naprendszert és az emésztést, a metabolizmust, és a szintaxist, aminek a szürrealista automatikus írás is engedelmeskedett, és amitől Jung szó-asszociációs módszere éppen a szintaxis hiánya miatt szabad volt. Az emberi lénynek egyebek közt azért is vannak problémái, ötlik fel BIJ verseit olvasva, mert gépekből is tevődik össze; gépezetek is csinálják, nemcsak gépeket csinál, és ami gépeket csinál, nemcsak gép. Akkor sem, amikor játszani engedi a véletlent, amit Mallarmé szerint nem szüntet meg a kockadobás.

3.
BIJ egyik versében, éppen a Számozottakban, olvasható, hogy „eltűnsz, visszatérsz és eltűnsz, visszafogad az egyes szám és többes személy”, amit egész kötetével kapcsolatban érdekesnek, jellegzetesnek és fontosnak vélek. Ez ugyanis egy mind szintaktikailag, mind szemantikailag helytelen, agrammatikus kifejezés, illetve grammatikailag hibás, szemantikailag pedig értelmetlennek tűnik. Ha nem az, és szerintem biztosan nem az, hiszen a vers szövegében kurzívval van kiemelve, akkor egy olyan asszociáció, aminek éppen azért van értelme, mert szintaktikailag helytelen. Szemantikai értelme abból adódik, hogy ellentmond a szintaxis logikájának, a hagyományos logika szerinti gondolkodásnak. BIJ versei olykor, sőt gyakran szürrealistának tűnnek, de például „A gépteremben” és a „Számozottak” egyaránt nem készülhetett sem szürrealista automatikus írással, sem Jung szó-asszociációival. A tudatkontrollt mindkét esetben valami fölülírja, amit tudatos kontroll se nem alkot, se nem korrigál, hanem csak elfogad.
A „Számozottak” első darabjából idézett kifejezés az ott adott összefüggésben a következő: „gyorsan illansz el és porlasz szét, de mindent átitatsz, / megpihensz a belső rétegekben, / nem években számolod az időt, / eltűnsz, visszatérsz és eltűnsz, / visszafogad az egyes szám és többes személy.” Ezt a kifejezést ebben az összefüggésben kétféleképpen tudom érteni.
Az egyik összefüggés az, hogy „az egyes szám” egy ember, egy individuum, de ez az egy lehet én, te, ő (ezért sem használom az egyén szót). Az idézett sorokban én beszél, tehez szól, aki saját maga, és a visszafogad pedig egy olyan ő, aki ugyanaz az ember. Az én-te viszony, mint egy ember viszonya saját magához, jól ismert, például: „Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat” (József Attila), aminél az is felmerül, hogy az úgynevezett „lírai Én” egybeeshet az életrajzival. Az én-ő viszony szokatlan, bár Rimbaud-tól jól ismert a kijelentés: „Én, az egy másik.” Ilyet viszont nemcsak gyakran találni BIJ verseiben, de, ahogyan az előbb idézettekben megtapasztalható, aki megszólal, egyszerre is lehet mind a három személy. A tudatgép megtisztítása című versben az, akinek szüksége van a semmire, ugyanaz, mint aki mondja róla. Lehetne mindezt egyes szám első személyben is írni, de akkor mást jelentene, azt, hogy én tisztogatom meg a tudatcsatlakozóimat (tudatosan), nem egy ő és azzal, hogy bekapcsolja a semmit, amit én nem kapcsolhat ki.
Egy másik összefüggésben „a többes személy” ugyanannak az embernek, az egyes számnak időbeli más-mássága, aki BIJ kötetében egy ismerkedés érdekében kikapcsolja az érzékszerveit és az emlékezését, mint a „Számozottak” utolsó darabjában: „Megérkeztem a másikba, / váratlanul toppant elém az utcán. / Ajkát nézem, ott kell elindulnom, / fogát nézem, ott az első akadály.” A vers végén: „lemondok az érzékszervekről, kikapcsolom a húst, / elfelejtek mindent, ami elfelejthető, / ismerkedem az akadállyal.” És ide illik „A levegő anyaga” vers második fele:

Üzenetben érkeznek a szükségtelen dolgok
traktátust olvasol az akadályokról,
s közben beszél a test, a legfőbb akadály
és legfőbb lehetőség,
éjjel felkel, tudtod nélkül mozdul,
ő maga az üzenet ilyenkor,
az akadályt te hozod létre, ezt mondja,
kapcsold ki, ha nincs szükséged rá.

Felvetődhet a kérdés, költői, vagy gondolkodói szöveg-e ez. Jung gondolkodása szerint a pszichében összetartozik intellektus és érzés, ami költészetre vonatkoztatva megfelel annak, ahogyan Pound határozta meg az elmeképet (image): intellektuális-emocionális komplexum, (intellectual-emotional complex), Jungnál pedig megfelel annak is, hogy a tudattalan képekben gondol(kodik). A zárójel arra utal, hogy a magyar „gondolkodom” reflexív, míg a karteziánus cogito (sum), ahogyan ennek német, angol, francia megfelelője is, nem az. Magyarul „gondolok” kellene, de mivel „gondolom” is, ez a nyelvi sajátságból fakadó különbség, rákényszerít a „gondolkodom, (vagyok)” kifejezésre. A latin cogito tényleg reflexivitással is értendő: „én teszem, amiről állítom, hogy történik, (akkor pedig lennem kell)”. Ha (én) gondolok, lennem kell, hogy gondolhassak. Mintha az egyes szám első személyben történő gondolás bizonyíték lenne a személy létére. (Lichtenberg vetette ez ellen, a harmadik személyű és személytelen „havazik példájára”: „gondolódik” („Es denkt”). Jung kifejezetten a karteziánus irányzat ellenében írt. BIJ nyitó versében: „félelem, ha mozog a szád és más beszél belőled”, vagyis nincs meg a test érzéki bizonysága arról, hogy az beszél, akinek a teste, nem a testhez tartozó elme működik, és ezt a testhez tartozó elme érzi és tudja. Nos, ez történik, amikor én olvasom – magamban mondom – azt a sort és az egész verset. Amikor álmomban olyant mondtam, amit ébren nem mondanék soha. Amikor most olyat mondok, ami ellentétben van azzal, amit két hónapja, két éve, húsz éve mondtam.
Prozopopoeia a szakszó arra, ha valaki másnak adva ki magam beszélek, miközben látható, hogy én teszem; vagy amikor valami beszél, például a test, amelyik maga nem képes beszélni. A „félelem, ha mozog a szád és más beszél belőled” nem prozopopoieia, hanem disszociáció, megszállottság vagy többszemélyűség. Nem az, ha barátom levelét olvasom és hallom a hangját, az övét, és ha felolvasom, esetleg mind a kettőt, ami aligha lehetséges, csak az, hogy hallom, amit felolvasok, és érzem az ő hang-beszéd-stílusát.
A kérdésre, hogy gondolkodói vagy poétikus-e az utolsó idézett vers, az a válaszom, hogy gondolatisága és bonyolult érzékletessége együttesében, egyértelműen költői. Először is magába zárt a maga komplexitásában, és ezt nem uralja el elvont gondolatiság, pontosabban a gondolatiság elválaszthatatlan az érzékiségtől és attól az eseménytől, amelyikben szóba kerül. A megszólítás, a megszemélyesítés, az akadály és a lehetőség együttesével jellemzett testnek beszélőképességet és megszólító aktivitást tulajdonító erő és események megidézése révén. A gondolkodó személyt megszólító és megvádoló teste, amelyik személytelenül is felkel, és a személyt mint tudattalan alvajárót is mozgatja, tudatosnak is tartva tegezi le, egyszerre beszél és üzenet, és míg a test és az intellektus disszociációját mondja, asszociációjukról tanúskodik, ami maga üzen, de nem üzenet, hiszen mindez érződik is, értődik is, hökkent is, szórakoztat is, egy felettébb bonyolult és mégis könnyed, egyszerűnek tűnő versben. Ezek a körülírások – és ez csak ízelítő lehet – hosszasak, nyakatekertek, magyarázóak, míg a vers maga gyorsan, egyszerűen, sokféle érzést és gondolatot keltve hat, és csakis ezért a hatásért teszi.
BIJ verseiben bizonyos kijelentések beszédaktusként érződnek-értődnek, úgy hatnak (rám). A beszédaktussal valaki teszi, amit mond egy annak megfelelő helyzetben. Pap mondja templomban menyasszonynak és vőlegénynek: „Férj és feleség vagytok”, és ezzel azok lettek. De mi lehet a megfelelő helyzet egy versben? Nehéz megmondani. Maga a vers, a versolvasás, vagy a versmondás? Az olvasó vagy a hallgató megnyitódása, egy benső esemény? Valószínűleg mindez. Egy hatásos metafora és metaforaláncolat versben nem fikció, hanem annak hatása. BIJ valamiképpen mestere a beszédaktusokként ható mondatok versbe szövésének, a megszólításnak.
A többes személyű egyes számot, az ugyanegy embert lehet persze szubsztanciának gondolni járulékokkal, hogy a szubsztancia projektálja magát különböző viszonylatokba. (Egy ilyen szubsztancia egy drágakőhöz hasonlítana, amelyiknek sok csiszolt síkja van kívül, bent pedig egy középpontja, amelyikből vetítené őket. Ténylegesen a beérkező fények találkoznak egy csak virtuális középpontban, az érkező fény(nyaláb) és a kő-test csiszolt síkjai által keletkező érzéki tüneményben. A hagymának sincsen a közepén magja, ahogyan azt Ibsen Peer Gyntje fedezi fel, amikor lehántja a hagyma rétegeit).

4.
Mozaikkövekként rakom egymás mellé – itt persze egymás után – a következő, már idézett kifejezéseket: „egyes szám, többes személy”, „ismerkedem az akadályokkal”, „a fogason lógok, oda akasztottak”, „fürdök a természetes homályban és fényben”, „kikapcsolom a tudatgépet”, „lemondok az érzékszervekről, kikapcsolom a húst”, „láttad már anyád testét belülről”, „gyerekkorod óta tanulod az ízét”.
Az „egyes szám, többes személy” úgy is értendő, hogy a harmadik személy nemcsak személy, hanem személytelen is lehet – van, aki ez utóbbit negyedik személynek mondja (Deleuze) –, egy ember nemcsak ő, hanem az is. Tévedés lenne ezért lírai Énre gondolni, inkább vershangra, vagy versbeszédre, és ha ez utóbbira, van versbeszéd-aktus is. (Mindez így nyilvánvalóan nem vonatkozik a vizuális költészetre, BIJ versei nem abban az összefüggésben jelentkeznek.)
A „fogason lógok, oda akasztottak” tárgynak, aznak tekinti, gondolja magát. Ez az egyik lehetséges érzés, ebben az esetben az intellektus és test közötti disszociáció az emóciók és affektusok kikapcsolódásával jár. Ez bizarrnak tűnhet; bár a mindennapi életben nem az, amikor az autóbusz hirtelen fékez, és az ember érzi, érzés támad (rá), hogy tántorodik a teste, és ha érez valamit, felháborodást; egyébként tudomásul veszi a tényt, amit fizikailag érez, (és amiről tudja, mi történt). Van egy sor másféle érzés, mert viszony is, például különbség, ha én szólítom meg magam, ha egy másik ember szólít meg, vagy valaki/bárki mindenkit szólít meg („itt élned, halnod kell”).
Mindezek nem új lehetőségek a költészetben, amit újnak érzek és vélek, az együttesük; a többes. Nem a többes én – amit én-kórusnak mondtam Kemenes Géfin László Fehérlófia művéről írva –, hanem az egyes számú többes személy. A disszociáció abban, hogy „oda akasztottak”, azért is bizarr, mert az én, az egyes szám első személy alapvetően azt jelzi, honnan jön a beszéd (Benveniste), attól függetlenül, hogy kihez szól, és miről szól: az én, a most, az itt strukturálisan összetartozik. Az élőbeszédben, nem az írásban. Ám az írásban, például egy levélben, hozzáképzelem-érzem azt, aki máshol és máskor írta a levelet. Versben is ezt teszem, azt képzelem-gondolom, hogy a költő ember magáról mondja („hadd essem el én”, „csak én tudok versemnek hőse lenni”, „tudod, hogy nincs bocsánat”). Ez a szokásos lírai Én, amelynél az „én” szó nemcsak azt jelzi, honnan/kitől jött-jön a beszéd, hanem azt is, amit egy tényleges ember mond, mert leírt, magáról. Újnak hat viszont, hogy amit egy tényleges ember mond, egy megszólaló „én” egyúttal a megszólított „te”, és egy meg sem szólítható „ő” vagy „az” is: egyes számú többes személy, összhatásban.
Ezt a többes személyt érezhetem és gondolhatom a költő polifon hangjának, és ha azt mondom, ez egy Ady-vers, ilyesmit érzek és gondolok. Polifonná persze bennem áll össze, emlékezetem révén, hiszen a versek nem egyszerre szólnak, hanem időzetesen, bár az érzett összhatás időtlennek, öröknek hathat. Polifon helyett azonban az egyes szám többes személyt – ha a lehetséges viszonyokat és disszonanciákat figyelembe veszem – polivalensnek vélem, többértékűnek. Amit érzek, amire emlékezem, az nem polifon harmónia, hanem polivalens disszonanciák egysége, illetve többféle értékek/valenciák egybeesése. Ilyennek érzem a Jung a gépteremben hangját-hangzását-minőségét. És nemcsak a többes személy miatt. A „fürdök a természetes homályban és fényben” azért is kelt (bennem) különös érzést, mert az intranzitív „fürdök” a metafora révén az inaktivitás és az aktivitás egybeesését érezteti. Ahhoz hasonlatos, ami akkor érezhető, amikor éppen „ismerkedem az akadályokkal”.

[1] Vorwort zu Schmitz ’Märchen vom Fischerotter’ (1932), in: C.G. Jung, Das symbolishe Leben. Gesammelte Werke 18/II, 821-823. 3. kiadás (Patmos, 2015)
[2] Erre hivatkozva néhány éve a kassai egyetemről Silvia Baucekova, „Water in three poems by Ted Hughes” címmel tanulmányt publikált a brassói egyetem közlönyében (2012). Ebben értelmezte Ted Hughes három verse között a vidra-verset is, szerinte Hughes ezt Jung archetípusai vonatkozásában írta. Azért is említem, mert Jung archetípus-elméletére, és egyéb szimbólum-értelmezéseire nem akarok itt hivatkozni. Northrop Frye nagyhatású Anatomy of Criticism (Princeton, 1957) tanulmánya egyébként érdekesen és érdemlegesen használta fel ezeket.
[3] Angolul is „consciousness” a „the unconscious” ellentéte, nincsen „the conscious”; németül a „das Bewusstsein” összetett szó, a „bewusst” (‘tudatos’) melléknév, és a „Sein” (‘lét’) főnév. Ami tudatos vagy tudattalan, az az elmeműködés.
[4] Az álom ébredéskor ráemlékezéssel és rágondolással adódik (álomnak), a rágondolás pedig beszéddel, nyelven és ébren. Ez (1) elmúltról most-emlékezés, (2) kétféleképpen érzékeltről-megéltről, ezért kétféle valóságról, vagy a valóság kétféleségéről: alváskor és ébren megélésről, ezért (3) láthatóról és láthatatlanról, egyrészt a beszéd, másrészt az ébren is működő képzelőerő révén, ami (4) nemcsak a „most is látom még” emlékező látása, hanem a most képzelésé, esetleg (5) valami jövőben történőről: „már látom”, mindenképpen (6) egy ember maga-magára gondolása és maga-magáról gondolkodása: gondolkodás beszéddel arról, ami történt, történik (és esetleg történni fog vele), (7) együtt azzal, amit ezekről és egyben saját gondolásáról és gondolkodásáról gondol. Aki (8) hisz az álomban látottakban, észreveszi, hogy most ébren nem látja, aki nem hiszi valóságnak, amit álmában látott, és amire most emlékezik, az összeveti az álomban látottakat és megélteket azzal, aminek a valóságot ébren hiszi, és akkor értelmezheti jelzésnek, szimbolikusnak, és értheti-értelmezheti abszurdnak, értelmetlennek. Végül (9) hiheti azt is, hogy a képekben gondolkodás álmodáskor másféle, mint a szavakkal gondolkodás, amit ő irányítani képes: meggondolja, mit akar mondani és mit nem, míg alváskorálmában nem irányítja, hogy mit álmodik. Ez utóbbi (10) Jung véleménye is volt és azon alapszik, hogy (a) a beszéd, a nyelvi kifejezés olyan jelentésekre, gondolatokra is képes és képezhető, amire a képekben gondolkodás nem, és (b) a tudattalan nem képes nyelven/nyelvvel kifejezni magát, vagyis ami beszédet is hall valaki álmában, nemcsak lát és érez, az nem lehet tudattalan, hanem csak tudatalatti folyamat.