Hipo

A fordítónak orvosi papírja volt arról, hogy hipochondriában szenved. Már hipokondér is, ahogy az anyósa megjegyezte a fiának, a fordító férjének, a hangsúllyal a harmadik szótagon, amikor azt hitte, a fordító a fürdőszobában van és nem hallja, de a fordító meghall mindent, leginkább persze az elharapott mondatokat és a hangsúlyos szemöldökmozgásban benne foglalt mögöttes szavakat. Most is, amikor fél ütemmel korább kilépett a fürdőszobaajtón, elkapta a férje tekintetében a szokásos hagyjukmama lemondást, de valami új minőséget is: egy összevillanást, hogy ne most, még meghallja. A ki nem fejezett alannyal együtt: Ez még meghallja. Nem az első eset volt, hogy rajtakapta a férjét. Nemrég, amikor Tamásékkal gombászni mentek, jól látta, hogy a férje milyen demonstratív szorgalommal gyűjti a száraz ágakat, szakérti a legjobb helyet a tűzhelynek, hordja lelkesen, mint egy kölyökkutya, a keserűgombát Tamás feleségének, Ildikónak a keze alá. Ildikó öt évvel nagyobb a fordítónál, ezért a legnagyobb magátólértetődőséggel utasítgatja. Két gyereke is van, rámenősen vezeti az autót, mindig kicsattan a jókedvtől, szóval belevaló nő. A fordító nem szereti a keserűgombát, gyerekkorában is hányt tőle, és pontosan le tudná kottázni Ildikó és Tamás beszélgetését aznap este, otthon gyerekfektetés közben, hogy ennek a szegény Karcsinak se lehet könnyű az élete emellett a búvalbaszott, és itt a fordító neve következett. Aki ahelyett, hogy a többiekkel együtt a fehér gombakalapokat kémlelné a napfénytől foltos avaron, egész nap az erdőszélen csámborog a rövidlátó szemüvegével és egy antikvár növényhatározóval, és sisakvirág, pirosló hunyor, iszalag, salátaboglárka és hasonló lehetetlen nevű zöldségeket próbál beazonosítani hónapokkal virágzás után, pedig amúgy a békalencsét se tudná megkülönböztetni a levelibékától, és a levélkocsányuk formájáról, tapintásáról, szagáról, mérgező nedvük ízéről gyűjtöget első kézből és orrból vett benyomásokat, mert valami regényt fordít épp, aminek a buggyant főhőse a mindenütt dúló, de történetesen láthatatlan és érzékelhetetlen háború elől egy erdőszéli kis házba húzódik vissza valahol északon, és éjjel-nappal a mezők szellőrózsájának tenyeresen szeldelt, mind töröttebb lándzsás levelein, a tüszőtermésben érő magok csökkenő számán borongva arra a következtetésre jut, hogy az emberfaj megérett a pusztulásra. A fordító kilépett a fürdőszobából, kezében egy marék haj, ami a kefében maradt, a hajszálakat a küszöbön picit hátára veszi a széllökés, amit az anyósa drámaian lehalkított hangon suttogott, a harmadik szótagig emelkedő, onnan zuhanó szava keltett, a fordító szokása szerint üresben maga elé nézve felfogta ezt a szót és a fertőtlenítőszagú markában szorongatott méretes hajcsomóra meredő két elkapott tekintetet, bennük két rész viszolygást, egy rész bűntudatot a viszolygás miatt, és egy egészen kicsi, ám annál penetránsabb dühöt a bűntudat miatt, mint egy kondér, amiben mindenféle állagú, színű és szagú szavak bugyborognak össze cefrévé, nem jó, a cefrét kádban érlelik, inkább mint mócsingos húsok a velük alkatilag össze nem illő krumpli- és paprikanegyedekkel, még egy kis türelem, gyerekek, egy óra és kész is a krumplitokány. Tavasszal kezdett neki egy regény fordításának, a szerzőt évek óta ismeri, a késő éjjeli órákban, amikor mindketten dolgoznak, hosszú e-maileket küldözgetnek egymásnak a sárkányfűfélékkel kapcsolatos hiedelmekről, évtizedek óta feledésbe ment társasjátékok játékszabályainak részletes leírásaival, hosszú idézetekkel obskúrus szerzőktől. Minden azzal kezdődött, amikor a fordító május közepén, egy kérdésére jövő nemleges válaszba ékelt, kurta zárójelből megtudta, hogy az írónál tüdőrákot diagnosztizáltak. Kétségbeesett, reménykedett, képtelen volt aludni és dolgozni, és a szokásosnál is étvágytalanabb lett, annyira, hogy azzal a kevéske főzéssel is felhagyott, amit eddig úgy-ahogy, de mégiscsak elvégzett a férjére való tekintettel, így aztán másfél, ki nem beszélt feszültséggel teli hét után rájuk költözött az anyósa és végképp átvette az irányítást. Amikor a fordító a reggeli szalonnás tojásrántotta szagától először rohant be hanyatt-homlok a fürdőszobába, rá az épp borotválkozó férjére, aki ügyetlenül, hátulról átkarolta és tartotta a fejét, miközben ő a vécékagyló előtt térdre esve, könnyektől homályos szemmel és gyomorból jövő krákogások közt ökrendezte az üres levegőt, valami óvatos reményt látott a szemében, ahogy a szokásos tanáros módján, túl nagyot kacsintva megkérdezte, ne-e szaladjon le a gyógyszertárba egy terhességi tesztért, amire ő még mindig könnyes szemmel erőtlen mozdulatot tett, hogy ellökje magától, de a férje ezt ölelésnek vette és a fordító felemelt kezét a mellkasára tapasztotta, a másik kezével vécépapírt tépett és letörölte a fordító szája széléről a megtúrósodott nyálat, végig nyájasan mosolyogva és egészen kicsit elfordított fejjel, hogy ne érezze annyira a lehelete ammóniaszagát, lenyomott egy puszit az orrára, majd biztos, ami biztos, rápaskolt a fenekére és gyöngéden kilökdöste a fürdőből, feküdj csak vissza, nyuszifül, meglátod, mindjárt tíz tojást fogsz bekapni. A fordító persze egyetlen tojást sem kapott be sem aznap, sem a következő napokban, viszont egyre hosszabb időkre zárkózott be a fürdőszobába, számolgatta hajmosás és fésülködés után az elhullott hajszálait, vizslatta pikkelyes körmeit, órákig radírozta a bőrét, ami egyre szürkébb és porzóbb lett, nyomogatta a hónaljában a csomókat, amelyeket a pizsamán és a frottír fürdőköpenyen keresztül is csalhatatlan pontossággal megérzett, mint operanyitány első baljóslatú vonós-üteméből a negyedik felvonás végén bekövetkező féltékenységi gyilkosságot, vagy mint az író burjánzó mondatai legelején a másfél oldallal később megnyitott zárójelbe gondosan elhelyezett nehezéket, az odavetett félmondatot, amiből kifeslik a regény világának szóhasználatába plántált összes elhallgatás, bürokratikus cinkosság, amivel a magára hagyott, semmit sem értő emberi lény a termelési tervek egy rubrikájába lesz utalva, a kolorádóbogár-irtás statisztikáinak a tőszomszédjába. Alvásidejét napról napra csökkentve, száraz és égő szemmel javítgatta újra és újra a már meglévő fejezeteket, mert minden újraolvasással felfedezett egy-egy mellékmondatban eldugva valami mellékzöngét, disszonáns akkordot, hiszen a szöveg már nyolc évvel ezelőtti megírása és tizenöt éves kihordási idejének legelején tudta nemcsak a múltat, amit elbeszélt, hanem azt is, a test hogyan kezd hozzá időzített bombáinak felrobbantgatásához, hol indul meg elsőként a burjánzás, a decemberi hó alá sietősen elkapart árulásokból a tavaszi olvadással hogyan kelnek ki a régi nyelv régi szavai, hogyan bújnak ki bábjukból, kezdenek rajzani és petéznek le az új újságok és iskolák új nyelvében. A fordító nem volt különösebben ismert a szakmájában, hiszen alig néhány kötete jelent meg, a szerző viszont azért ragaszkodott hozzá, mert tudta, hogy ha évekbe telik is neki egy regényt megcsinálni, utánamegy minden ajtósarokpántnak, hímzésmintának vagy kórlapnak. Néha mulatságos lelkesedéssel küldött éjjel háromnegyed ötkor egy linket valami bloghoz, amin talált egy fényképet egy szakasztott olyan csigolyafonatú hintaszékről a húszas évekből, mint amilyenben a regényben a deportálást túlélt nagymama szeretett az ablak előtti napsütötte négyszögben üldögélni. Most, hogy az író a második adag kemoterápia után otthon lábadozott, a fordító a kinti meleg ellenére vastag pulóverben és gyapjúzokniban, jéghideg kezekkel-lábakkal ücsörgött egész nap az íróasztalánál az elfüggönyzött szobában, ha néha lement a sarki boltba vízért, cigarettáért vagy gyümölcsért, bogárként húzódott be az árnyékba. Viaszszínű bőrét, mint egy kétéltűét, sértette az erős nap, és napszemüvege mögött is csupasznak érezte magát a nyáriasan öltözött emberek közt, mint akinek nemcsak a haja, de a szemöldöke és a szempillái is kihulltak. Az íróasztalán szétszórt fecniken oszlopokban sorakoztak a szinonimák, amelyeken a negyedik fejezetben a kihallgatásra becsengető szirénaként felvijjogó csengő hangját próbálgatta, mint egy zongorahangoló, a feje, a szinuszai és most már a fogínye is hol mentőkocsi, hol bombariadó szirénájának az ütemére lüktetett, szeme előtt apró fénypontok pulzáltak, ott toporgott a hősnővel molyrágta kosztümkabátja sebeit kopott szőrmeboája alá rejtve a bejárati ajtó előtt, és abban a pillanatban, amikor rátalált a legélesebben vijjogó szóra, az íróasztala előtti ablakon becsapódó ultraibolya-sugaraktól kilyuggatott bőre megérezte a résnyire nyílni készülő ajtó befelé vonó léghuzatát, bár a kéz épp csak megfogta a kilincset, és egy túlexponált fénykép pontosságával látta a férjét, ahogy két hét múlva rácsapja a csomagtartó tetejét a bőröndjeire s a gondosan becsomagolt plazmatévére, hogy elhajtson a szüleihez, miután közölte vele, hogy komolyan el kell beszélgetniük a jövőjükről, és hogy ő nem várhat a végtelenségig, amíg a felesége, azaz a fordító úgy érzi, hogy valamit változtatnia kell az életén, mégpedig gyökerest, mert neki is egy élete van, és az óra ketyeg, nyuszifül. De hiába ketyeg az óra, nyuszifül, azaz a fordító nem fogja meg a kagylót és tárcsázza fel az anyósáékat, hogy miután kedvesen köszönt az apósának, aki felveszi a kagylót, és a háttérből kihallja az anyósa hangját, na csakhogy, te meg ne hagyd magad, kicsit remegő hangon és sok torokköszörüléssel, ahogy mindig szokta, amikor izgul, elmondja a férjének a hosszan próbálgatott mondatokat az évelő, télen csak gyökerében eleven, lágyszárú, tavasszal tetszetős élénksárga, sugarasan szimmetrikus virágokat hajtó, frissen szedve mérgező, de szárítva veszélytelen, közös zárvatermő életükről. Ugyanazzal az egykedvűséggel veszi tudomásul a tényállást, mint azt, hogy kint időközben nyár lett, délutánonként heves záporok mossák le az ablakpárkányt, majd visszatér a fülledt júliusi hőség, az évszak kitartóan csepegteti az infúziót, neki minden energiáját leköti, hogy számon tartsa a tompa kábulatban töltött és a kitisztult, megszámlált napok beosztását, a fejében folyamatosan mondatok indulnak tapogatózva, nehézkesen követve a szerző mondatainak a nyomvonalát, majd előbb-utóbb elakadnak egy többértelmű szónál, amelynek a jelentése daganatként burjánzik azon a másik nyelven, aztán a hét nehezen kivárt második felére felemelkedik a vajszínű köd, és az addig megakadt lemezként kattogó szavak lendületesen nekiiramodnak, ilyenkor napi 5-6 oldalt is fordít, a szöveg fáradságosan kilöki magát a bábjából és kibontja nyers szárnyacskáit, de hamar fárad, sokszor meg kell állnia pihenni, melegedni kicsit, cserepes szájjal veszi a mind rövidebb levegőt, ilyenkor egészen olyan, mint egy nyúl a mozgó kicsi orrával. A nyár végére a szerző három kemoterápián és egy műtéten túl, még mindig az élet és nemlét közti senkiföldjén fekszik egy steril kórházi szobában, a fordító pedig a csípős hipószagot árasztó, újból hűvös lakásban, pokróccal a térdén, egyre nehezedő légzéssel az íróasztal előtt gubbaszt abban a tartásban, amelyet gerince már alvás közben is automatikusan felvesz, és amellyel a regényben a szebb napokat látott homokfutót hajtja a köztörvényesből lett népfelkelő, rajta a kitelepítendő háromtagú családdal, a városi gyűjtőpontra, a nemrég már bevált téglagyárba. Fölöttük a költözni készülő fecskék zuhanást játszanak.