Nickerson-centrifuga; Savoy; A vadállat; Szögesdrót, rózsa; Az én apám

Az én apám

Az én apám nem mondta, hogy nem baj, fiam,
az én apám nem tudta, mi az a tolerancia,
az én apám nem volt türelmes, szelíd,

az én apám azt mondta, húzzak a picsába,
az én apám azt mondta, most megdöglesz, te buzi,
az én apám akkorát lekevert, hogy felhasadt

az arcom, és a metsző- és szemfogaim közül
a csuklómra folyt a vérem és ordítottam,
két percet kapsz, hogy kotródj, mondta az én apám,

hogy a cókmókod összeszedd, te degenerált buzeráns,
te köcsög, mondta az én apám, te köcsög,
az én apámnak zengő baritonja volt,

kesernyés, érzéki dohányillata,
az én apám gyönyörű férfi volt,
az én apám rendes ember, három gyerek apja,

most már csak kettőé.
Kenyeret ad nekik és neveli őket,
az én apám a legjobb ember a világon.

Nickerson-centrifuga

A barátom ultracentrifugát forgat: összerázza,
irracionális hévvel forgatja meg a levett vért,
s ha a fehér hab kicsapódik, a fertőzés láthatóvá válik.

Gumikesztyűs kézzel teszi a centrifugába az üvegcsövet,
érzi, a vér még meleg. A meleg kémcsövek
metaforáiba most nem mennék bele. Párhuzamos

a várakozáséval: hogy most igen, vagy még nem.
Ugyanezzel a kézzel nyúl hozzám is. Idegen férfiak
vérének melegét érzem az ágyékomon.

És a gumi szagát. Elképzelem, ahogy
a meleg vér koktélhabján erotikus mintáit
szövögeti a pusztulás irracionális ereje.

Szögesdrót, rózsa

Amikor a vízvezeték-szerelő bejött, s alakját keretbe foglalta
az ajtó (ó szentképek, melegsége!), azt hittem, van átjárás egy másik,
egy szebb világba (és ráadásul az én ajtómon át!).  

És máris képzelegni kezdtem, ahogy megszerel, ahogy megszerelem,
elhárít, elhárítom a dugulást, a kendert körbetekerem
a vaskos csövön, ahogy átzúg a csövezeten a meztelen víz.

Trikóján izzadtságfolt, nem jár le egyhamar a lefojtott szőr
szavatossága. És a hangja tövises agresszió. Mint aki idejövet rózsákat zabált.
Dombornyomásos, tetkós test: non-stop férfizóna. Szögesdrót, halál.

És a drótok közt szív: női név sehol. Reménytelen a megszólalás:
a vágyak lágerében csak parancsszó hangzik el, a többi nyelv
a képzeletben okoz dugulást. Szerettem volna beszélni hozzá, s hagyni,

hogy magáévá tegyen. És utána hallgatni, ahogy a fürdőben dudorászva
brunyál. De a konyhába vezettem, közben a karjára tetovált szögesdrótot néztem,
aztán a rózsaként elnyíló testet, ahogy a lefolyó alá fekszik, s látni engedi töviseit.

A vadállat

Bestiális vagyok: meztelenül fekszem, és te fotózol. Meg akarod
ragadni a pillanatot: a test egy merész, állatias pillanatát,
a kis hamiskodást, mely méltó a „művészetedhez”. Részemről ez csak taktika.

A hadvezér alapelve a kivárás, a fotósé szintúgy: elképzelem
magam (pontosabban egy bizonyos részem) egy kiállító-teremben, a megnyitón,
ahogy mellkasom töviseivel szemez egy lányos, pezsgőspoharat

szorongató fiú, és kivár, megint kivár (életvitelszerűen), várja a nagy pillanatot,
hogy egyszer megérinthet egy ilyet, felsebezheti az ujját, s ha nem ájul el a vértől
(mint egyébként szokása), odanyújtja a vadállat húsos ajkaihoz, hogy nyalja le.

Savoy

Költőkkel ültem a Savoyban. Mint egy régiségkereskedésben.
Nem voltak megfontoltabbak nálam, de többet tudtak a versről.
Utánam mindig marad egy kis húgy- vagy szarszag. De legalább

egy pattanás, anyajegy vagy hiba. Folt a kárpiton. Mielőtt szépen,
jambusra fektetik a verset, megmosdatják az edzőtermekben kimért húst.
Én a szagokat szeretem, és a meleg hús is jöhet kiporciózatlanul.

Amúgy szépek, mint két szépre polírozott szonett. Ó, empire szék,
porcelánok, üveg körasztal: a tükörkeretről egy angyalka szemez velem.
A legszívesebben, mert ez az angyalkák szokása, unott pofámba pisálna.