Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. október / „...nem ideje semminekˮ

„...nem ideje semminekˮ

Ellentmondásos, hisztérikus közéleti/történelmi emlékezetünknek, emlékezési módszereinknek „hálaˮ a történelmi tragédiáink, mint például az ügynökkérdés és a beszervezés traumái a mai napig feloldatlanok, feldolgozatlanok maradtak. 2014-ben, amikor Forgách András számára kiderült, hogy 1985-ben elhunyt édesanyja, Avi-Shaul Bruria III/I-es ügynök, azaz kém volt, és hogy PÁPAINÉ név alatt jelentett, a szerző ennek a ténynek a feldolgozását kísérli meg Élő kötet nem marad című könyvében. A kötet – megjelenése előtt – ugyanolyan versenyfutást kezdett az idővel, mint 2002-ben Esterházy Péter Javított kiadása. Mindkettő esetében ugyanarról volt szó: hogy a szülő(k) ügynökvoltának leleplezése a fiúra maradjon, a gyerek, a családtag szólalhasson meg előbb, az ő apa- és anyaolvasata, és ne az úgynevezett közvélemény. Számos körülmény is visszaköszön a történetben: az anyaregény, az Élő kötet előtt pár évvel megjelent Zehuze a Harmonia Cælestishez hasonlóan állít emléket Bruria alakjának, és az Esterházy-történetre való finom utalások is jelen vannak a regényben: „(...) fölbukkan egy bizonyos PÁPAI, aki egy eléggé holdkóros javaslattal élt, a szakmában mézcsapdának nevezik, és ebben megígérte, hogy egy rokonunk majd elcsábít egy ifjú angol történészprofesszort, ezer kartács és bomba!, sikoltanám, papa, ne beszélj hülyeségeket!ˮ (166.)
Akárcsak a Harmoniát, Forgách András könyvét sem lehet elhelyezni a megszokott, leleplező ügynökregények tengelyén, nem dolgozik klisékkel, és egy sokkal szélesebb ollót nyit a történet és a szereplők bibliai, antik mitológiabeli, egzotikus, vagy éppen puskini párhuzamainak. Nem csupán Pápainé Bruria története ez, hanem elsősorban a történtek feldolgozásának története.
A három fejezetből álló könyv tulajdonképpen négy részre tagolható. Az első a nyolcvanas évek eleje besúgó-operettjének idillikus színpadképével indul: Pápainé három tartótiszt elvtárssal ünnepli a születésnapját a budapesti, Batthyányi téri Angelika cukrászdában, amely köztudomásúlag – azaz nyilván jelentésekkel alátámasztottan – ellenzékiségükről hírhedt írók találkahelye volt. Az idillt csak a szöveg lábjegyzetében dokumentált jelentések zavarják némileg: Pápainé következő feladatául adott kémmunkáról, a találkozó költségéről, de még a kapott ajándékról, azaz az ügynök 1000 forint értékű „tárgyjutalmárólˮ is, amiről később kétségkívül születtek újabb és újabb „legendákˮ, azaz magyarázatok a családnak a jutalomtárgy, -összeg származását illetően. Érdekes, hogy az erkölcsiséget és mindenfajta jó ízlést nyilvánvalóan felszámoló ügynökrendszer és a „Hivatalˮ mekkora műgonddal dolgozza ki a jutalmazási rendet:
„– az ellenséges körből beszervezett ügynök esetében, amig az volt társaira dolgozik, csak kivételes esetben célszerű alkalmazni /»lelkiismereti problémát« okozhat/ .ˮ (188.)
A második rész két helyszín, a hajdani Podmaniczky, később Rudas László utcai Belügyminisztérium útlevélosztálya, majd a Kerék utca 22. köré szerveződik.
Az első két szövegegységnek éppen az épületek a központi motívumai. Budapest világháborúk utáni térkép-terepasztalán elhelyezkedő épületeinek ciklusokban elbeszélt történetei a magyar történelmi emlékezet működésének történetét tükrözik. Az épületterek leírásaiban a teljes regény társadalmi, politikai mozgásai tükröződnek: a budai Angelika cukrászda békebeli, meghitt alagsori boxaiban, a vele szemben lévő Szent Anna barokk templomában, a háttérben a téli Duna „ezüstösen csillogó habjainakˮ kulisszáival, majd – megjelenítve a világháborúk után újjáépített nagyváros eklektikáját – a Belügyminisztérium szabadkőműveseknek épült, dupla tümpanon és üres kőbaldachin díszítette székhelyében, az útlevélosztály monumentalitásában is fojtogató irodáiban, vagy a Kerék utca háromszobás lakása lehallgatásának technikai nehézségeiben. (A zseniális grafikusi munkának hála a 2015-ben megjelent kötet borítója finoman rezonál a Rákosi-korszak idejével. A többszörösen összehajtogatott, az eredeti dokumentumok másolatát és Bruria fotóit tartalmazó külső borító a házkutatók elől újságpapírba rejtett, csomagolt konspiratív könyv érzetét kelti.) Közben mintha a szereplőknek, a fiatal Forgáchnak és az ügynök szülőknek sem lenne a várossal, a saját élettereikkel kapcsolatban semmiféle komplex képtapasztalata, vagy a történtek összefüggéseiről bármiféle tudása. Jó példa erre az író útlevelének átvétele során a minisztériumi hosszúkás iroda meghatározhatatlan mélységű falbeugrójában lévő elvtárs hallgatózása, vagy Pápainé (látszólagos?) tudatlansága, aki azt hiszi, hogy fia lakásából a tisztek a szomszéd házat figyelik meg. (Holott Petri Györgyöt hallgatták le.) „A főhadnagy habozott. Annyira átlátszónak érezte, amit elő kellett adnia, de ilyen rövid idő alatt nem tudtak jobb legendát kiagyalni a kollégákkal, amit meghallva csak a hülye nem jött rá, hogy valójában miről is van szó. (...) Pápainé úgy tett, mint aki nem érti. A játszmák egymásba folytak. (...) Ha jól játssza meg, hogy nem érti, az azt jelenti, hogy nagyon is érti, és ha úgy tesz, mint aki érti, attól még nem biztos, hogy érti. Az volt a cél, hogy mindkét eset fennálljon. Segítsen, anélkül, hogy értené.ˮ (65.)
A harmadik részben, szinte a könyv mértani közepén megfordul a szöveg, a fő szervező elv itt Bruria jelentésekből megismert betegsége és halála, lábjegyzetelve a fiúi/írói reflexiókkal. Sántha József Revizor-beli kritikájában (Hamlet csak egy van, 2015. 12. 04.) a fiúi kommentárok „alpáriságátˮ, a „hiszterizált fiúi kitöréseketˮ és az objektív tekintet hiányát rója fel, mint a könyv varázstalanításának és ponyvásításának eszközét.
De ki mondja, hogy az igazán traumatikus valóságokkal való szembenézések során mindig a pátosz az uralkodó hang, s hogy egy egész életnek a tudás után való újraolvasása egy más, jóval fájdalmasabb és immár örök érvényű perspektívából objektív lehet? És egyáltalán, lehetséges, hogy ez a mélyen érintett, a történet legbelsejéből kifelé szóló írói/elbeszélői – emberi – attitűd az egyetlen legitim módja a besúgásról való beszédnek.
A szöveg negyedik egységének központi motívuma Pápainének mitológiai alak(ok)ká való metamorfózisa, és történetének, izraeli utazásainak egyfajta deheroizált Rákosi-kori odüsszeiává való transzformációja. A különböző – kevésbé kötött – versformákkal való kísérletezés a metamorfózis poétikai aspektusát is a játékba hozza, mégsem vonja el a figyelmünket a politikai kontextustól:

„Kínokba dermedt szénalázas taknyacsurgó
Hazát áruló szomorú lélek
A senki földjén határőrnőkkel csevegve
És folyton attól tartva rajtakapják
Beletanult egy ronda bikkfanyelvbe
Ami senkivel tovább nem megosztható

Mert visszavágyott számőzöttként
A világba ahonnan vétetett
Így szervezte meg az utazásait
Sehr praktisch sehr geschrickt sehr mit mondjak
még
Utólag belegondolva
Bármilyen érthetetlen mégis valahol érthető
Bár tudnám hogy hol ez a valaholˮ (148.)

Vagy másutt:

„fon sző szúr éjszakákon
át sző szövi a képet
a rákot bele a
a Szörnyet bele a
amíg nem jut tűjével a
holdfényes lakótelepre
a betontoronyhoz
amelynek ablakain
megcsillan a fényˮ (152.)

Bár a történet Pápainé beszervezésének és férje személyének, betegségének kapcsán sok mindent megvilágít, az anya alakjának zavarosságát és kikémlelhetetlenségét, az identitás mibenlétét nem tisztázza az ötödik, egyben záró ciklus sem. Ebben a „legendákˮ leplezte világban ez az egzotikus anyamozaik az izraeli halva- és csokoládécsomagokból, angol, de főleg héber nyelvi alakzatokból, majd a jelentések nyelvi hibáiból rakódik össze. „Kikémleltem anyámat.ˮ (184.) Az átváltozás itt is szervesen jelen van, mégpedig a kémkedés mesterségéhez szükséges aprólékos színészi fogások leírásaiban.
A könyvről való beszéd természetesen nem lehetséges anélkül, hogy megemlítenénk Forgács Péter Jelentés című kiállítását, amely egy időben nyílt a könyv bemutatójával, azon belül is a Pápainé és fiai címet viselő installációt. Mind a könyv, mind pedig a kiállítás lényegében ugyanazt a dolgot kísérli meg: Pápainé Avi-Shaul Bruria és a családtörténet újrateremtését, tükröztetését a jelenben. És a megismerés, ez az újfajta, megszerzett tudás  akkor lehet érvényes, ha egyes tényeket, mozaikdarabokat hatalmasra nagyítva is megvizsgálunk.
Az Élő kötet nem marad mottója, a Prédikátor Könyvéből vett idézet szerint „...ideje van a hallgatásnak és ideje van a szólásnakˮ. És ideje van a történelmi traumák feldolgozása érdekében a kollektív felelősség vállalásának.