A Nihil néma visszhangja (Beck András: Szakítópróba. Karinthy, a Nihil és akiknek nem kell)

A Nihil néma visszhngja

Karinthy Frigyesről különösen két
szerző adott ki az utóbbi években új
utakon járó, előremutató írásokat :
Beck András és Dolinszky Miklós,
mindketten 1961-es születésűek. Sokáig
érlelték Karinthyval kapcsolatos
mondandójukat. Dolinszky zenetudós,
akinek koherens, eredeti és széles horizonttal
felvázolt műve* Beck szerint
nem részesült kellő figyelemben – de
ha ő nem hívta volna fel rá a figyelmet,
akkor is érdemes lenne itt reflektálni
e munkára. Beck az irodalmi establishment
felől nézve ugyanúgy kívülálló,
mint Dolinszky, hiszen a MOMÉ-n
tanít művészetfilozófiát, nem a Nyugat
korának irodalma a fő szakterülete.
Úgy sejtem, hogy szakmai érdeklődésének
egyik fő fókusza, a pragmatikus
amerikai filozófia, amely szerint
(leegyszerűsítve) az elmélet, sőt minden
elmélet végső próbája a gyakorlat,
belejátszhatott Karinthy-kutatásának
alakulásába is. Akár mondhatná
Karinthyval : „miért lehetne […] csak
a zavaros misztikus rapszódia réveteg
műdadogásával” lírát elemezni ?
Mind Beck, mind Dolinszky abból
indulnak ki, hogy Karinthy a legkevésbé
irodalmi író, mind az írótár-sadalomban, generációjában elfoglalt
helye, mind a köznapihoz sokszor tudatosan
közelítő beszédmódja, a gondolatot
az irodalmi forma elé helyező
attitűdje okán. Dolinszky bizonyos
elemeket elfogad a nyelvi relativizmussal
kapcsolatosan – Szabolcsi Miklós
által – hangsúlyozott konzekvenciákból,
de messzebb jut, a Karinthy számára
imperatívuszként megjelenő abszolútot
kutatja. Beck és Dolinszky
kicsit pingpongoznak is a Nihil című
verssel, Beck először is Karinthy írói tájékozódásának
irodalmon túli irányát
emeli ki, mire Dolinszky úgy reagál,
hogy az Így írtok ti első, újságközléseit
összekötő alteregóját, a kezdő írót idézi
fel, valamint az Esik a hó, a pályakezdő
novelláskötet ars poétikus és esztétikai
tanulságait. Eszerint az irodalomba
megérkezés, az íróvá válás Karinthy
számára „a lemondás és a kiűzetés
tere volt”, túl van egy illúziókkal történt
leszámoláson, ez a Nihil kontextusa.
Dolinszky fel is adja a labdát a vers
kapcsán, amennyiben szerinte az „művészetfilozófiai
értekezésnek is vehető”.
Úgy pozícionálja a vers kulcsfogalmát,
hogy az a Karinthy gyermekkori naplóitól
kezdve abszolút negatívként, sőt

a halál szinonimájaként leírt „unalom”
szó rokon értelműje. Dolinszky
szemszögéből, amelynek vezérgondolata
a Karinthy életmű passióként értelmezése,
a gyerekkori fenyegető unalom
és a kezdő író önmegsemmisítő
szakadékba érkezése között ez a vers
ver gondolati hidat.
Beck igényes kiállítású, már Artisjus-
díjban is részesült kötete négy írást
tartalmaz, melyek mind a Nihil című
verset elemzik, kontextualizálják, más
és más viszonyítási rendszerekbe állítva
azt (és hál’ isten a kötet az elemzett
vers újraközlését sem spórolja meg). Az
első, kéttételes esszé a vers „tudathasadásos”
recepciótörténet taglalja, a második
pedig „close reading”-et ismertet.
A két következő esszé a verssel közvetlen
összefüggésbe hozható szövegekre
fókuszál, az egyik Babits Mihályé,
a másik Petri Györgyé. Tehát az egész
könyv egy versről és szövegkörnyezetéről
szól, példátlanul izgalmas nyomozás
során keresi irodalom- és kultúrtörténeti
helyét abból kiindulva : súlyos
torzulás, hogy nem tartjuk evidensen
nagy versnek. A Nihil a Nyugat 1911-
es első számában jelent meg, és utána
korszakok múltak el, mire kötetben is
olvasható lett. Karinthy 1912-ben az
Így írtok ti, majd rögtön négy további
könyv, próza és cikk-kötetek, megjelentetésével
érkezett be. De lírakötetet
nem adott ki egészen 1930-ig, holott
alaposan előkészítette színrelépését
jelentős íróként 25 éves korában, ezt
nevezi Beck egész pályás letámadásnak.
Fontos hivatkozási pont a Nihilben kifejtett
esztétika megítéléshez az Írások
írókról műfaja is. Mindez segít túllépni
azon a dichotómián, amely a Karinthy-
recepció elég nyilvánvaló félresiklásának
fő oka. Sokszor rálegyintenek
ugyanis szövegeire, mint a humorista
megnyilvánulásaira : a komolynak
és a humorosnak olvasott művek
szétválasztásának „kísértő kettősége”
olyan hosszú árnyékot vet befogadására,
mint talán senki másnál. Ettől Beck
a lehető legmesszebb igyekszik eltávolodni.
A nevezetes Karinthy-legendáriumba
ez a dichotómia is betagozódik,
hogy a humor könnyű, olcsó és másodrendű
– a kezdő író is a kuplénál,
sőt a pornográfiánál köt ki. Hasonlatos
módon ahhoz, hogy beérkezettként
is bevallotta „pillanatnyi pénzzavar”-
át, amivel ismertsége nőtt, de hitelképessége
inkább csökkent.
A Nihil másik izgalmas kontextusa,
hogy olvasható manifesztumként.
Nevezték barikádversnek is, Tóth Árpád
„brutalizálónak” tartotta. A futuristák
nyomában ugyan, de minden
egyéb jelentős izmust megelőzve
íródott, Kassák első zászlóbontása
is évekkel később következett. Az esztétikai
programként is koherens szöveg,
a betétként is olvasható, gyakran,
de szinte kiszakítva idézett rész
radikalitása mellbevágó. Manifesztumjellegét
ugyanakkor alámossa, hogy
költője olyannyira egyedül áll szemben
mindennel, amiből mozgalom csírázhatna
ki. Individualitásának kifejeződése
szinte szolipszista eszmékre emlékeztet.
A párhuzamos helyeket kereső
nyomozás során Beck elvezeti az olvasót
két – a Nyugat első nemzedékének
meghatározó alakjaihoz képest – meglepő
szerzőhöz : Mednyánszky László
festőművész egyik noteszlapjához és
Lukács Györgyhöz.
Mind az irodalmi közélet, mind
Karinthy írásainak kontextusában vizsgálható
a kérdés, hogy a Nihil hogyan
illeszkedik Karinthy paródiáihoz, egyáltalán,
nem paródia-e ? Szertágazó kérdés
a műfaji tagoltság, pontosabban
a visszatérő műfaji összemosódás Karinthy
életművében, ráadásul ez szinte
megoldhatatlan feladat elé állította
szövegkiadásainak szerkesztőit. (Joggal
jegyzi meg Beck, Dolinszkyval összhangban
: a Karinthy-filológia képtelen
volt definitív szövegkiadásokat
produkálni. Pedig az ötvenes évek óta
a Szépirodalmi, a Magvető, a Kossuth
és az Akkord is indított életműkiadást.
Az OSZK által interneten közzétett kiadás
alatt most is olvasható a képtelenség,
a vers 1913-as keltezése, holott az
első közlés is megtalálható ugyanebben
a rendszerben.) Fontos érv a paródia
vagy nem vitában, hogy nincs
konkrét szöveg a Nihil mögött, nem
parodizál egy szöveget, egy költői hangot.
Kappanyos András veti fel, hogy
egy avantgárd paródiájához Karinthy
egy Petőfi-szöveget emelt be, mert
egyébként hiányzott volna a referenciális
sík, a parodizálni kívánt eredeti
ismerete. Beck esszéjét olvasva végig
azt vártam, hogy szintetizálja-e vajon
ezt a két tézist úgy, hogy mindkét
modalitás előfordulhat egy szövegben,
ahogy erre ismerünk is példát : készült
úgy verse, hogy paródiának indult, de
a szöveget végül „megtartotta magának”.
Beck frappáns válasza az avantgárd
felé tájékozódva oldja fel a dilemmát
: a radikális művészi attitűd
nyugtalanító és összetett jellegének
egyik eleme lehet a parodisztikus vonás,
amely nemcsak egy szövegre, hanem
a meghaladni kívánt művészetfelfogásra
is utalhat.
Nem kevésbé izgalmasak a fő esszé
fejtegetései Osvát, Ady és a Nyugat első
éveinek kontextusában. Az, hogy
Babits írta meg az egyetlen, a Nihillel
párba állítható verset, de nem közölte,
valóban egy teljes külön írást megér
(talán akkor már az a versszöveg
is elfért volna egy jegyzetben). Érdekes
módon Petri első jelentős interjúja,
amely az ÉS-ben látott napvilágot
költői pályájának ugyanabban a fázisában,
amelyben Karinthy írta ezt a verset,
ugyancsak visszhangtalan maradt.
A Nihil visszhangtalansága okán Beck
kritikája főleg azokra a szerzőkre irányul,
mint például Deréky Pál, vagy
Rónay György, akik a saját maguk választotta
kontextusban nézték el végzetesen
ennek a versnek a jelentőségét.
Persze Beck nem monográfiát írt
Karinthy lírájáról, de utalhatott volna
többször a recepció néhány pontjára.
Kontextusnak pedig talán érdekes lehetett
volna a verssel együtt közölt Szerelmi
öngyilkosság. A vers páratlanságát
az életművön belül ezzel együtt az árnyalná,
ha Beck megemlítené a Mar97
tinovics-vers (a Nyugat után a maga
teljességében) Renaissance-beli közlését,
egy 19. századi levegőjű, részben
ifjúkori költeményt, hiszen az is csak
hónapokkal előzte meg a Nihil napvilágra
kerülését. De Beck alapvetően
nem az irodalomtörténészi úton
jár, még ha szinte folyamatosan reflektálnia
is kell erre a vonulatra a recepcióra
tett utalásokkal. A történetiséget
magas szinten kultiválja, de
a történészi csőlátást gondosan távol
tartja magától. Beck már korábban is
megmutatkozott, mint az a fajta es�-
széista, akinek kíváncsisága szinte határtalan,
tekintete mindig friss, de tudása
bevallottan véges, viszont szinte
irtózik a felületességtől. Széles tájékozódási
horizontja annál is inkább termékeny,
mert Karinthy notórius határátlépő
műfajok és beszédmódok
(például az írói és az újságírói) között,
az őt foglalkoztató alapkérdések megjelenési
formái egészen páratlan, más
íróéhoz alig hasonlítható mátrixot rajn
Zipernovszky Kornél : tanár, újságíró,
a bécsi Collegium Hungaricum volt igazgatóhelyettese.
Kisdoktori disszertációját
Karinthyról írta. Jelenleg az ELTE amerikanisztika
szakos doktorandusza.
zolnának ki. Dolinszky az ilyen intertextuális
gondolatritmusokat párhuzamos
helyeknek nevezi – a Nihillel kapcsolatosan
is idéz egyet. Persze amen�-
nyiben Beck tényleg megírja nagyobb
ívű munkáját Karinthyról, ahogy egy
interjúban most utalt rá, akkor ki kell
térjen arra, hogy ennek a szerteágazó
problémakörnek milyen motivációi,
milyen értelmezései elképzelhetők
számára. Amikor a szerző azt keresi,
majdnem minden lehetséges megvilágításban,
hogy hogyan találta telibe
a Semmi a fiatal, ambiciózus, az élet
kapujának küszöbén álló költői szubjektumot
(„mindent abba kell hagyni”),
akkor talán az egyik lehetséges
szempont lehet a pszicho-biográfiai
megközelítés is. Úgy tűnik, a szerző kizárja,
feltehetően ódivatúként elutasítja,
és elkerüli a szakirodalom ilyen irányú
hivatkozásait. De a Melanie Klein-
féle tétel, hogy a veszteség fő motivációja
az alkotásnak, a Nihil vonatkozásrendszerébe
talán beilleszthető lehet.
Gyanítom, hogy a Karinthy gyászfeldolgozó
alkotásainak pszichológiai
elemzése (Varga Zsuzsa) is hivatkozható
lett volna.
Beck connoisseur : csak akkor kínálja
meg az olvasót, ha kiérlelt borral tud
szolgálni. Következtetéseinek jellegzetes
formája, hogy újra és újra rákérdez
hipotézisének helyességére, és ezzel hamar
bevonja olvasóját. A kötet inspiratív
jellegét kiemeli, fő tételét pedig
megerősíti, hogy Beck MOMÉ-s tanítványainak
a Nihil alapján komponált
képregényei, mindegyik másként,
egy új generációra jellemző médiumban
mutatják meg az elemzett vers átélhetőségét.
  