Az őrző

Fekete kutya ül nyugtalan

az érzékeket tompító fagyban.

Ingerülten emeli meg

mellkasát kötött szagnyomok

között, fülei szétnyíltak,

lábai megnyúlnak, mint sovány

ördögé sötétedés után.

Kiéheztették, de most valamit érez,

a halványuló fa tövében

árnyéktalanul vár egy jelenésre.

Fölötte az elfeketedett ágak

dermedt levelei néha megpattannak.

A horizontot elnyeli a nehéz levegő,

égeti a bőrt, ingerli a légcső

és az elágazó hörgők nyálkahártyáját.

Talajtalan lebegnek távoli,

szagos mozdulatok, lépések,

és a fogak vonalán egymásnak

feszül alsó és felső állkapocs.

Nyílhegyként fúródnak

puha anyagba a szerteszálló

jéglevelek, vagy földet érve

formátlan darabokra törnek.

A kutya mellett elhaladó

fekete nő szemöldökei

összenőttek, tekintete dermedt

mint a kút vize, amelyhez tart,

magához szorítva szürke

gyermekét. De nem jut

folyadék a szájnak, nincs

több fénye az arcnak, semmi

megbocsátás a sötétben

vándorlóknak. A csalódottak

mögött hörgés és száj szaga

terjeng, mert méreg tör fel

egy gyomorból. Míg a letört

jégcsap a fehér tenyerekben

olvadni kezd, zöldeskék

foltok áradnak szét az égen,

valaki lassan átharapja

a hideg éjszaka torkát.