Ártatlan tekintet (Toroczkay András: Búcsú Éhestől, Toroczkay András: A labirintusból haza)

Ártatlan tekintet

Toroczkay András: Búcsú Éhestől

Magvető kiadó, 2015. 261 oldal, 2990 Ft

Toroczkay András: A labirintusból haza

Jak, Prae.Hu, 2015. 99 oldal, 2000 Ft

Mindig nehéz feladatot jelent a kritikusnak, ha nem egyetlen könyvről, hanem csokorba kapott művekről kell írnia, még akkor is, ha ezek a kötetek egyetlen szerző ugyanabban az évben megjelent művei, s különösen, ha az egyik kötet novellákat tartalmaz, amelyek maguk is százféle tekervényes történetet mesélnek el. Ha pedig a két mű annyira egymástól távoli dolgokról beszél, mint itt a novellák és a versek, hogy még véletlenül sem találhat kapcsolódási pontokat, akkor csak egyetlen dolog lendítheti át az olvasót a nehézségeken: a szerző tehetsége. Toroczkay András minden írása, legyen az vers, novella, akár pedig még a kritikáit is ide vehetjük, erről árulkodik. A tehetségnek nincs objektív mércéje, ezért kár is lenne tovább ezen rágódni, tekintsük mindazt, amiből az olvasó számára egyértelműen kitapinthatóvá válik a művek mögötti hiteles személyiség, amelyből egyszerre, bármilyen furcsán hangzik, kettő is jelen van, hiszen a versek világa és a novellák anyaga között alig lehetséges közvetlen kapcsolatot felfedezni, mintha nem ugyanaz a kéz dolgozott volna a megmunkálásukon, és különösen nem ugyanaz az agy.

A novelláskötet lazán összekapcsolódó regényként is olvasható, hiszen a helyszín nagyjából Kotordpata, ez az Alföld közepén található kisváros, és a hősei időnként vissza-visszatérnek vagy megidéződnek az egymást követő elbeszélések lapjain. Különösebb kutakodások nélkül egyértelmű, hogy a város Kisújszállás, ahol Toroczkay felnőtt, s amely egykoron az Úri muri helyszíne lehetett, hiszen Móricz is itt, a nagybátyja igazgatta gimnáziumban diákoskodott. Az is egyértelműsíti a helyszínt, hogy a második világháborúban lebombázott zsinagóga épülete helyén, ahogy több novellájában említi, később ábécé, könyvesbolt lett. Maga a Toroczkay-család (református iskolaigazgató ősökkel) valamint a szülők házassága (református apa, kommunista anya) ma is elevenen élő legenda a városban. A pontosabb helyszíni ismeretek később fontos adalékul szolgálhatnak még a Toroczkay-életmű kutatóinak, hiszen az első verseskönyvében a fiatalon elhunyt édesanya emlékének ajánlja.

Ami azonban ennél sokkal fontosabb, ez az epikus tér, ahol a különös színekkel megrajzolt figuráit mozgatja, egészen sajátos levegőjű, különös flórával-faunával rendelkező szigete a magyar prózának, ahol Tar Sándor világlátásának nyomait fedezhetjük fel, a sok harsány társadalmi csökevény, a koldusok, a kurvák, a macsók, a kisvárosi rosszfiúk, Rambók, maffiózók, nyomorékok, törpék olyan töménységben vannak jelen e falak között, hogy akár a kárpátaljai Berniczky Éva novelláira is utalhatnék. Sajátossága még Toroczkay prózájának egy bizonyos fokú könnyedség, amit akár annak is betudhatunk, hogy lényegében akármiről ír, mindig maximálisan elbűvöli az olvasóját. Néha az az érzésünk, hogy történeteket sem kell kitalálnia, hiszen maga a stílus, vagy a hely olyan izgalmas, hogy elleszünk storyk nélkül is. A Sajti című elbeszélésben annyi van csak ábrázolva, hogy néhány fiatal egy városszéli kocsmába kirándul, és ott tölt néhány órát, miközben a zenegép számait hallgatja. A végén a kocsmáros megkéri Miklóst, a főhőst, hogy tolják haza a határban ragadt Suzukiját, miközben megkérdi Sajtit, hogy válaszolnia kellett volna-e a gimnáziumi szerelmének a levelére, amelyben a kapcsolat újra való felmelegítésére tesz utalást. „Már az furcsa, hogy ők ketten a határban egy kocsit tolnak. Sosem beszélgettek ezelőtt, és ezután se fognak.” (24.) A távolság és a helyzet abszurditása arra figyelmezteti a novella olvasóját, hogy igazából egy lélekben élő lények vagyunk, és a másnak feltett kérdéseink egyben a válaszaink is a saját életproblémáinkra.

Ugyancsak hasonlóan minimalista a cselekmény szempontjából az Angéla és a Weltraum. Az utóbbi egy mozi, ahol a szereplők az alkalmazottak, és azon kívül, hogy nem csinálnak semmit, nem is történik az égvilágon semmi. Vagyis mindenki ül a maga helyén, a pénztáros, a jegyszedő, a mozigépész, az igazgató, a biztonsági őr. Már akinek jut hely, mert egy székkel mintha kevesebb lenne. De egyébként minden rendben megy. Míg bent a legdögösebb filmektől félájult nézők követik a transzparens dramaturgiával felkent cselekményt, a személyzet odakünn egy egész kisszerű hierarchia szerint mozoghat. A kötetben Angéla többszörös fénytörésben felsejlő alakja most éppen rettenetesen vallásos az új mozi-takarító férje hatására.  Az igazgató szeret regélni a régi szép időkről, a mozigépész egy rémalak, de lehet vele beszélgetni. Például Kristóf, a pénztáros neki vallja be, hogy a fiúkat szereti, amiből nem lesz ügy, mert lényegében senkit semmi nem érdekel. Kaszás úr viszont, a város bolondja minden nap megkérdezi: Mi megy? Film, jön rá a válasz. „De legalább röhögcsíges?”  

Az egyik kedvencem a kötetben A verekedés. A főhős nagyon régen vágyik rá, hogy végre valakit jól összeverjen. Pechjére a kocsma mellett autójával megálló városi rendőrbe, Rambóba köt bele, aki egészen a mezőkig megfuttatja a kocsijával araszolva, majd amikor már a köpni-nyelni nem tud, maga mellé ülteti és elmeséli neki életének legnagyobb bánatát, hogy szerelmes Henibe, a város Faszpörgettyűnek csúfolt törpe kurvájába. És bármilyen módon próbálja jobb útra téríteni a lányt, a rossz vére ellenáll a jónak. „Egyszer meg fogja látni magában azt a Henit, akit én látok benne.” – mondja a novella végén a kormányon zokogó Rambó –  „És akkor nem fogja senki Faszpörgettyűnek hívni többet.”(110.)  

Itt tovább is kell lépni, mert Toroczkay nem csak az efféle kistörténetekben erős, határozott lépéseket tesz a nagyobb formák felé, ahol már Fehér Béla, Cserna Szabó által preferált szövevényes történetek is felsejlenek. Az a hihetetlen könnyedség, szinte bántóan elegáns elbeszélésmód semmiképpen nem hitelteleníti a novellákat. A Sistergő Főnix tündöklése és bukása már egy egész kisvárosi társaság, tucatnyi figura sorsát ábrázolja egy amatőr együttes tagjaiként. A zene egyébként is közel áll szerzőnkhöz, hiszen számtalan formációban zenélt már, és mint a vele készült interjúkból megtudhatjuk, életének egyik fontos része a könnyűzene. A kisvárosi zenekar Berta néni és Bandi bácsi szerelméből nőtt ki. Itt aztán az eddig megismert figurák egyre nagyobb teret követelnek maguknak. Minden szereplő hoz magával egy sorsot, egy követhetetlenül messze kígyózó történetet. Berta néni első, svéd szerelme végletesen meghatározza a kettőjük féltékenységgel teli kapcsolatát. Ahogy Kedves Csaba, gimnáziumi igazgató féloldalnyi belépője is egy Csehov-novella tömörségével ábrázol. A mindig részegen hazatérő úriember egyik reggel meglátja, hogy a konyhája csupa vér és húscafat. A felmenői aztán felvilágosítják, hogy az éjszaka során disznótort rendezett, s ennek a maradványait láthatja a falakon, az edényeken. „Kedves Csabának voltak ilyen áramszünetei (…,) , ha a Szürke Lóba ment. Néha levágott egy disznót, ha nagyon részeg volt (…). Ha pedig csak spicces, akkor rendszerint egy kisebb állattal, mondjuk egy gyöngytyúkkal vagy kakassal lett kevesebb.” „A felesége meg rendszeresen kiírta a spájzban a dolgokra, hogy Csaba, ez zsír, ne idd meg. Vagy ez liszt, és ugyanaz. Hiába veszekedett utána az igazgató úr, hogy hát megiszom én a lisztet Ancsa?, Ancsa ilyenkor csak annyit mondott: Megiszod, Csaba.” (126.) Hogy a zenekar többi tagjáról már ne is ejtsünk szót, csak talán még annyit, hogy két kínainak az volt a mániája, „hogy mindenképp ők akarták befejezni a darabokat, Bandi bácsit az őrületbe kergették vele. Már senki nem játszott, de ők még mindig tust fújtak.” (128.)

Úgy tűnik, hogy egy szemfüles megfigyelő, egy igazán tehetséges stiliszta számára maga a világ, akár szűkösségében, botrányosan amorf alakjában befejezhetetlen. A dolgok éppen csak elkezdődnek, és éppen a legfontosabb fordulatokat látjuk, de amikor eltűnnek ezek a szereplők a sarkon túl, akkor folytatódik az ő igazi történetük, amikor az író már nem képes követni őket, mégis meg van győződve róla, hogy alapvetően nem tévedhetett a felvázolt skiccben. Fényes példa erre Mészáros Desiré, a gladiátor története. Itt már valóságos vadnyugati történetbe bonyolódnak a kisvárosi szereplők. Vannak maffiózók, bérverők, védő-őrző orángutánok, pornóban dolgozó hivatásosok, mintha már az eddig érezhetően otthonos szagot is felváltaná egy nagyvilági illat. A párbeszédek zseniálisak, Toroczkay ebben is kitűnő. A ketrecharcos Desirétől kérdi a rettenthetetlen alvilági főnök, Kankalin bácsi: „Mondd csak, te Dezső. Miért viselsz állandóan bőrt? (…) A bőrről könnyebb lemosni a vért.” (206.) Ez aztán megteremti annak a lehetőségét, hogy a poros és szomorú kisvárosban is legalább olyan eseménydús történések essenek meg, mint a hollywoodi filmekben. Itt bizonyára átlép már a szerző egy bizonyos határt, amelyben a magyar valóság nem képes felszívni a képzeletét, de lehetséges, hogy nem a valósággal van baj, csak az írói képzeletével. Mindez leginkább Pynchon történeteivel rokon.  

Eddig nem ejtettünk szót a novellaciklus hőséről, Éhes Miklósról, aki pedig a legtöbb írás mélyén ott settenkedik, néha előlép, máskor erőszakosan a háttérbe marad. Sejthetően ő az elbeszélés rossz szelleme, egy Mefisztó, legalábbis egy kellemetlen és kellemetlenkedő figura, akitől az elbeszélés névtelen hőse igyekszik magát leválasztani. Néha csak annyira távoli, mint a tegnapi kocsmázás során bennünk ragadt önmagunk. Majd kialusszuk, megbűnhődünk miatta, de semmiképpen nem szeretnénk, ha eluralná a személyiségünket. A kötet utolsó darabja erről a rosszabbik énjéről mesél (Éhes és a világ). A pazar felvezetéssel megírt novella hőse itt megkettőződik. A kollégiumi környezetben játszódó történet gonosza Éhes Miklós, akitől az elbeszélő ösztönösen óvja magát, ám még inkább vonzódik is aljas kis bűneihez. Annyira közel vannak egymáshoz, hogy még a novellatémáik is közösek. Lényegében egymást írják, de a győztes kétségtelen Toroczkay András lesz, Éhes Miklós eltűnik a messzeségben. Utoljára egy portugál tengerparti telefonfülkéből jelentkezik, elmeséli, hogy bélyeget nyalt, kifosztották, utolsó fémpénzeivel beszél még hozzá, mintha az óceán túlpartjára törekedne, olyan érzése van az olvasónak, ahol az efféle Centaurira is jellemző történetek őshonosak, de már nem idegenek a mi szűkös viszonyaink között sem, mióta, Lánczi András szerint, a gazdaságpolitikánk lényege a korrupció.  

A versek világa tökéletesen más, mint már említettem. Alig lehet közös témát találni, az egyik elbeszélésében említi, hogy a kórházmúzeum számára bábokat öntő kisiparosnál dolgozott, és egy egész ciklus szentelődik ennek a már önmagában is abszurd tevékenységnek a bemutatására. A zöldfülű című versében pedig a novellák egyik fontos helyszínét a mozit említi meg: „Mikor jegyszedő voltam, számtalanszor / végighallgattam a folyosón, egyszer pedig / végig is ültem, amikor egy őrült nőt kellett / megfigyelnem.” Egy nagyon tömör, roppant ösztönös verskifejezési móddal él, amikor a mindennapi tevékenységeit egyszerre képes a valóság és a virtualitás világa között lebegtetni. Eltűnik a humor harsánysága, legfeljebb ironikus vagy groteszk hang kerül a helyére, és egy pompásan megalkotott versbeszéd, amely inkább a szabad vers felé közelít, de olyan természetességgel olvasható, mintha egyfolytában lüktetnének mögötte a metrumok. Mindig valamilyen kettősség jelzi, hogy az előbb kiemelt ösztönösség akár nagyfokú tudatosság, kidolgozottság is lehet, annak mindenféle kimódolt kínja nélkül. A mihez tartás végett elég, ha a kötet első verséből indulunk ki (Üllői úti köd), amely az első pillantásra akár csöndes utalás is lehetne Kosztolányira, hiszen később még a fák is megjelennek. De a vers rögtön egy örök időkre az olvasó agyába bevésődő felütéssel kezd: „Mintha mindig köd borulna az Üllői útra, / alatta mintha mindig tél borulna rá, / mintha valaki itt hagyott volna minket…” És ez csak egy szerény kezdet, mert a következő sorokban már Eliot örökérvényű képei idéződnek meg (Prufrock szerelmes éneke): „a pinceablakokból gomolygó / ködben, a kipufogókból, a szájakból / a lesózott járdára szálló füstben. / A kirakatüvegeken túl néma boltok, / amiket nem értesz, néma boltok…” A felsorolások esetlegessége, a halmazként képződött dolgok különös mindennapisága egészen elbűvölő és lírai. Az egyik legszebb költői beszéd, amit mostanság olvastam. És ebben az átláthatatlan és ítélet nélküli kupacban egyszer csak feltűnik egy biciklista. Egy élő lom. „Sapkában, / sálban, bundában. Alatta kopott melegítőt, / hamis edzőcipőt visel. Festett szőke / haja már kinőtt a sapka alól, erős sminkje / van és látod rajta, bolond…” Nos, ez megrendítő. A mozgás által lesz láthatóvá, válik ki a kupacból, de nem gyorsabban, nem lassabban, mint a szemlélő, aki gyalogosan halad, és aki ugyan el tudná hagyni az Üllői út bonctermei, pszichiátriai, radiológiai intézetei által sértő, őt felbontani akaró környéket, ám a bolond nő cipeli mellette, lerázhatatlanul jelenvalóvá érleli a rontást. Mintha az üldöző ebben az esetben csak a környezet és a város bomlásának megtestesülése lenne: Ahány élő, annyi halandó.

Az első ciklus, amely abban a bizonyos emberöntödében játszódik, mintegy felerősíti és a valós alapjától meg is fosztja az efféle látásmódot. A kétféle szemlélet egymást egészíti ki, és egymást tagadja. Lehetségesen valóságos egy ilyen műhely, ahol kisipari módszerekkel készítenek a betegség különböző stádiumait, testi roncsolódásait bemutató preparátumokat. Különös fröccsöntők, akik Barby babák helyett a fájdalomtól eltorzult arcokat mintáznak. Mindezt azonban a virtuális világból fokozatosan a valósághoz való lassú közelítésként ábrázolja, mintha ezek a bábok képesek lennének a saját tudatukra ébredni. Helyet követelnének maguknak a valóságos valóságban: „de félek, testet / növesztenek maguknak az éjszaka / közepén, majd ritka járatokra ülnek / és a házunkig utaznak.” (Anyagpocsékolás) Ez az oda-vissza játék uralja az első rész, a Viaszéveink vége versbeszédét. Mert nemcsak a bábok képesek a valós világba való belépésre, de a külvilág figurái is lassan formázható testekké lesznek, egy kissé talán Nemes Z. Mario boncolós líráját megidézve: „Gondolatban lassan belenyúlok a hirdetéseket / aluljárókban, forgalmas helyeken kéretlenül / kínálók szemébe is, szétfeszítem az arcukat, / a hüvelykujjammal széthúzom a szemüregüket, / mintha panoptikumi bábuk lennének, mintha / forró viaszarcuk lenne…” (Korom). Ez a vers egyébként is egy nagyhatású, József Attilára hajazó sorral indul: „Mint forgalmas út menti házak fala, / kormos a lelkem, főleg az alja.”

Ezek a különféle foglalkozásokat már szinte epikus könnyedséggel elbeszélő ciklusok jelzik, hogy anyagi megfontolásokból is vándorolni indul a költő, folyton foglalkozásokat vált, a testöntéstől eltávolodva kertész lesz, majd Walesben vállal néhány hónapos feketemosogatói állást, különös tapasztalatokra tesz szert, és nem állítanám, hogy ezek sokszereplős, a vendégmunkások mindennapjait bemutató rész nem lenne minden szempontból izgalmas, feszes, de kevesebb anyag adódik a kettős világlátásának a költői rögzítésére. Két egymásra felelő motívumot említenék, az előbbi még az első ciklus piliszkysen tömör, költőnkre nem annyira jellemző egzakt kép: „Imbolygó kapaszkodók villamoson. / Akasztott emberek erős szélben. / Hideg húsok erős kanyarokban.” (Túl éles) Az erre felelő költőileg releváns valóságdarab, már a konyhai munkás mindennapos tapasztalatát emeli föl a költőiség közegébe: „Hideg halak hasában a / kés. Egy idő után megszokom.” (Levegő)

A kötet harmadik, talán a legfontosabb része szintén életrajzi ihletésű. Mint a vele készült riportból kiderül, ez a sok mostoha foglalkozást űzött ifjú másfél évig volt a budavári labirintus pénztárosa (manapság szemeteskocsival járja a várost), s ez megint egy olyan önmagában is a hihetőnél elevenebb képzeteket ébreszt az olvasóban: Egy labirintus, még ha csak biztonságos bejárást is kínál a kalandra éhezőknek, sokkal mélyebb, szélesebb jelentésnyalábbal bír. Az ókortól kezdve, a mitológiák történeteiben, vagy akár a legkülönfélébb kaland- és romantikus regényekben bizonyos egzisztenciális próbát jelent a beletévedtek számára, nem feledkezve meg Kafkáról sem. Nemcsak a kikutatlan idegenség, a külső világ veszélyekkel teli próbájaként, hanem az egyén képességeit, sőt a szubjektum magában való megtévedésének jelképe, ahol éppen a maga megtalálása és nehézségeken való túlemelkedés teszi lehetetlenné a szabadulást. De Toroczkay a tökéletesen tárgyszerű világban is megtalálja azokat a félrevezető és félreérthető tapasztalatokat, amelyek alkalmasak arra, hogy a labirintusba lépők megkérdőjelezzék a hely kínálta bizalmat, a kívülről magukkal cipelt otthonosságot. Ez, bárhogyan is élik meg az oda turistaként betérők, mégis csak egy a saját túlbiztosított egzisztenciájukat megkérdőjelező, magukat csak konzervként hurcolható tér, ahol a lényük sokrétű kibontása esetlegesen akadályokba ütközik. A félelem szubjektív iszonyatát, akár történelmi tapasztalatok miatt is képtelenek vagyunk relativizálni. Vagyis a félelem is árucikké válhat. „Hiába is mondtam nekik, mint mindenkinek (…), hogy nem baj, ha fél. Mindannyian / félünk.” (Látogatók)

Lehet-e különbséget tenni a megfizetett félelem és az egzisztenciálisan minket fenyegető, születésünk és élettapasztalatunk kínálta közötti félelem között? A labirintus belénk van kódolva, csak akkor jövünk zavarba, ha egy külvilági labirintusban kell eltévednünk. A kétféle labirintus miként kapcsolódik össze? Tandorival szólva, hihető-e a labirintus kiegyenesítése, vagy jobb kihátrálni az efféle egzisztenciális csapdákkal teli kalandokból? „Aztán, mikor bent vannak, végül úgyis / ugyanolyan nyelven félnek, ugyanolyan / nyelven tévednek el.” (Felcserélhetőek.) De ez a labirintus történelem is. Itt húzták meg magukat a budai lakosok a második világháború ostromakor, itt élték mindennapi életüket, itt haltak meg, tehát a bejárhatóvá tett alagútrendszer bizonyos értelemben a történelem kibontása is. „Vagy az öregek, akik taknyos korukról / mesélték, hogy itt minden este volt egy / temetés. Amikor itt éltek több ezren / a második világháború idején, és lóhúst / ettek, a fejtetőig érő romok és hullahegyek / közül bányászták ki a lótetemeket.” (Ami ott marad) A ciklus zárásaként a költő bölcsen felfüggeszti a kapcsolatát az idegenforgalmi látványosságként szolgáló budavári labirintussal: „Úgy tervezem, soha nem térek vissza, / miközben, hogy kijutott-e már belőle az ember egyáltalán, / abban sem lehet biztos soha.” (Visszatérés.)  Ugyanakkor, mintha képtelen lenne elszakadni annak a képzetétől. A Hazafelé a labirintusból című utolsó ciklus újra megidézi az Üllői úton kerékpározót: „Ahogy teste / tekeredik, mint egy barlangjárat…” (Biztos ismered azt a nőt). Pedig az út ebben az utolsó részben az élhető boldogság felé vezet. Olyan könnyed és szeszélyes, mintha azt is kérdezné: Létezik-e egyáltalán ártatlan tekintet, ha már mindent megismertél ezen a világon?

Sántha József

Sántha József , 1954, Karcag. ELTE BTK, Kritikakötete: Talányaink összessége (Műút könyvek, 2011) Novelláskötete: A télgyűlülő (Tiszatáj könyvek, 2015.)