Mákonyos csontok, Kár rád a szín, A névelőm vagy, 30 mocska, 33 keresztje
A névelőm vagy
„A névelőm vagy: / ahhoz, hogy bármit fölfoghassak,
névelőként eléje kell gondolnom téged.”
Holló András
Jaj, cigaretta-kifliket faltam álmomban,
nem értettem az ízüket, színüket.
Nem cserjével tömött kifli-kígyók,
csak darált dióval töltött
porcukros ujjak, roládok, rudak:
nem füstöltek, mint a puskacső,
nyugtatom magam, mikor már
kolompol a reggel lelke, és jössz te.
Hordóban érlelt, tölgyes, diós,
alt hangon, északi ízzel szólsz.
Voltam hordója, mondod a vén ékszerre
utalva, arra az egyre, susogod a fülembe
ómagyarul,
míg kint sír egy autó, és bent is a játék-.
Mondd te: több a medve, mint a játék.
Egy vérbő kávét, egy orosz órát akarok veled,
akarom rongyaidat, sok forró, konyakos
mondatodat; harapom a holdad.
Rulett. Úgy válnak el egymástól
a szavaid, mint a ruszki szavak.
Én még tanultam oroszul, usankát
hordtam, mikor az nem volt divat.
A névelőm vagy: csak követni tudlak.
Lehúzom a libabőröd halkan.
Karistolj keresztet a hátamra,
keresztes leszek és szerelmes,
túlzó, mint az álom, egy gyermekded,
mikor megtalálnak s kiterítenek.
Nyugalom, nem akarok már lóhalált,
s nem is maradok veszteg,
csak viccesen veszékelek.
Kár rád a szín
Minek bújsz vörös posztóba?
Kár rád a szín, ha mocskos rajtad.
Ezt mondtam a hatalomnak.
Félre is tettek, mint egy blúzt.
Teltek az évek, korcsok és telivérek.
Minden éjjel dörömböltek a szekrényben.
Engedj el, Dédi, mert szabadok vagyunk,
mondták, és egyszer csak, nagy soká:
kijöttek. Egyesével kezet fogtak,
mert nem akartam, hogy csókoljanak.
Aztán naftalinba tettek, és elmentek.
Zsabósok, pamutok, pepiták, kreppek.
Elmentek a blúzok.
A zsabósat is hogy szerettem.
Elengedtem egy egész zárt osztályt.
Végre szabadok a blúzok.
A helyükön fekszem.
Ami voltam: nincs itt.
Nem tudom, ki az, ki
csitít.
Kérlek, láz, ne légy nagy, menj össze.
Átölelek egy mackót.
Puhább, mint bármely pirulám.
Felhős az üveg, amit a számhoz tesznek,
erre emlékszem, ez az utolsó éber kép,
aztán már felhő vagyok, felső;
súlya vesztett brokát, könnyű,
öreg bárány, egetverő garbó.
Mákonyos csontok
A bibliás kis lakásokban itt
milliárdok laknak.
Világítás idején mindig eljövök,
nem tudom, mióta, de én is
a Régiségben élek.
Esik, a sírbőrön tetovált nevek,
lassan lemossák mind
a vízköpők, elfolyik a sok ékezet.
Megyek, szinte úszom,
minden sír egy új csapás.
Fehér a csont, mint a kókusz,
erre gondolok, az illata bódít,
felhők közül a csillagot nem tudom kivenni,
ahogy a jövőt sem. Eláztam, azt hiszem,
mákonyos csontokkal csináltak itt esőt.
Legyen úgy, mint rég volt: ez ugrik be,
édes mindegy, hagyom, hogy rám dobja
a hálót egy kapitányforma figura.
Bilbó a nevem, suttogja, s felhúz
a lékvágyó csónakba. Az utolsó hajóra,
ahogy ő mondja.
30 mocska, 33 keresztje
„Ma két vállamról esett le a hó”
Vaderna József
Mattfehér az arcom a pocsolyás linóleumon.
Kihullik mind a harminckét kockacukrom, jaj,
jézusom, helyszínelnek a fejemben, folyik az
orrom; a 30 mocska összekent rendesen,
de a vér maradt a szirénakék verőérben,
nem vettem ki, nem tettem csatornavízzé.
Befelé robbant csak a depressziókapszula.
Vagy csak roppant, fröccsent, mindegy:
áramlott körbe évekig a vérben,
míg a 33 keresztjére fölértem.
33 kereszt: mint egy mozifilm,
mire pereccel elcipeltelek. Emlékszel?
Ülök a sérelem-kereveten,
a vörös, bunkó karfás zsöllyében,
a pormacskákat hajkurászom,
semmi jóval nem áltat a depresszió,
mindenen ott ül a látszat.
Mégis eljött aztán a reggel, és kiszólt:
Túl sokáig ültél a homály székén, miszter,
de nincs mit tenni: fényre fogsz derülni,
s a csillapítók majd csillapítják a tengert.
Legók lötyögnek bennem,
cukorformák, játékszínek.
Legók régi évekhez,
és most te, rózsaszín reggel,
törhetsz egy darabot, hogy
szájadban elvigyed: téglának,
gallynak – űrbéli fészeknek.
Pollágh Péter (Tatabánya, 1979): költő, szerkesztő. Legutóbbi verskötete: A Cigarettás (2010, Prae.hu).