1985., 1957., 1960., 1968., 1977.

1985

Attól veszti majd az eszét, hogy látja,

a bőrfelszínre előmásznak

a tekergő, pőre férgek.

Hogyan is lehetne ennyi döggel

élni együtt? Hogyan? – de

a kérdéséből nem marad sok,

és szava átalakul méltatlankodóvá.

Segítséget azonban ez nem jelent.

Sem, hogy állítom, e dögök

nyüzsögnek,megnevezhetőek,  

a falvak közönséges trágyalegyei.

Semmivel sem mások, mint

a fénylő cseppfoltú Gamma-bagoly-

vagy a színváltozatokban ismert C-betűs lepkék,

amelyek épp úgy teleírhatják az életünket,

miként a fosztogatók

és a választási plakátszövegek.

Nem lakik hosszan velem,

de amíg igen, meggazdagodik

a szavazatával is támogatott

politikus-generáció.

Káromlása

visszahull, ha nem is a fejére, a vádlijára.

A lábfekélyt a trágyalégynyüvek rágják ki

egykori, formás teste anyagából,

melyeket orvosa telepített belé,

próbálkozásként a gyógyítására.

Abba bolondul bele, hogy

a csupasz lárvák úgy ápolják,

hogy eközben felfalják.

Abba, hogy nyárra nem ősz,

hanem tél jött.

1957.

Elhagyja, ami repülni képes,

itt egyedül a törzse marad,

körbeállják a drótok,

a dróton túli dolgok és falak.

Éjjelre nem madár,

behúzódnak a nézelődő népek,

a kottába, mint a himnusz,

képzetébe a képzelődő.

Éjjelre hasábnyit

emel ki, ragad magával

a törzsét körbefogó térből oda,

ahová a szárnya szárnyal.

1960

1.

Ami elkövetkező lenne

nincs megnevezve,

nem ég benne a lámpa,

a múltja sincs meglátva.

Még nem történt semmi.

Itt most tanul lenni

az idő, a tér, a sok dolog,

és járják az iskolát

az atomok, hogy legyenek

kötésekben gazdag molekulák.

Nem lázad a kozmosz, a krecli,

az enni, az írni, a lenni.

Habotokat szúr a Nap fénylécnek

látatlan az esemény,

nincs neve a tett nevének

s megértetlenek az okok.

Nincsenek, vagy nem működnek

a képletek s az algoritmusok.

2.

Hogyan őrzi meg a nyarat az esztendő

előtt ott felejtett napozó kendő,

s a tér hogyan, ami oltalmazza még

a napozó test helyét?

A tér hogyan oltalmazza meg

a napozó test után ott maradt üreget?  

Nem tudható, hogy történik meg a testben,

mely e helyszínen még nem körvonalazott,

bár apadnak a bármikorok

és fogyatkoznak a bárholok,

hogyan zajlik majd le a jóvátehetetlen?

1968.

Ha megszólalsz, miként a táskarádió,

amelyre az ágyban ráfordultál

éjszaka, hogy vele aludtál el,

és felhangzik, mintha álmodnád,

egy idegen ország himnusza,

melynek nincs se története, se vízrajza,

kizárólag ez az egyetlen dala,

ha megzendülsz ekként,

birtoklod a dal,tudod,ez a haza,

mely magában tart, sorsod viseli,

papírnyírt az arborétuma,

mikéntbármely szót enciklopédia.

Másra sem vágysz,

mint lenni az énekhúsban.

Hogy megérinted

lágyan elhúzódik tőled,

s ha elhagyod,mint a hullám,

a testedhez visszatér.

1977.

… pirulok.

Mögöttem csend van. Szeretném

hinni, ha nem vonós nagyzenekaré,

legalább zongoráé, ami előtt

Frédéric Chopin ül,  

kezét a billentyűkön elnyugtatva.

Pedig nem. A némaság az anyagé.

Akkora, akárcsak a valóság

és a szöveg távolsága.  

Olyan csiszolt gránitlap,

amit nem véstek tele betűkkel.

A betűk, bár sorba fűzöttek,

szétcsúsztatják a szavakat,

melyek te voltál egykor,vagy

lehettem akár nélküled én.

Nem tudom, miért e hallgatás,

amely kibeszél? Miért nem a retorikája

a tűzfalnak, ahogyan előtte elhaladsz?

Az ismétlés körforgalma,

amelybe autót vezetve beleszédülök.

Én adok rád testet,

miképpen szavaimmal körbefolylak

és megteremtelek. Ruházok alakodra

múltat, a történetedben lábra állj,

sétálj a jövőd felé, ahol várlak.

Fogom meg kezét az élővé formázott

anyagnak, és érzem, ahogyan

visszaszorít és belepirulok.

Géczi János (1954): költő, író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Törek (Kalligram, 2016).