Hazulról haza

„…nem tudom, áldásként vagy átokként fogjam-e fel ama tulajdonságomat – adottságomat? –, hogy ha valamilyen hiányt tapasztaltam magam körül, aminek nem feltétlenül kellett volna léteznie, fogtam magam, és – most, záróra előtt már egyre inkább úgy látom: a kelleténél többször – igyekeztem azt, amint tehettem, megszüntetni” (151.) – olvashatjuk a József Attila-díjas szlovákiai magyar költő, író, művelődéstörténész és szerkesztő Tóth László Határsértők című kötete egyik fejezetének elején.
Az ebben a bekezdésben vázoltakat a kötet egészére nézve szimbolikusnak érzem: amikor Tóth László a saját életét – személyes sorsának, valamint írói-irodalmi munkásságának állomásait, fejlődéstörténetét – írótársai és barátai életéről írott „futamok és rajzok” segítségével, vagyis az ő tükrük által, de korántsem homályosan, kívánta ebben a munkájában felvázolni, több vonatkozásban hiánypótló munkát végzett.
Egyfelől irodalomtörténeti szempontból. Mert bár a kötet prológusát képező Elöljáróban című részben leszögezi, hogy „a következőkkel korántsem irodalomtörténetet írok, nem íróportrékat rajzolok emlékezésem alanyairól” (11.), a könyvet végigolvasva, s a benne többször előforduló, egy-egy szerzőnek az irodalomtörténeti összefoglalókból való kimaradását jelző bekezdésekből nyilvánvaló, hogy Tóth László olyan szerzőkről ad itt – önmaga életén, életeseményein átszűrt – képet, akik a hagyományos és kánonképző(nek vélt) irodalomtörténet-írásba ilyen-olyan oknál fogva nem fértek bele.
Például arról a Thurzó Gáborról olvashatunk itt „futamokat és rajzokat”, akinek „írói pályájában és életművében a 20. század második harmada magyar irodalmának jelentős törekvései sűrűsödnek össze, nemzedékének – a Nyugat harmadik nemzedékének – az arcában máig jól felismerhetők az ő erőteljes vonásai is” (65.). Ennek ellenére „Kulcsár Szabó Ernő elhíresült, 1993-as irodalomtörténetébe például az említés szintjén sem fért bele, de a 2007-es A magyar irodalom történeteinek is csak két névsorolvasásában említi őt Györffy Miklós azon írók között, akik számára az 1970-es évekre »szinte nem maradt más elbeszélnivaló, mint tulajdon életük«” (uo.). De hasonlóan járt az őt körülvevő világ kaotikus állapotával szemben művei által, segítségével folyton harmóniára törekvő, a „diszharmónia fényűzését” (137.) egy pillanatra sem megengedő Fodor András is, akit a „Kulcsár Szabóénál is vitatottabb A magyar irodalom történetei (…) nem a költői törekvéseivel és teljesítményével összefüggésben, hanem csak Bartók kapcsán, illetve a naplójából vett két, az 1960-as évek irodalompolitikájára utaló idézettel említi” (142.). Vagy ebbe a sorba tartozik az a Csiki László, akinek „ha versei méltán képviselik kora magyar költészetének legjobb színvonalát, ugyanez elmondható szépprózai műveiről is. Miként ugyanez állítható róla esszéistaként és drámaíróként nemkülönben. Mindennek azonban – miért is lenne ez természetes? – sem a Kulcsár Szabó-féle, sem a Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztette irodalomtörténetben nincs nyoma.” (288.)
Nincs nyoma, s ennek a „nyomtalanságnak”, irodalomtörténeti „helynélküliségnek”, „otthontalanságnak” a kötetbe gyűjtött szerzők „hontalansága”, illetve konkrét és átvitt értelmű, folyamatos „határsértése” is lehet az oka. A szerző az íróbarátainak ezekre a közös pontjaira, tulajdonságaira kiválóan ráérezve – a saját „hontalanság-érzetéből” és „határsértéseiből” is táplálkozva – építi fel a könyvét. Így az első, Weöres Sándornak szentelt fejezet – amelynek főszereplőjével Tóth Lászlónak ugyan nem volt alkalma személyesen találkozni, de „akinek univerzális vagy inkább kozmikus? személyisége és lírája megbonthatatlan márványtömbként” (24.) van jelen Tóth életében –, illetve az utolsó, a kötet egyetlen még élő személyéről, Kelet-Közép-Európa szellemiségének tudoráról, Fried Istvánról szóló rész közé egy olyan, tizenöt szerzőt bemutató fejezetet ékelt, amelynek résztvevőit nemcsak az köti össze, hogy egyként Tóth László barátai voltak, s hogy egyikük sincs már közöttünk, hanem az is, hogy életük során többször „hontalanként”, „határsértőként”, vagy épp „hontalan határsértőként” – akár magyarországiként, akár kisebbségi léthelyzetbe szorulva – egész életművükkel a magyar irodalom, ha nem is egységességéért, de egyként létezéséért dolgoztak, kelet-közép-európai létjogosultságáért harcoltak.
A „hontalannak” nem mondható, hiszen végig Magyarországon élő és alkotó, ám a kisebbségi magyar irodalom ügyéért mindvégig kiálló Mészöly Miklós is épp emiatt kerülhetett bele ebbe a fejezetbe. Ezért Tóth László a vele való személyes találkozásáról, a Mészöly otthonában többedmagával tett látogatásáról nem véletlenül nyilatkozik így: „Hivatkozott látogatásunknak, emlékszem, volt egy ilyen vonatkozása is – azaz mi nem csupán a 20. századi magyar epika prózapoétikai vízválasztójának tudott Az atléta halála vagy Saulus szemünkben ötvenvalahány évesen is klasszikusnak számító szerzőjének dolgozószobájában ültünk nála, hanem, mondjuk, a husáki éra posztsztálinista visszarendeződése ellen fellépő csehszlovákiai Charta ’77 röpirata és polgári ellenzéki mozgalma melletti magyar értelmiségi tiltakozás egyik szervezőjének, aláírójának a lakásában is” (104–105.), aki nemcsak a csehszlovákiai eseményekben volt jártas, hanem felesége, Polcz Alaine jóvoltából beható Erdély-ismerettel és érzékenységgel rendelkezett, s akinek az „1960-as évek elejétől a délvidéki – jugoszláviai – magyar írókkal, irodalommal, lapokkal is szoros kapcsolata volt, s ismert kötődése a nyugati magyar emigrációhoz is” (106.).
S így szerepelhet a Tóth Lászlónak tükröt tartó „futamok és rajzok” között az a „hontalannak” szintén nem nevezhető Nagy Gáspár is, aki számára a magyar irodalom jobb, pontosabb megértése érdekében „Közép-Európa, a közép-európai horizont egyébként – akárcsak Mészöly Miklósnál – ugyancsak alapvető programként jelenik meg szintén már a kezdettől” (351.). S ha Mészöly kisebbségi magyar irodalmak iránti érdeklődése, átvitt értelemben vett „határsértése” arra volt „jó”, hogy műveit betiltsák a környező országokban, Nagy Gáspár közép-európai mivoltunk felkarolásával és hirdetésével bizony már konkrétan is „határsértőnek” számított az akkori hatalom szemében: „Amikor Nagy Gáspár az 1960-as–70-es évek fordulóján, illetve az új évtized vége felé földrajzi és szellemi értelemben először vette nyakába Közép-Európát, a térséget még a kommunizmus marxi-engelsi kísértete járta be, s ha mindent – vagy legalábbis minden lényegeset – meg akart ismerni, nemritkán »határsértéseket« is el kellett követnie, tiltott határátlépéseket kellett tennie, és nem mindig maradhatott meg a természetes kulturális tájékozódás kellemes turistaútjain.” (355–356.)
S amíg Tóth László Mészölytől és Nagy Gáspártól ezt a közép-európai szemléletet, perspektívát (is) tanulta, nemzedéktársai nagy többségének, a tőle pár évvel idősebb, ma már mind a túlvilágról „szemlélődő” íróbarátainak szintén e középső fejezetbe gyűjtött élete még kevésbé emlékeztetett „kellemes turistaútra”. Mégpedig a legtöbbjüknél a „hontalanság”: a sehol otthon nem levés, az állandó idegenségérzet, valamint az ezekből következő konkrét határsértések okán. S mivel Tóth László – budapesti születésűként még kisgyermekként egy csehszlovákiai kis faluba kerülve, majd Pozsony után 1986-ban Budapestre visszatelepülve, s 2005-től ismét Szlovákiában élve – maga is „hontalan” barátai sorsát járja, a mások által megélt idegenségélményt, a „hazulról haza jövök, hazát mégse találok” érzését magán átszűrve valóban szívszorító portrékban tárja elénk. Egy görög tragédia hősnőjének sorsával felérő életutat mutat be például annak a Hervay Gizella költőnek a példáján, aki Romániából Magyarországra települve – útja során volt férje, Szilágyi Domokos öngyilkosságának és fiuk, Kobak halálának súlyát magával cipelve – végül szintén az öngyilkosságba menekült, s akinek a Hová mégy? kérdésre adott nevezetes válasza volt a „Hazulról haza”. Vagy Csiki László portréjából megtudhatjuk, hogy mit jelentett a „szeku” elől valakinek az „ép eszét mentve”, fejvesztve menekülni, vagy Hornyik Miklósnak – akinek e kötet címét ihlető Határsértés című könyvét ismét egy hiánypótlást végezve maga Tóth László adta ki Ister nevű magánkiadójában – az épp teljesen szétesőben lévő Jugoszláviából kényszerűen Magyarországra telepedni. Annak a Hornyik Miklósnak, akinek élete paradoxona egyfelől az volt, hogy „ő az a jugoszláviai magyar, akinek ars poeticája, státusa, egzisztenciája, hogy ő nem jugoszláv” (240.), de ha ez önmagában még nem volna elég, vele kapcsolatban feltehetjük a kérdést, hogy vajon Magyarországra „áttelepedve nem maradt-e többek szemében mégis kívülálló?” (241.). Hornyik paradoxonjaira, de az összes többi, állandóan menekülő barátjának élethelyzetére adott válaszként egyöntetűen ajánlhatta volna Tóth László az 1987-es, az Élet és Irodalomban megjelent, sorstársai körében (is) kultikussá váló Úgy néznének ránk című versét, amelyet végül Csiki Lászlónak ajánlott, s amely a szerző 1986-os budapesti visszatelepülése utáni élményéből, a szülővárosában hivatalosan „hontalannak” titulált státuszából is táplálkozott. S mivel az itt olvasható „futamok és rajzok” a portréalanyokkal való baráti kapcsolatokat is elénk tárják, a szintén a barátai által megélt tragédiák tükrében Tóth László személyes tragédiáira is fényt vetnek. Az áttelepüléshez szükséges álházasságára, a válásai történetére, vagy épp három hónapos kislánya elvesztésének borzalmára, amely után a kötetben szintén helyet kapó Deák László baráti és bajtársi e-mailje adott neki erőt a továbbéléshez.
Az íróbarát-sorsok, s bennük, általuk Tóth László személyes sorsának felvázolása pedig sohasem nélkülözi – s itt az irodalomtörténeti hiány betöltésének újbóli létjogosultsága – az író- és költőbarátok műveinek szakszerű, lényegre tapintó elemzését sem. Mert ha valaki azt gondolja, hogy a meseirodalom művelése esetleg csak mellékvágány egy író életében, az például az itt szereplő Kormos István-portréból rájöhet ennek jóval mélyebb, az adott léthelyzetben akár életet mentő funkciójára is. A Vackorság, a Vackor-létbe menekülés mint (műfaji) „határátlépés” bizonyos élethelyzetekben való megváltó szerepére.
S mindezt egy újabb hiánypótlás keretében: Tóth László a barátaival a kapcsolatot legtöbbször Budapesten mint a kisebbségi létből való menekülés helyszínén tartotta. S találkozásaik, eszmecseréik általában olyan, ma már nem létező, lebontott vagy átépített helyszíneken – magánlakásokban, szerkesztőségekben, kocsmákban – zajlottak, amelyek most, a 21. század második évtizedében sokak számára már hírből sem ismertek. Tóth kötete ezen helyszínek pontos felvázolásával, egy-egy hely miliőjének pontos érzékeltetésével így olyasfajta (hiánypótló) várostörténetté is válik, amely sajátos idő- és térbeli utazást is biztosít a portrék olvasói számára. Álljon itt tehát – cikkem zárásaképpen – egy helyszínrajz az akkori magyarországi irodalmi élet egyik központjáról, a „hazulról haza” érkezők, a mindig „hontalanok” kultikus találkozóhelyéről, melynek elolvasta után garantálom, hogy nemcsak a helyszínen történtekre lesznek kíváncsiak, hanem a teljes Tóth László-kötet iránt is érdeklődni fognak az olvasók:
„1987. június 5-én, déltájban, a magyar fővárosban, ebédre igyekeztem a Vigadóhoz tartozó, azóta már lebontott, a patinás, a boldog békeidők nyugalmát árasztó és azok gazdagságáról valló építészeti környezetéből égbekiáltó ízléstelenségével kirívó, ráadásul addigra már eléggé elhasználódott, tízemeletes, Vörösmarty téri beton-, vas-, üveg- és papírmasémonstrumba, a pesti utcanyelv Elizélt palotájába, ahol akkori jó szokásom szerint, (első pesti) munkahelyem, a Zöld Ferenc vezette Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) abban székelő igazgatósága mellett, az ugyanott helyet kapott Magvető Könyvkiadó-beli barátaimhoz is szándékomban volt benézni. (Az épületet aztán a rendszerváltás után a telekre pályázó újkapitalisták az 1990-es vége felé lebontatták, hogy a helyébe egy új, immár csillogó-villogó, ám elődjénél nem kevésbé környezetidegen – elizéltebb? – beton-vas-üveg konstrukciót emeljenek.)” (263.)