A normalizáció ismeretlen hősének emlékműve

Miért is napló? És milyen mértékben működőképes a választott forma?
Megvannak az előnyei és a hátrányai is: utóbbiakhoz tartozik annak szükségessége, hogy meg kell indokolni, miért éppen ilyen ember, ez a szereplő adta egyszerre csak privát írásra a fejét, ennek a fajta tevékenységnek bizonyos motivációt kell adni (ez Vilikovský könyvében inkább könyvízű, mint meggyőző). A választott műfaj előnyei leginkább a szerző korábbi könyveinek kontextusában mutatkoznak meg. Az újabbak – mondjuk A gonosz önéletrajza óta – kellemetlenül hasonlítani kezdtek egymásra: igen, minden lehetséges szóba került bennük (különböző, egymástól már első látásra is határozottan eltérő szereplők különböző történetei), azonban az elbeszélő hangja egyre ismerősebben hangzott; mintha ugyanaz az ember nézné a világot, és ugyanolyan hangon mesélne róla nekünk, miközben a könyvről könyvre egyre inkább domináló, az emlékezés technikáit mozgósító eljárás motorjából fokozatosan fogyni kezdett az emléküzemanyag.
A naplóforma lehetővé tette Vilikovský számára, hogy változtasson ezen a hangon: a fáradt (saját magától is fáradt) és öregedő értelmiségi helyett teljesen más (egy igazi) ember beszél. Amíg szólhatott hozzánk, a szerző többé-kevésbé sikeresen birkózott meg a választott műfaj problémáival, és kihasználta előnyeit. Sikerült tartania magát a nyelvi stilizálás választott fajtájához, és közben nem esett a sztereotípiák csapdájában, bár egyes laikusságra utaló nyelvi elemek gyakori ismétlődése sejteni engedi, hogy a szöveget az íráskészség olyan szintjén kifaragni, amely a szereplőnek megfelel, nem éppen a legkönnyebb annak az embernek, aki élete nagy részében a nyelvvel foglalkozott. Minden szerzőnek, aki a stilizált naplóforma használata mellett dönt, és annak segítségével meséli el a történetet, egy másik ellentét problémáját is meg kell oldania. Ez az ellentét azokat az összefüggéseket érinti, amelyekre a leírtnak (tehát a naplónak), illetve az elmeséltnek (tehát a történetnek, amely sokkal többet követel magának ezekből) szüksége van. A napló az éppen átélt (nap, hét) még aktuális, viszonylag rövid szakaszára összpontosít, és szerzőjének (ugyanakkor egyetlen – legalábbis színlelve – feltételezett olvasójának) nincs szüksége arra, hogy benne saját tágabb életterét rekonstruálja (hiszen ismeri azt). De éppen ez a kontextus elkerülhetetlen ahhoz, hogy a történetet másoknak is el lehessen mesélni. Ha például mindjárt az elején a szereplő az apjáról ír, miközben saját társadalmi hátországát rekonstruálja, nem magának ír (nem olyan információkról van szó, amelyekre az aktuális történésekre való tekintettel szüksége volna), hanem története olvasójának: az események leírója mesélővé válik, akit a szerző akarata és szükségletei vezetnek (más kérdés, hogy megesik az ún. autentikus naplók íróival is, hogy beleírják magukat egy történetbe, amelynek a szereplői szeretnének lenni). Az igazság azonban az, hogy e könyv esetében helyenként el lehet feledkezni a választott formáról, és át lehet adni magunkat a mesélésnek, amely érdekesebb, mint a választott keretek.
Amelyek azonban elhanyagolhatatlan előnyöket is jelentenek. Ennek a műfaji formának a személyes egyöntetűsége biztosítja a monologikusságot (a protagonista, a történések szereplője egyben az a személy is, aki beszámol minderről, és aki kommentálja, reflektálja a történéseket). Ez a monologikusság, amennyiben következetesen valósul meg, kizárja az olyan hangokat, amelyek moralizálva vagy ironizálva egyfajta állásfoglalásra buzdítják az olvasót (a korábbi Vilikovský-könyvek egyik problémája volt ez is, ez a paktum a szerző és a feltételezett olvasó között, amely azt feltételezte, hogy közösen osztoznak a politikai korrektségben). A történésre vetett pillantást annak aktuális lefolyása vezérli, abban az időben, amikor az éppen zajlik, vagyis annak kizárásával, aminek következtében kudarcot vall az újabb prózai kísérletek többsége, amikor egy elmúlt, politikailag tünetértékű történést próbálnak meg jelenvalóvá tenni: túlságosan is nyilvánvalóvá teszik az időbeli távolságot, és sokkal inkább arról az időről vallanak, ahonnan visszatekintenek (annak véleményeit, hangulatait, állásfoglalásait, „győzteseit” stb. mutatják be), mint arról, amit ambíciójuk szerint megjeleníteni szeretnének. Ez Vilikovský esetében nincs így. Ha valami igazán jól sikerült neki, akkor az az, ahogyan a normalizáció kezdetének atmoszféráját jelenvalóvá tette, a már megszokott fekete-fehér tömegmédiás sztereotípiák mellett, differenciáltabban (például az ötvenes éveket tekintve, amelyek a társadalmi tudatban ma már kezdenek összemosódni a normalizációval) és meglepő paradoxonokban. A legjobb ebben a könyvben a különös, diszkrét, külsőleg nem manifesztált nem-egyértelműség. Különös amiatt, mert maga a szereplő nem összetett, ambivalens vagy ne adj isten darabjaira szedett alak, és plebejusi módon opportunista világlátása, korszakértelmezése sem problematikus. Nem kell őt kompromittálni, sikerül az magának is – és mégsem tudjuk csupán olyan figuraként értelmezni őt, akit a rendszer kritikájának szüksége hívott életre.
Vilikovskýt már prózaírói indulásakor érdekelték a „népi” típusok. Citová výchova v marci [Érzelmi nevelés márciusban] című első, novellákat tartalmazó kötetében kialakította a vitális plebejus alakját, aki állati primitivizmusa miatt volt érdekes (Balada o Jánošíkovi [Ballada Jánošíkról]). Később a plebejusság más fajtája is egyre inkább megjelent prózájában, ez a fajta plebejusság már adaptálódott a körülményekhez, és primitívségét alkalmazkodóképességgel, haszonleséssel és az aktuális hatalmi konfigurációk közti orientálódás képességével „kultiválta”: emlékezzünk csak az autójavító műhely vezetőinek együttesére (munkás igazgató, szakszervezeti funkcionárius mint három névváltozattal rendelkező ember…) a Peší príbeh [Gyalogtörténet] című, figyelemreméltó és igazságtalanul elfeledett műben. Annak ellenére, hogy a legújabb kötet „igazi embere” belső fejlődés nélküli szereplő (semmi sincs rá hatással abból, amit megél, még az sem, hogy fenekestül felfordul az élete), van valami irritáló ebben a figurában, akit saját kora gyalogjának is nevezhetnénk. Nem erkölcsileg értem mindezt, bár azok számára, akik moralizálni szeretnének, a főszereplő sok lehetőséget kínál.
Felületesen szemlélve olyan szereplőről van szó, aki mintha valamilyen szatirikus prózából lenne kiollózva. Igen, lehet a könyvet oly módon is olvasni, teljesen legitim megközelítéssel, mintha a normalizáció és annak mentális támaszai szatírája lenne (és ugyanakkor mint a „termelési” vagy „vállalati” próza szubverzióját is, mint a munkásosztály mentális és erkölcsi állapotáról szóló vallomást valamivel több mint húsz évvel a „hatalom átvétele” után). Az ilyen „osztályalapú” tekintet elől azonban az elemzés során rejtve maradna a mű alapparadoxona, amely abban a kérdésben foglaltatik benne, hogy a normalizáció támaszaként meghatározott ember vajon miért lett annak áldozata (legalábbis időlegesen). Talán azért, mert egy alkalmatlan korszakban rosszul döntött: anélkül, hogy tudatosította volna, életét történetként fogta fel, ráadásul olyan időkben, amelyek nem kedveztek az ilyen magatartásnak; sőt, egy olyan történet mellett döntött, amely, úgymond, túlnőtt a viszonyokon (az ő és a kor viszonyain). A történet feltétele a változás, az eltérés a mindennapiságtól. Az elbeszélés kezdetén két „premissza” áll, amelyeket a főszereplő saját magával kapcsolatban jelent ki: 1. „Őszintén bevallom, soha nem voltam túl kanos, otthon is ilyen nevelést kaptam.” (18. o.) 2. „Ha arra kerül a sor, én aztán magasról tojok a politikára.” (24. o.) Hogy életében valamit átélhessen, feladta mindkét kezdeti elgondolását. Amennyiben a nőkhöz való viszonyáról van szó, egy valahol hallott frázist tett magáévá („A nő a harcos öröme…”), és gyakran ismételgette annak reményében, hogy új identitáshoz segíti. Ami pedig a politikát illeti, egyre inkább elkötelezte magát (bár csak lokális mércével, abban a vállalatban, ahol dolgozott). Egyiket is, másikat is, a nőket (nőt) és a „politikát” is komolyan vette, és megégett. Semmit sem szerzett meg, szinte mindent elveszített (feleségét, fiát, addigi életét). De nem adja fel, újrakezdi, mint besúgó, az Államvédelem munkatársa.
Az erotika és a politika vegyítését már ismerjük Milan Kundera műveiből, lecsúszott és tulajdonképpen beteljesületlen alakja ebben az elbeszélésben többet és valami mást is elmond nekünk a korról, mint a szépirodalmiasított zsurnaliszta aktualizációk. Jelenvalóvá teszi ugyanis a kor szellemét, amely az ötvenes évek első felétől eltérően már nem tragikus, csupán banális és kínos. Ugyanezt el lehet mondani a főhősről is. Aki ennek ellenére – és ez a műnek egy újabb paradoxona – mégsem közömbös az olvasó számára. Pavel Vilikovský ötven évvel ezelőtt a Balada o Jánošíkovi [Ballada Jánošíkról] című novellájának egy Gorkij-idézetet választott mottójául, amelyben az orosz prózaíró azt írja, hogy érdeklődése az ember iránt nem annak pozitív és negatív alapvonásaival függ össze, hanem hihetetlen könyörtelenségével, amellyel saját magán igyekszik túlnőni. Igen, igyekszik, ráadásul az olyan tökfilkó, az olyan nulla is, mint amilyen kétségkívül az „igazi ember” Vilikovský aktuális meséjéből. Ebben az összefüggésben a Gombrowicztól vett mottót a könyv elején („Az a valódi ember, akit fájdalom tölt el”) sem muszáj kizárólag ironikusan érteni.