Mi a megbocsátás?; Újjászületés tér; Miss Amerika; Farkasok

Újjászületés tér

A férfivécé lépcsőspirálja
a tér szintje alá merül, éjjel
az elrejtett épület olyan, akár egy dugó,
mely betömi a föld alatti lyukat.

Odabenn összetört lámpák hallgatása
facsarja az orrot: húgy, cigifüst,
Dolce & Gabbana, Orbit, alkohol,
 mosott farmerek, izzadtság, ondó.

Odakünn járőröző templomok,
családi házak, szülőotthonok,
házasságkötő-termek, családi hálószobák,
 melyek éjjel-nappali fényüket villogtatják.

Ó, lányok, az ostromnak nincs vége!
A bűzlő sötétségbe zárt számkivetés  
még több szégyent mér rájuk, s fordítva:
  a szégyen is rájuk méri a számkivetést.

Mi a megbocsátás?

A barátom az apja temetésén irtó üresnek érzi magát:
olyan, mint egy gödör a földben, melyben ott egy doboz,
s a dobozban a családi ékszerek:

egy ezüst karkötő, mely sose vette át a test melegét,
egy lánc, rajta a fasiszta isten arany figurája,
mely elé az árulás gyilkos aktusakor
valamennyi rokon leborul,
pofacsontnál keményebb karikagyűrűk,
és egy akvamarin-gyűrű éjjeli, megnyugtató ereje.

Üres, mint a gödör a földben,
melyben ott egy doboz,
a dobozban meg ott a fa:

Az apja tüdejének lombkoronája.
melyet megtépázott a tüdőgyulladás,
az AIDS-vírus proteinkoronája,
a hatalmas Borisz-kertben viruló fák koronái,
melyek alatt idegen férfiak szerelmét kereste,
özvegye elszáradt koronája.

Üres, mint a gödör a földben,
melyben ott egy doboz,
a dobozban meg ott az ágy:

szülei szerelemtelen nyoszolyája,
a föld öklei, melyekben
ott a férfiak, akiket az apja kihasznált,
a dudorokkal teli kórházi lepedők,
melyek azután keletkeztek, hogy bevallotta:
ő is szeretett már fiút.

Üres, mint a gödör a földben,
melyben ott egy doboz,
a dobozban meg ott a nyugtalanság:

pótlékot keres, hogy fogalma legyen,
mit érez az ember, amikor boldog,
amikor  a kizsigerelt bábu
latolgatja képességei alapján a boldogság esélyeit.
és nem felejti el, ahogy az apja se, hogy
titokban élni olyan, mint
egy föld alatti dobozban élni,

hogy doboz nélkül kell folytatni.

Hogy ezt el kell mesélni másoknak is.

Miss Amerika

Miss Drag-Queen of America
lángoló fáklya helyett
műanyag mikrofont emel a magasba,
koronája mohón tornyosul a csillagok felé,
akár az éjjeli Manhattan felhőkarcolói.

A pódiumon ki-kiszabadul
a férfiasság rabságából:
csak azért, mert férfinak született, nem lesz férfi.
És nő sem akar lenni – a nagyestélyi pompája alatt
egyik nem se jelentene

semmit a másik nélkül.
Ezért minden teketória és kacérkodás
nélkül válaszolja a zsűrinek,
hogy majd akkor hord férfiruhát,
ha azok is olyan káprázatosak lesznek, mint a nőkéi.

A millió plazmaképernyő megsokszorozza szépségét –
sivatagszínű, tökéletes arcát,
a szivárványhártyákba dermedt Niagara-vízesést,
az elektronikus eksztázisban pislogó brillantint,
mely úgy csillan, mint Las Vegas végtelen fényei.

És ebben a képben mi sem modernebb,
mint régi, rossz ízlését
felszámoló sztoikus mosolya.
És mi sem reménytelenebb,
mint a fókuszon kívül rekedt valódi nőiség.

Ma éjjel az ég felé tör sziluettje,
akár egy ironikus kérdőjel, mint egy szemrehányás,
mint egy váratlanul lycrában felragyogó felismerés.
Aztán a nézők fölé lebben egy Almodóvar-filmből
lazán lenyúlt üzenettel:

Jó éjszakát... s el ne felejtsétek – így ő,
és hangja sztereóban vibrál a szívekben,
hogy mindnyájan annál inkább vagyunk önmagunk,
minél közelebb kerülünk
álmainkhoz.

Farkasok

Anyám szerette megmutatni
ferde hajlamú fiacskájának, hogy mennyire undorító faszt szopni.
Elővette a fokhagymatörőt és a számba dugta. Tizennégy éves voltam,

ostya, fa, érdes sarok,
golyó, mellbimbó, fül – ha valakit szeretsz,
teste minden porcikájának ugyanaz a szent jelentése van.

Amikor bekaptam a fokhagymatörőt,
először ismertem fel a rám meredő farkast:
barna foltos, zöld szivárványhártyák, sötét karikák a szem alatt,

hosszúkás orr, deres hajcsíkok
a halánték fölött, a látszólagos nyugalom hidege,
mielőtt rád ugrana, kiszámíthatatlanul, hogy torkon ragadjon.

A takaros konyha ketrecében
anyám volt a veszett állat, a tudósok szerint
a farkasoknak van bizonyos öntudatuk. Minden ízében

reszketett a gyűlölettől,
melyet nem értett, sose érezte, mi hányta-vetette,
lökte, harapdálta egy életen át. Tekintetében az üresség rémálom volt,

de váratlan megvilágosodás is –
mintha vastag üveg választott volna el minket egymástól,
és a fojtogató üvöltés sem volt hallható, nem fájt, semmi köze sem volt hozzám.

Csak azt akartam elmesélni neked, Kraszi,
évekkel azután, hogy nyílt szíved fölfalattad velem,
és megpróbáltál kiszabadítani farkaslétem anatómiai csapdájából, csak azt akartam mondani,

még akkor nem tudatosítottam, hogy azért vágytam rád, hogy elűzzelek; azért babusgattalak, hogy széttépjelek; nem tudtam, mennyire szerettelek, bár nem voltam képes rá, és azt se tudtam, mennyire szerettél, hogy egyáltalán képes voltál szeretni. Most már tudom.