Marad a rozsdafarkú

A legutóbbi, 2002-es verseskötete, A megfelelő nap óta csak még inkább kiszélesedett Oravecz Imre öregkori lírájának visszafogott látványvilága, a puritán nyelviségű költeményekben megragadott élet- vagy léthelyzet kopár alaptapasztalata. Mondhatni, már csak a madarak maradtak neki Szajlán, például a Tavasz című költeményben megemlített, „fájó, szomorkás” énekű rozsdafarkú – mint Bodor Ádám Verhovina madarai című regényének legvégén (amelynek utolsó mondata: „Megjöttek a rozsdafarkúak”). Immár műnemi párhuzammal, a Tandori-féle elvarázsolt madárbirodalom lírai helyzetértékelései helyett itt, a Madárnapló ciklust magában foglaló Távozó fa című kötetben, a madarakat megfigyelő, bennük sajátos vigaszra lelő, öreg és magányos férfi szikár ünnepélyességű búcsúverseit olvassuk: a beszélő egyrészt elbúcsúzik az élettől, másrészt elválik jóval fiatalabb társától, harmadrészt pedig elszakad apró gyerekétől. A tar szerkezetű létlátlelethez megfelelő költői nyelvet találni: jókora nyelvi feladat.
Ez a költői nyelv nem szóképekből épül (mint például az öregedő Juhász Ferenc barokkos pompájában), hanem mondat- és gondolatalakzatokból, feszes nyelvi rítusokból, amelyek közül a leggyakoribbak: a rámutatás, a felsorolás, az ismétlés és a nyomatékosítás. Ebbe a költői nyelvbe még az alkalmi esetlegességek, stiláris törések is beleférnek, például az olyan – szépirodalmi közegben óhatatlanul fülsértő – szavak, mint a „pozitív” (Action gratuite), a „dominál” (A látvány dicsérete) vagy a „produkálják” (Újdonságok). A nyelvi műveletek során Oravecz Szajlája újra felkerül (pontosabban nyomatékosan újrajelzi, hogy már jó ideje felkerült) a magyar olvasók szépirodalmi térképén Tolnai Ottó Magyarkanizsája és Nádas Péter Gombosszege mellé. A nógrádi tájék, a magára maradt férfi „más lett volna az öregség” sóhaját kihangosító akusztikai tér: kiváló terepévé lesz az öregedés, a természet, a tél és az alkony szorosan összekapcsolódó toposzainak (mint a Tölgyek alatt Arany Jánosánál).
A költemények poétikai dísztelensége, olykori esetlenségei nyomán felmerül a kérdés: vajon mi volna itt a vers minimuma? A válasz persze minden egyes esetben, minden egyes költemény esetében más. Van, amikor Oravecz pusztán a címmel megemeli a nagyon egyszerű vershelyzetet – például az apa és kisfia egyik hétköznapi beszélgetését közlő Bizalomban. Van, hogy konok részletezéssel készíti elő a torokszorító leütést – mint az Egy láthatási nap felidézésében az elkülönített záró sort: „…kisfiam, aznap megint segítettél élni”. Van, hogy bátran vállalja a szentimentalizmust, a közhelyességet – például az egyetlenegy sorból álló Csillagban: „Szeretete csillag magányom éjszakájában.” Van, hogy jól működő rendszert fejleszt az egyhangú felsorolásból – például a Ne-lista vagy Milyen lesz? című darabokban. És van, hogy nagyon egyszerű szerkezetű nyelvi játékot, egyfajta elmúlás-játékot folytat – például a Távlatban: „Pár év előtti fényképeket nézegetek (…) lehet, / hogy ha majd meghaltam, / azzal vigasztalódom…”; vagy az Esélyben: „Megfeledkeztem róla, / hogy feltettem főni a kutyák ételét (…) jó esélyem volt rá, / hogy azoknak a gázrobbanásban életüket vesztett / magányos öregeknek a sorsára jutok, / kik a hírekben szerepelnek”. De van úgy is, hogy az adott szöveget az öregedés (mint elfogadandó testi-lelki folyamat) egyik járulékos mozzanatából fakadó nézőpontváltás teszi versszerűvé – például az Olvasás vagy a Téli öröm című darabokban, az előbbiben az olvasási szokás kényszerű megváltozása („…valaha nem tudtam este úgy elaludni, / hogy ne olvassak előtte az ágyban […] most nem tudok úgy olvasni, / hogy el ne aludjak”), az utóbbiban a fűtéssel való ügyeskedés kettőssége (takarékoskodás = fázás) kapcsán.
Oravecznél, mint mindig, úgy most is a személyesség és annak (mint nem talált, hanem eleve adott tárgynak) megtisztítása vezet a hosszúságuktól független nagyszabású versek nyelvi-szemléleti erejéhez. És míg például egykor az 1972. szeptember című kötetben a szerelemhiány hangos szenvedélyét csodálhattuk, addig itt a társtalan öregség csendes tapasztalatának leghétköznapibb részleteibe nyerünk bepillantást. Hiszen a halálközeliség vagy inkább halálközelítés nézőpontjából jókora hangsúlyt és élességet kapnak még a legapróbb jelentéktelenségek is: „Utoljára álmodsz, utoljára kelsz fel, / utoljára lépsz ki az udvarra (…) már minden év, nap, óra az utolsó” (Utoljára); vagy: „Kimostam a kutyák és a macska etetőedényét, / dolgoztam készülő regényemen, / lenyírtam az udvaron a félent kiégett füvet (…) mintha mindent utoljára csináltam volna” (Jó nap). A kifejezés akár sutaságig menő esetlegességeit azonban bőven igazolja a kifejezendő fájdalom léptéke. Amennyiben a jól ki nem fejezhető fájdalom gyakran csakis a rossz kifejezésekben képes mégiscsak valahogyan – dadogva, ügyetlenül, megejtően – kifejeződni. A fájdalom fontosabb a fájdalom kifejezésénél – és erre csakis a fájdalom kifejezésének sutaságai, bántó kihegyeződései képesek rámutatni.
Az olvasó ízlését vagy jóérzését teszik próbára a kötet egészéhez méltó nyelvi-szemléleti egyszerűséggel megfogalmazott, ámde egyúttal indulatos, ítélkező gesztusok. Például a Tájékozódás profetikus léptékességében: „…ha tudni akarom, / hogy jelen van-e még a Gonosz a világban, / csak embertársaim arcára nézek”. Vagy éppen megütközhetünk a fiúgyerekek iránti érzéseket a feleség, egyáltalán a másik nem iránti érzések fölébe helyező, már-már a vérségi férfiszövetség felsőbbrendűség-tudatáig erősödő retorikán a Szerelem és a Társ című rövidke versekben – amelyek közül az utóbbi éppenséggel a szöges ellentétét állítja A megfelelő nap történetesen ugyanezt a címet viselő költeményének. Tehát a Társ egyfelől (a 2002-es kötetből): „Öregségemre megértem, / hogy van kivel megosztanom ételem, ágyam, magányom”; és a Társ másfelől (a 2015-ös kötetből): „Egész életemben kerestem, / és a fiaimban találtam meg, // lehet, hogy egy nő, egy idegen nem is lehet.” A Matyi című ciklusba került versekben szólal meg legnyersebben a fiatal feleségétől elhagyott és kisfiától megfosztott öreg férfi panasza, amely ugyanakkor nem mentes a felháborodásában vagy kínjában vádaskodó, személyes sérelmeit kicsinyesen felhánytorgató, sebzett lélek – morálisan kétes voltával együtt is érvényes – szólamaitól. De ez nem feltétlenül baj. Hiszen, tudjuk jól, ilyen az ember, ilyenek vagyunk mindnyájan, ilyen sérülékenyek és kisszerűek. Ilyen tud lenni a saját egyszemélyes fájdalmába szerelmesedett, vérig, sőt zsigerig sértett én (mint az egykori, nagyon más hőfokon beszélő 1972. szeptember úgymond lírai hőse). Vagy mondjuk a State of affairs című, fákat tolvajló cigányemberekről szóló, kényes témájú és logikájú angol nyelvű költeményt (végkövetkeztetése: „I cannot resent this publicly without being labelled racist”) is nehezen tudnám elképzelni magyar nyelven.
És ha nem valamiféle függelékként érzékeljük az angolul írt verseket tartalmazó utolsó versciklust, akkor ekképpen írhatnánk le a kötet szerkezeti ívének fokozatait: az öreg és magányos lírai személy belső-külső világát leíró első három ciklus (Téli éjszaka; Helyreállítás; Távozó fa) után áll a feleségét és vele együtt gyerekét elveszítő férfi panaszciklusa (Matyi), amelyre következik a madárversek ciklusa (Madárnapló), benne az emberek világát meghatározó fájdalom körén túli természeti világ, annak vigasztaló látványa (például a párját a halálból visszaéneklő sárgarigóé a Baleset című darabban). Az elidegenedett emberi világon túli madárvilág idegenségén túl nyílik a másik nyelv idegensége a záró ciklusban (December, morning). És hogy miért kell idegen nyelven szólnia az idegenség tapasztalatának? Talán egyfelől azért, hogy minél erősebben érzékeljük, hogy sem a versek beszélője, sem az ő néhány felmenője, sem a fia nem tudtak berendezkedni az amerikai kultúrában (ahogyan az End of the dream című költeményben olvashatjuk). Másfelől meg az angol nyelv idegenségének tapasztalata mintegy mesterségesen jelzi, sőt fokozza a létezés idegenségének irodalmilag kiélesíthető alaptapasztalatát – tömör fogalmazással a Challange című versben: „Living makes me feel lonely, / living and writing make me feel more lonely, / living and writing in English in Hungary / make me feel the most lonely / but I cannot resist the challenge.”
A kötet legelső és legutolsó verseinek (Alkony – The ultimate reason) keretlátványa: az alkonyi fények és árnyak összjátéka, a tájban megmutatkozó közelségek és távolságok finomszerkezete. Csakis a természetben lelhet otthonra, megnyugvásra a Távozó fa veszteségekkel, csalódásokkal, fájdalmakkal és sértettségekkel terhelt „távozó fája”.