Kalligram / Archívum / 2017 / Február / Véresmajor

Véresmajor

A Városmajor utcából a Széll Kálmán tér felé terelték foglyaikat a nyilasok. On-
nan a Margit körúton haladtak tovább. El a fegyház, aztán nem sokkal utána
a templom és a ferencesek rendháza előtt, anélkül, hogy Isten szolgái kijöt-
tek volna, és kegyelemért esengtek volna az ártatlan lelkekért. Folytatták útjukat egészen
addig a kanyarig, ahol a körút a Margit-híd felé fordul. Ott ágazik ki a Török utca, mely
a mai Frankel Leó, akkori nevén Zsigmond utcába torkollik. Ez az útvonal nem más, mint
az ősrégi, Budáról Óbudára és tovább, Bécsbe vezető út, mely hegyek alján kanyarog, egy
darabig a Dunával párhuzamosan halad, de nem merészkedik le az árvizektől fenyegetett
partra. Érinti a római amfiteátrumot. A Pilis és a Budai hegység között húzódó völgy al-
ján húzódó természetes utat felhasználva levágja a Dunakanyart, és majd csak Esztergom
fölött tér vissza a folyóhoz – ezért is nevezik a Zsigmond utca utáni szakaszt Bécsi útnak.
Ennek bal, hegyek felé eső oldalán állt a Bohn téglagyár, a Budapestről elszállítandó zsi-
dók összegyűjtésére kijelölt terület.
Meg akartam tudni, mennyi időbe telik végigmenni ezen az úton. Gyalog, mert a csopor-
tokat rendszerint nem villamoson vagy teherautón vitték egyik helyről a másikig. Lejár-
tam, megtettem az utat, hozzámértem lépéseimet a foglyok és kísérőik lépéseihez, időm-
höz az ő idejüket. Közben figyeltem a házakat – közönyös tanúk, álltak már akkor is, ami-
kor a szenvedésbe, halálba küldött budapestiek elvonultak a fegyveresek között.
Az eredmény: egy óra. Egy óra alatt lehet gyalog elérni a Városmajor utcából a tégla-
gyárig. Természetesen megtehető az út ennél egy kicsivel gyorsabban is. Erőltetett menet-
ben. Valószerűtlen, hogy ők végig úgy mentek volna. Azt csak jó állapotban lévő fiatalok,
legföljebb középkorúak bírják ilyen hosszú távon. Lehet lassabban is – a szükséges idő ak-
kor se több másfél óránál.
Ha egy túlélő áldozat szerint ennél sokkal tovább tart ez az út, hihetünk-e neki? Dr. G.
Gy. precíz, megbízható emlékező. Szerinte koraestétől éjfélig vonultak a Svábhegyről a tég-
lagyárig. Közben nem tértek be a Városmajor utcai pártházba, hiszen a nyilas nők jöttek
ki onnan a Kékgolyó utca–Városmajor utca találkozásához, hogy bizonyos holmikat még
elvegyenek az emberektől:
A Városmajor utca és Kékgolyó utca sarkán újra megállították ezt a szomorú menetet, és ott
megvárták, amíg a Városmajor utcai nyilaskeresztes házból kijöttek Bokor Dénes nőismerő-
Zoltán Gábor próza
Véresmajor 1
4
sei, akik azután az elvett női kabátokat, bundákat, takarókat
s a még megmaradt koffereket rabolták el. Közben természete-
sen a kínzások ütlegelések tovább folytak kb. tizenkét óráig éjjel,
amikor is kiértünk az óbudai téglagyárhoz, ahol ugyancsak üt-
legelés és kínzások közben utolsó megmaradt holmijainktól fosz-
tottak meg, és átadtak az óbudai téglagyár őrségének.
Dr. G. Gy. nem jegyezte fel, mennyi ideig vesztegeltek emi-
att. Egyszer már korábban, a Diana útnál is megállították a kí-
sérők a menetet. 2 Onnantól kezdve, hogy átvették a csopor-
tot, a nyilasoknak hatalmukban állt indulást vagy megálljt ve-
zényelni, meghatározni a haladás sebességét. Az irány adott
volt, fölsőbb szervek jelölték ki. De hogy futólépésben vagy
csigalassan bandukolva jussanak el a kiindulóponttól a célig,
az az ő belátásukra volt bízva. Hatalmukban állt rendelkezni
efelől, és akaratuk alátámasztására akármilyen eszközt igény-
be vehettek. Kiabálhattak, fenyegethettek, verhettek és hasz-
nálhatták a fegyvereiket is. Mindezt megtették. Előfordult,
hogy futásra kényszerítették a rájuk bízott embereket, és le-
lőtték, aki nem tudta vagy nem akarta tartani a tempót, le-
lőtték, akit bármi más okból kiszelektáltak.
A flaszteren flangálókat, az individualitásba bitangolt jó-
szágokat nyájba terelik a pásztorok. Meglehet, korábbi életük-
ben egyszer sem tereltek más embereket, a helyzet mégsem bizonyul számukra abszurd-
nak. Jólesően otthonos inkább. A képesség és hajlam embertársaink terelésére ugyanúgy
bennünk szunnyad, mint a nyájterelés a pulikban – ismerős körülmények előállása ese-
tén azonnal előjön:
Nem hagyjuk, hogy a foglyok erre-arra, saját tempójukban mászkáljanak. Nem hagy-
juk, hogy saját ütemükben közelítsenek haláluk felé. Tetszésünk szerint gyorsítjuk-lassít-
juk az elmúlást.
Tudattal megáldott vagy megvert jószágaink egész idő alatt tisztában vannak vele, hogy
mi történik velük.
Sokan értekeztek már a városbeli séta szépségeiről. Nem szükséges a nyomdokaikba lép-
nem, és bizonygatnom, hogy városlakónak lenni többé-kevésbé ugyanaz, mint sétálónak
lenni, fölösleges felidézni a kisbabák babakocsis sétáit és a már járni tudó gyerekek fagy-
lalttölcséres sétáit, a barátok iskola utáni beszélgetős sétáit és a szerelmesek közös sétá-
it, az ábrándozó fiatal lányok és fiúk magányos lődörgéseit, sem a komoly felnőttek bá-
mészkodós szabad félóráját két fontos teendő között, a családok nyár-délutáni közös sétá-
ját a korzón és az idős hölgyekét, urakét a parkban. De talán nem árt utalnom arra, hogy
a nemzetiszocialisták másképpen gyakorolták a gyaloglást: kötelékben és uniformisban.
Lépteiket egymáshoz igazították. Úgy érezték jól magukat. Szerették, ha meg van mond-
va, mi a cél, merre kell menni, és viszolyogtak azoktól, akik utáltak kötelékben vonulni,
akik a maguk feje után szerettek menni.
Most már nincs más útjuk, csak amire a nyilaskeresztesek viszik őket. Ha nekik úgy
tetszik, tehetnek egy kis kerülőt. Leterelhetik őket a Duna-partra. Megmutathatják nekik
még egyszer, utoljára, a folyót. Mielőtt megtisztul tőlük a magyar főváros.
Majd a Szentlélek térnél visszakanyarodnak a hegyek felé. Jó nagy kerülőút, de a nyi-
lasoknak megéri. Figyelni, ahogy rettegnek.
Egyet-kettőt ki is iktathatnak közülük. Miheztartás végett. Vagy csak úgy, miért ne?
Nem fognak hiányozni.
Ne féljetek a kutyától, mondom a gyerekeimnek. Állhatatosan mondogatom ezeket. És
hiszem is, hogy ezektől az állatoktól nem kell félni.
5
Éppen a mi korunkban vált ismertté egy sor olyan ember története, akik veszedelmes
vadállatokkal éltek együtt. Mégpedig nem idomárként, hanem egyenrangú társként. Orosz-
lánokkal, farkasokkal, gorillákkal osztották meg az idejüket, a vadak természetes életteré-
ben. Több tízezer éves, kulturálisan és talán genetikusan ránk örökített félelmet toltak fél-
re, és bebizonyították, hogy egy embernek nem kell feltétlenül elmenekülnie az ilyen va-
dak elől vagy megölnie őket. Aki érti a módját, együtt létezhet velük. Mintha vendégség-
be menne hozzájuk. Okos és szép könyvek jelentek meg ezekről a tapasztalatokról, renge-
teg nyelvre lefordították őket, aztán játékfilmek készültek belőlük. A korszak meghatározó
művei közé tartoznak.
Sohasem a vadak közelében élő nép valamelyik fia vagy lánya kezd újfajta módon kö-
zelíteni a vadállatokhoz, mindig egy idegen. A bennszülöttek továbbra is egységesen úgy
vannak vele, hogy a vad ellenség, le kell győzni, lehetőség szerint meg kell ölni. Neheztel-
nek az ősi ellenségükkel barátkozó idegenre.
Tény, hogy a legtöbb mai ember közelében nem kóborolnak se oroszlánok, se farka-
sok. Az is tény, hogy azokban a fejlett világbeli kertvárosokban, melyekbe az utóbbi idő-
ben rendszeresen bejárnak a rókák, és senki sem lövi le őket, a lakosok nem tartanak ba-
romfit, így nem kell tőlük félteniük a rántott csirkecombjukat.
Közben – legalábbis a fejlett világban – változóban vannak a mesék is. A kicsi gyere-
kek már ódzkodnak az éhes farkasokra és egyéb félelmetes szereplőkre épülő történetek-
től. A régi meséktől. Szeretik viszont az olyanokat, amelyekben a hagyományos ellensége-
ket, például a rókát sem muszáj utálni, elpusztítani. Amelyekben mindig kínálkozik vala-
milyen megoldás a békés együttélésre, sőt együttműködésre.
Akik újraélesztették a turulokat és az árpádsávos zászlókat, akármit hangoztassanak is, nem
mást akarnak, mint félelmet kelteni másokban. Nem állatokban, hiszen nincs olyan állat,
ami éppen egy piros-fehér csíkos zászlótól riadna meg, vagy ami egy turulábrázolás miatt
csinálná össze magát. De az emberek közül is csupán azokat riasztja, akik tisztában lehet-
nek jelentésükkel, vagyis magyarokat. Egyes magyarokat, akik nem teljesen, nem igazán
magyarok, jobb lenne, ha nem kéne velük osztozni az ország levegőjén, de a nemzet nyel-
vén sem. Pusztuljanak innen! Pusztuljanak el!
Lehetne erre is azt mondani, hogy nem kell félni. De azért ez nem ilyen egyszerű. Aki
más emberekre akármikor ráuszítható kutyákkal jár, fegyvereket szerez be, titkos kikép-
zésekre jár, emlékezetes erőszakcselekmények emlékét felidéző egyenruhában masírozik,
az veszélyes. Nemcsak félelmet akar kelteni, valóban veszélyt jelent másokra – már pusz-
ta kiállásával elérte a célját.
Bibó István az európai társadalomfejlődés értelmét az egyes emberekre nehezedő féle-
lem folyamatos csökkentésében látta.3
Érdemes átgondolni a meglátását. Ha a Nyugaton,
az igazi Európában az utóbbi évtizedekben írott meséket olvasom, azok őt látszanak iga-
zolni. Amikor viszont egy árpádsávos zászlót látva a gyerekem megkérdezi, hogy az milyen
zászló, nem mondhatok rá mást, mint hogy a gyilkosok zászlója. Aki ilyet emel a magas-
ba, az ölni akar és félelmet kelteni, ölni, és még nagyobb félelmet kelteni, és még többet
ölni. Azt, hogy ki az ellenség, ő mondja meg. Illetve a vezére.
Meglehet, a szociálpszichológia tárgyában Bibó nem számít általánosan elfogadott te-
kintélynek, de nézeteit a közelmúltban megvizsgálta és magasra értékelte a szakterület hi-
teles tudósa, Erős Ferenc.4
A turulok és árpádsávos zászlók alatt gyülekezők azt hajtogatják, hogy az európaiakkal,
a Nyugattal harcolni kell. Mert különben alulmaradunk, igába hajtanak, elveszünk. Fél-
nek, és félni tanítják a gyerekeiket. Az ellenségnek nyilvánítottakat pedig meg akarják fé-
lemlíteni. Végső soron ugyanazt sugározzák befelé, mint kifelé: a félelmet.
Bibó István, aki két világháborút élt át, akit majdnem felakasztottak, aki éveket töltött
börtönben, nem a farkast és nem az oroszlánt, hanem az embert tartotta az emberben élő
félelem eredendő okának. Szép és hiteles okfejtését teljesen tiszteletben tartva azt gondo-
lom, mások, más korszakokban és más helyeken talán mégis a természeti erőket találták
volna félelmetesebbnek: az éjszaka sötétjét, a vizek mélységeit, a tenger hullámait, a viha-
6
rokat, a villámlást, a mennydörgést és egy sor állatot, az összes létező kígyót. Meg a termé-
szetfeletti hatalmakat. Ugyanakkor e kézenfekvő lehetőség figyelmen kívül hagyásával – ő,
aki művelt és tájékozott lévén rálátott az emberiség történetére, és aki egész életét a kavar-
gó történelemnek kitetten élte le, miközben átlagos kortársainál igényesebben próbálta ér-
telmezni a folyamatokat –, csak még nagyobb súlyt ad annak, hogy szerinte korunkban és
azon a tájon, ahol élünk, az ember számára nincs semmi félelmetesebb, mint a másik ember.
Márai Sándor 1944–1945-ben keletkezett Verses könyv5
című művében rögzíti hasonló
felismerését. A huszonhetedik strófában azt mutatja be, hogy a természet hogyan féli az
embert, a huszonnyolcadik pedig az embernek embertől való rettenetét:
Vigyázz, egy ember! Bukj le! A bozót
Sűrű, a vad erdő is befogad tán,
Sörényével eltakar az oroszlán,
Hiéna nem bántja a bujdosót. (...)
Vinnyogj, szűkölj, rejtőzz, vigyázz! Egy ember!
A felismerés mámora fűti Márai Sándor sorait. Ő nem részletezi, konkrétan miféle em-
berek tették magukat félelmetessé akkoriban. Máshonnan származó információkból le-
het tudni, hogy azok félemlítették meg embertársaikat, akik körülöttük éltek, akikkel egy
nyelvet beszéltek. Akikkel közös üzleti, hivatalos, szerelmi ügyeik voltak korábban.
A szomszédok.
Fenyő Miksa 1944. december 7-én jegyezte fel, hogy az előző napon, vagyis 6-án, Mi-
kuláskor hogyan lökött a pusztulásba egy budapesti nőt egy másik budapesti nő:
Tegnap egy idősebb és egy fiatalabb nő ült egymás mellett a fodrászműhelyben. Mikor az
idősebbik elkészült, s fizetni akart, a fiatalabbik felszólalt: – Ez a nő zsidó, ismerem, tessék
igazolni magát!
Az idősebb nő elővesz egy igazolványt, mely szerint kivételezett.
– Az nem számít – rikácsolt a fiatalabb –, magának nincs joga idejönni. Majd én teszek
erről. – S a fodrásznő alkalmazottaihoz fordulva: – Én majd rendőröket hozok, akik gond-
jaikba veszik ezt a hölgyet. Maguk ne engedjék távozni, mert akkor magukat csukatom le!
Elment, öt perc múlva két nyilassal tért vissza; az egyik (lehetett tizenöt éves) fegyveres volt.
– Mi az? – mondották. – Frizura kell a zsidónak, lokni kell a zsidónak? Hát mi majd
adunk neki loknit.
És elvitték. Erre a nőre családja nyilván hiába vár. A fiatalabb nő (úgy mondják a fodrász-
üzlet alkalmazottai) úrinő volt. Magyar középosztály. Vasárnap misét hallgat. Jótékonysági
napokon ott ül a gyűjtőpersely mellett. Úrinő.6
Modern nagyvárosban történik ez, amelyet hetek óta ostromol az ellenséges hadsereg,
amelyben azonban még többnyire működik a víz- és gázszolgáltatás, a vezetékekben ke-
ring az elektromos áram, használható a telefonhálózat, a színházakban előadásokat tarta-
nak, sőt, a színészek új darabokat próbálnak, a koncerttermekben fekete öltönyös zené-
szek játszanak, a rádió műsort sugároz, a hölgyek – vagy legalábbis egy részük – frizurát
csináltat: a kultúra láthatólag – vagy látszólag – nem adta át helyét a vadonnak. Vadálla-
tok legalábbis nem szabadultak be a városba, mint valami apokaliptikus látomásfilmben;
nem a medve és nem a farkas, nem az oroszlán és nem a hiéna kelt félelmet az emberek-
ben, még csak nem is az emberhúsra ácsingózó kutyafalka, hanem a tizenöt éves nyilas
meg a fiatal pesti nő.
Tekintetbe kell venni azt is, hogy a vadállatok nem dönthetnek arról, félelmetesek akar-
nak-e lenni, ahhoz egyszerűen nincs megfelelő berendezésük – olyan homloklebenyük pél-
dául, mint az embereknek. Az ember, úgy is, mint csoport és úgy is, mint egyén, dönt-
het efelől. Ha úgy dönt, hogy félelmet kelt más valakiben, annak oka kell, hogy legyen.
És eredménye: jól érzi magát az illető. Láthatjuk ezt a fiatal nőt, amint boldogan hazasi-
et, megmutatja az otthoniaknak az új frizuráját, és miközben dicsérik, milyen jól néz ki,
elújságolja, hogy képzeljétek, intézkedtem, és elvitték a doktor Braunnét. Tudjátok, aki
mindig olyan halkan köszönt. Hát már nem sokáig kell köszöngessen. Gondolom, most
foglalkoznak vele a nyilasházban, és holnap már a halaknak tátoghatja, hogy jó reggelt!
7
Bibó István szerint az emberek egymás közötti erőszaka és állandósított élethalálharca
azokból a félelmi komplexumokból táplálkozik, és azoknak egyik megnyilvánulása, amelyek
az ember magasabb szintre lépésének, tudatossá válásának, haláltudatának a mellékes torzu-
lásai. A fiatal hölgy a fejlett idegrendszerének köszönhetően tisztában van vele, hogy vala-
mikor meg fog halni, három-négyéves kora óta szüntelenül ránehezedik az elmúlás bizo-
nyossága. Persze, ha másvalakit lök a halálba, azzal valóságosan nem feltétlenül hosszab-
bítja meg saját várható élettartamát – a halál nem egy kút, ami egyszer csak feltöltődik az
előttünk érkezőkkel –, ám időlegesen háttérbe szorítja saját félelemérzetét, és ennek kö-
vetkeztében jó érzések töltik el. Ez független attól, hogy gazdag vagy szegény, hogy kato-
likus vagy református, hogy ősei magyar vagy német, vagy szlovák származásúak, függet-
len a vallásától, nagyrészt még személyes élményeitől is független. Ezer oka lehet annak,
hogy valaki az ölés örömét választja vagy lemond arról. Kezdve azon, hogy mennyire fél
a lehetséges büntetéstől. Hiszen minden örömünkért, vágy-
teljesítésünkért fizetni kell egyszer – szerencsés, aki megúsz-
sza. Konkrétan Budapesten, 1944 decemberében megvolt az
esélye annak, hogy a város eleste után üldözni kezdik azo-
kat, akik korábban üldözték embertársaikat – a történetben
szereplő fiatal úrinő tudhatott erről, de nem tartott annyira
a megtorlástól, mint amennyire az emberölés vonzotta. So-
kakat ugyanakkor visszafoghatott a retorzióktól való félelem.
Szerettek volna ölni, sóvárogtak rá, de mérlegelve a helyzetet,
inkább lemondtak róla.
Ne ölj, mondta a Biblia szerint az Isten. Egyszerű, köny-
nyen felfogható tilalom. Amit kivétel nélkül mindenki, aki ki-
nőtt a kisgyerekkorból, ismert 1944-ben, Budapesten. Emel-
lett viszont azzal is tisztában voltak, hogy a tilalmat egy sor
kivétel árnyalja, halványítja. Az élőlények nagy része növény
vagy állat – a növények elpusztítása nem számít gyilkosság-
nak, legföljebb károkozásnak, aki ilyesmit gyilkosságnak állít
be, az már túlzottan, betegesen (ha tetszik: tiszteletreméltóan)
érzékeny. És hasonló a helyzet az állatokkal is – minél kisebb
mértékben különbözik az embertől egy teremtmény, annál ke-
vésbé megengedett vagy megszokott az életének kioltása. Ami
pedig magát az embert illeti, még azt is szabad, sőt kötelező,
esetenként dicséretes megölni, amennyiben „ellenség”, vagy
hogyha súlyosan vétett az adott társadalom szabályrendsze-
re ellen. Hogyha nem a mi csoportunk, a mi hordánk tagja.
Márai sokszor említi „a megegyezés” fogalmát – úgy tű-
nik, ezzel arra utal, hogy létezik valamiféle általános megálla-
podás, amelynek érvénye mindenkire kiterjed, aki egy adott
társadalomba beleszületik, illetve belenő, és amelynek értelmében nemcsak az emberölés
számít csak kivételes esetekben elfogadható cselekedetnek, de sok más vonatkozásban is
keretek közé szorul az egyének és csoportok élete. Korlátozza, és ezáltal megnehezíti, egy-
úttal biztonságosabbá teszi, megkönnyíti azt. Mint idéztem, Bibó Az európai társadalom-
fejlődés értelmében azt fejti ki, hogy a földrész civilizációjának lényege nem más, mint ál-
landóan, egyre nagyobb mértékben csökkenteni az egyes emberek félelmét más emberek-
től. Szerinte ez a kereszténység által folyamatosan közvetített jézusi hatásnak tudható be.
Tiltani olyasmit szoktak, amire az ember vágyik. Ölni nem szabad, pedig ölni jólesik. Aki
ember, az a lelke mélyén mind vágyik rá, hogy embert ölhessen. A férfiak emellett arra is
vágynak, hogy nőket raboljanak, és megerőszakolják őket. A nők szívesen kerekednének
más nők fölébe, vetnék őket prédául férfiaknak, csúfítanák el őket. Örömüket lelnék fér-
fiak kasztrálásában, feldarabolásában, megcsúfolásában, idegen nők gyerekeinek kínzásá-
ban és elpusztításában. De az európai emberek réges-régen, közösen elindultak abba az
irányba, hogy ne éljék ki ezeket a vágyaikat. Abban a közös reményben, hogy életük ki-
számíthatóbbá, kevésbé fenyegetettebbé válik ezáltal. Hogyha nem próbálják a rájuk ne-
8
hezedő „eredendő félelem” terhét azáltal csökkenteni, hogy másokat kényszerítenek fél-
ni, akkor nekik is kevesebb félnivalójuk lesz, és így hosszú távon jobban járnak. Ahhoz,
hogy ez működjön, az emberölés (valamint kínzás és megerőszakolás) vágyát nemcsak el
kellett nyomniuk, de meg is kellett játszaniuk, hogy ilyen vágy nincs, nem dolgozik ben-
nük. Színlelésre kényszerítették magukat. Erre az ember kétségtelenül képes: megjátszás-
ban jók vagyunk. Annyira jók, hogy idővel el is kezdtünk abban hinni, hogy gyilkolászni,
erőszakot elkövetni idegen az embertől, „embertelenség”. Két kortárs szöveget idézek most,
annak illusztrálására, hogy ebben a hiedelemben még az írással hivatásszerűen foglalkozó,
szükségképpen gondolkodó emberek is osztoznak:
1. Mindenféle emberi vonás nélküli kegyetlenségről árulkodó ítélet helyszíne volt a héten
Indiában egy kis nyugat-bengáli falu, Szubalpur, ahol nyilvánosan megerőszakoltak egy húsz-
éves lányt, csak mert egy szomszéd falubéli férfival volt viszonya. A párt hétfőn egy találka
után kapták el. Szubalpur törzsi elöljárója rendkívüli falugyűlést hívott össze, amelyen a vád-
lottakat kikötötték egy-egy fához, majd ítélkeztek felettük. Először fejenként ötvenezer rúpiá-
ra büntették őket, és ezt férfi családja ki is fizette, de a lányé nem tudta. Az ő ítéletét ezután
nyilvános megerőszakolásra változtatták.
Bár az ítélet már hétfőn megszületett, a végrehajtással szerdáig vártak. A lányt most kórház-
ban ápolják. Vallomása szerint több szomszédja is az erőszaktevők között volt. Az üggyel kap-
csolatban a nyugat-bengáli hatóságok eddig tizenhárom embert vettek őrizetbe. Köztük van
Szubalpur törzsi elöljárója – a lány távoli rokona – is.7
Az európai civilizáció felől nézve „nem emberi”, ami az indiai faluban megesett. De nem
árt elképzelni, hogy a hagyományosan gondolkodó és érző helyiek szemében az idegen-
nel létesített nemi kapcsolat az „embertelen”, és a vétkes megbüntetése az emberi és isteni,
vagy akár természeti törvények beteljesítése. Az, hogy az emberek kölcsönös vonzalmaik
szerint állhatnak össze, csupán az európai civilizáció ideája, és ha nem is áll távol az euró-
pai (és észak-amerikai, ausztráliai, stb.) valóságtól, azonosnak még itt sem nevezhető vele.
2. Mostanában megtalált levelezéséből kiderült, hogy Himmler, a lágerhálózat kiépítője és
felügyelője ezt írta a feleségének: „Indulok Auschwitzba, csók, a te Heinid.” Micsoda mondat!
A kedves levélcsók micsoda karrierje! De ennek a könnyed búcsúnak a szavakba nem önthető
képtelenségéhez, perverzitásához is kellett előtte az a másfél ezer év, kellettek az egyházatyák, az,
hogy a történelem hullámain egymás után érkező zsidógyilkosok szeme elől a huszadik század-
ra végül teljesen eltűnjön az ember. Az, hogy a zsidó végtére is ember. Hogy ő is megfullad, ha
gázt lélegeztetnek be vele. És csak amikor idáig eljutott valaki, akkor kerülhetnek papírra efféle
szavak: Indulok Auschwitzba, csók. És csak akkor lesz képes valaki arra, hogy a Magyar Állam-
vasutak vagonjaiban magyar állampolgárok százezreit egy idegen országba küldje legyilkoltat-
ni. De akkor ő maga többé már valóban nem ember. Emberi lény ilyet nem tudna megtenni.
8
Úgy tűnik, a szerző az embert az európai kultúra normái szerint élő emberrel azono-
sítja. Szerintem tévesen.
A fasizmus kibontakozásával egy-
idejűleg hiteles elemzés készült ar-
ról, hogy az európai kultúra nor-
mái szerint lefolytatott élet sokak
számára gyötrelmes. Minthogy az
ember tudattal rendelkező lény,
egyes egyedei kezdik felismerni,
hogy többet veszítenek a kultú-
ra miatt, mint amennyit nyernek
általa. Egyesek lehet, hogy nyer-
nek – annál rosszabb a többségnek,
a veszteseknek, hiszen át vannak
verve. Sigmund Freud ezt nem hi-
bás elgondolásként, téveszmeként,
hanem a valóságos helyzetre való
9
ráébredésként írja le.9
E gondolatmenet ismeretében felvethető, hogy a fasizmus ébredé-
se nem más, mint tömeges ráébredés a kultúra általi elnyomattatásra. Hasonló jelenséget
figyelhetünk meg napjainkban a politikai korrektség elleni lázadásban: nehogy még szű-
kebb korlátok közé szorítsanak!
Ahhoz, hogy a zsidókat téglagyárakba, vagonokba, majd gázkamrákba lehessen terelni,
egy sor beavatkozásra volt szükség a kultúra rendszerében. Befolyásos, a kultúra egyes te-
rületein illetékes személyiségeknek figyelmet keltő kinyilatkoztatásokat kellett tenniük.
Például ahhoz, hogy az ötödik parancsolat hatálya alól kikerüljenek a zsidó származású
emberek, nagy tekintélyű egyházi személyeknek nem egyszer, hanem ismétlődően tett
állásfoglalására volt szükség. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan, sőt, ezt jóval megelőzve
bölcseleti és tudományos megalapozottsággal támadni kezdték a kereszténységet, külö-
nösen annak az emberi természetet elkorcsosító törekvését. Magyarországon ez a jelen-
ség nem volt meghatározó, de például Németországban annál inkább. A német nemzeti-
szocialistákat nem annyira a keresztény egyházak készítették fel az emberirtásra, hanem
az, hogy ezen egyházak befolyása csökkent, és hogy az egyházi személyek közül csak ke-
vesen szálltak szembe a nácikkal. Akik mégis szembeszálltak, azok a vértanúságra vál-
lalkoztak, ahogy más országokban, így Magyarországon is. A tényt, hogy a vértanúsá-
got túl kevesen vállalták, felismerték, megfogalmazták közvetlenül az események után.
Ordass Lajos evangélikus püspök 1946 elején mondta, hogy az egyház papjai nem vol-
tak elég bátrak, és visszarettentek a vértanúságtól – annak a következtetésnek a levoná-
sától viszont mintha visszariadt volna, hogy a túlvilágban a papok közül is csak kevesen
hittek. Hiszen aki hisz benne, annak számára a halál olyan kapu, melyen át a jutalmazó
Istenhez juthat. Sztehlo Gábor memoárjánál10 nincs is érzékletesebb példája a hitnek, az
egyszerű és természetes bizonyosságnak.
A tizenkilencedik-huszadik századra a keresztény egyházak befolyása csökkent Európá-
ban, tanításaik hitelességét kikezdte a tudomány. A zsidók pusztításának előkészítése a tu-
dományban is megtörtént. Mintha ezt a folyamatot a keresztény vallási vezetők antisze-
mita jellegű iránymutatásánál ritkábban említenék, pedig a hatása legalább akkora volt.
1920 és 1945 között a papokat mind többen egy tiszteletreméltó, ám lassan érvényét vesz-
tő tanítás képviselőinek tekintették, szemben a tudósokkal, akik a természet törvényeiből
levezetett, releváns iránymutatással szolgálnak. A tudomány hitelét az ő szemükben nem
csökkentette, hanem növelte a tény, hogy egyes tézisek nemrég még vitatottak, a keresz-
ténység által károsnak minősítettek voltak. Például a darwinizmus mind elfogadottabbá
vált, feljövőben volt. Ha valamit a darwinizmushoz sikerült kapcsolni, az egy korszerű
rendszer dinamizmusából kölcsönözhetett energiát.
Magyarországon egy korrekt legitimációjú biológusból, Méhely Lajosból lett a tudo-
mányos antiszemitizmus központi figurája. 1885 és 1896 között a brassói főreáliskolán ta-
nított. Itt születtek első nagy művei. 1896-tól 1915-ig a Nemzeti Múzeum Állattani Osztá-
lyának munkatársa, illetve az utolsó három évben már az Állattár igazgatója. Ezt a beosztást
egyetemi tanári katedrára cserélte fel és egészen az 1932-es nyugdíjba vonulásáig a Pázmány
Péter Tudományegyetem Állattani Tanszékén oktatott általános zoológiát és összehasonlító ana-
tómiát. 1899 és 1931 között volt a Magyar Tudományos Akadémia tagja.11 Három évtizedes
akadémiai tagság, azt mindenképpen respektálni kell, pontosan emiatt vannak a világon
akadémiák: tekintélyt biztosítani az arra érdemes tudósoknak, azzal a céllal, hogy mon-
danivalójuk hitelesnek tűnjön a közönség előtt.
Méhely sok addig nem azonosított állatfajt írt le, minden bizonnyal érvényesen. Az
első világháború hatására figyelme az emberi populáció felé fordult, azt kezdte vizsgálni
a fajok szempontjából. De nem leíró módon, ahogy korábban a rovarokat, hanem érték-
központúan. A magyar értékes, a nem magyar nem értékes. A zsidó kifejezetten ártalmas.
Méhely Lajos a zsidóval mint fajjal foglalkozott, fajként különítette el a magyartól. Vég-
zetesen ártalmas fajként, természetesen. Figyelmen kívül hagyva a biológiában általáno-
san elfogadott definíciót – a faj élőlények olyan csoportja, melynek egyedei képesek sza-
porodni egymással, és termékeny utódokat létrehozni –, melynek értelmében sem külön
10
magyar, sem zsidó faj nem létezhet, ahogy angol, de még kínai sem, csak emberi faj. Ám
ha ő nyilvánított ki valamit, egy igazi tudós, egy akadémikus, már nem is volt könnyű
annyival elintézni, hogy marhaság.
1931-ben Méhely Lajos elhagyta az MTA-t, állítólag az őt ért támadások miatt. Ez
a körülmény azt bizonyítja, hogy a kultúra módosítására tett erőfeszítés – ezen a terüle-
ten – azonnali, határozott ellenállásba ütközött. (Nem úgy, mint a vallási téren intézmé-
nyesülő antiszemitizmus. Ott is mutatkozott ellenállás, ám esetleges és szelíd: Prohászka
Ottokár, a hungarizmus feltalálója a saját közegében nem szembesült komoly bírálattal.)
Méhely nem adta fel, nem vonult vissza, és az Akadémián kívüli világban számtalan
követőre talált. Igen nagy számban orvosok és más egészségügyi dolgozók között. A ma-
gyar antiszemitizmust a két háború között neves professzorok legitimálták, az orvosi kar
nem zsidó származású részének jelentős hányada lépett be a Magyar Orvosok Nemzeti
Egyesületébe, nyíltan kifejezésre juttatva azt a közös vágyat, hogy egyáltalán ne legyenek
zsidó származású orvosok.
Hasonlít a Méhely tanítása által keltett reakció Babits Mihályéra. Az ő 1939-ben szü-
letett Pajzzsal és dárdával12 című esszéje Németh László kultúra-befolyásolási kísérletére13
adott határozott válasz. Függetlenül attól, hogy iskolaorvosként milyen szolgálatot teljesí-
tett, vagy hogy tetszenek-e az írásai, Németh a művészet felkent papjának számított, akár-
csak Méhely a tudományénak. A Babitséhoz hasonló ellenreakciók hatását vagy hatásta-
lanságát, esetleg kontraproduktivitását nehéz megítélni. Az biztos, hogy mindenféle mű-
fajban tevékenykedő valóságos és önjelölt művészek tömegesen váltak az antiszemitizmus
szószólóivá, míg Babitsra és a hozzá hasonlóan gondolkodókra egyre kevesebben figyeltek.
Vagyis gondolatok és érzelmek, erkölcs és tudomány mind átalakult a tekintetben, hogy
a populációnak elég nagy része elfogadta az ötödik parancs módosítását, és a ne ölj hatá-
lya alól fokozatosan kivonta a zsidó származású embert. Ha már egyszer kivonta, termé-
szetesen mindegy volt, hogy az egyes egyedeknek tényleg terhére lehetett-e írni bármilyen
rossz cselekedetet, lehetett szép vagy csúnya, férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, mindenkép-
pen káros volt, akár a svábbogár. Kiirtani való, tekintet nélkül arra, hogy pete, lárva, báb
vagy imágó állapotban leledzik.
Nem mindenki vette olybá, hogy a zsidó nem ember, de – mint az eredményekből lát-
juk – elég sokan ahhoz, hogy a zsidókat előbb verbálisan, majd valóságosan kártékony ál-
latok módjára lehessen irtani. Ennek a negyedszázados kultúramódosításnak az első szaka-
szában a dehumanizátorok még kisebbségben voltak, kiállásuk merész és provokatív volt.
Idővel annyira megerősödtek, hogy nyíltan támadhatták a „humanistákat”, vagyis azokat,
akik abba a hibába estek, hogy továbbra is emberszámba vették a zsidókat. Az utolsó idő-
szakban az ilyen tévhitért ugyanúgy halál járt, mint a régi, vallási kontroll alatt álló Euró-
pában az eretnek nézetekért. Előbb megbélyegezték, kigúnyolták a más véleményen lévő-
ket, majd meg is ölték őket, ugyanúgy, mint a zsidókat.
A folyamat betetőzéséhez közeledve annak irányítói még mindig aggódtak, hogy ki-
csúszik kezükből az ellenőrzés. Egy kormánytag, Szász Lajos ipari miniszter például ezt
mondta: ...nagy komolyságra, megfontoltságra és nyugalomra van szükség a zsidókérdés meg-
oldásánál, mert senkinek nem lehet célja, hogy népünk részvétét, szánalmát ébressze a zsidó-
ság iránt.
14 Sikerült. A magyar népben nem ébredt részvét.
Azt, hogy nemcsak vágyteljesítés, hanem sima haszonszerzés is mozgatta a zsidótlanítókat,
nem kell bizonygatni, lévén egyértelmű. Ám még ebben a tekintetben is a Tízparancsolat-
ba ütközött, amit tettek, hiszen felebarátaik „marháját” vették el – ahhoz, hogy megtehes-
sék, azt kellett érezniük és gondolniuk, hogy az illetők nem a felebarátaik.
Gartner Pál közvetlenül a háború után több volt szélsőjobboldali vezetővel beszélgetve
figyelt fel rá, hogy azoknak egyszerűen nincs bűntudatuk:
A vizsgáltak lelkében nincs ellentét az ösztön-követelések és az erkölcsi én igényei között. Azt
tartják erkölcsileg helyesnek, amit az ösztönvilág is akart.15
A negyedszázaddal később készült kihallgatási jegyzőkönyvek és fényképek ugyanezt do-
kumentálják: a volt nyilasok elégedett, nyugodt, magukkal békében élő emberek. (Egyes
11
esetekben előbukkan belőlük az indulat, de mindig mások, például az apjuk ellen. És nem
meglepő módon továbbra is a zsidókkal szemben.)
Emberek voltak, igazi emberek, semmivel sem kevésbé azok, mint akiket halálba küld-
tek: Néhány kivételtől eltekintve nem voltak szörnyetegek: látszatra semmiben sem különböz-
tek tőlünk.16 Szánalmas gesztus, vagy legalábbis tévedés évtizedekkel később ugyanazt ten-
ni velük, amit ők tettek az áldozataikkal: nem-emberré nyilvánítani őket. A probléma
egyébként nemcsak utólag vetődik fel, már az eseményekkel egy időben értekeztek róla:
1944. július 7.
Tegnapelőtt lányom a villamosban átadta helyét egy öreg zsidó asszonynak. Valami büdös
kövér aranyláncos nyilas élénken méltatlankodott emiatt. Mádi azt mondta, hogy ő, mint ke-
resztyén, azt tanulta, hogy az öregeket tisztelni kell. A pofa erre odaszólt a feleségének:
– Szálljunk le, én ilyen villamoson, ahol ez megtörténhetik, nem utazom.
Le is szálltak, de közben még odaszólt Mádinak:
– Ha így folytatja, maga is a toloncházba kerül.
Mádi azt a filozófiai következtetést vonta le az esetből, hogy bizonyos lényeket puszta elő-
ítéletből nevezünk csak embernek. Sikertelenül próbáltam neki magyarázni, hogy az emberi
komiszságnak túlnyomórészt szociológiai okai vannak, s hogy a legelvetemültebb és legbutább
ember is ember, mert logikus lény, tud a végtelenről, stb.
17
Csécsy Imre, a szociológiailag iskolázott ember másképpen érvel, mint egy biológus, de
ugyanazt a bizonyosságot próbálja szavakba önteni.
Elias Canetti kevéssel az emberirtás után írott nagy tanulmányában, a Tömeg és hata-
lomban18 próbálta értelmezni az eseményeket. Nem egy-egy ember viselkedését vizsgál-
ta, hanem az emberek csoportjait, és nem az 1933-tól 1945-ig tartó időszak eseménye-
it, hanem általában az emberi csoportok hajlamát más emberek üldözésére. Egy veszély-
telen, megengedett, ajánlott és sokakkal megosztott gyilkosságnak az emberek túlnyomó több-
sége nem tud ellenállni – írta. Nem a németekről vagy magyarokról vélekedett így, nem is
a fasisztákról, hanem az emberről. A hajszoló tömeg ősi, az ember által ismert legősibb di-
namikus egységből, a vadászó falkából lett. Canetti könyve 1960-ban jelent meg. Nem ész-
revétlenül és hatástalanul, de szemlélete, mint látjuk, azóta sem vált széleskörűen elfoga-
dottá. Pedig történelmi és antropológiai tudásból és egyéni intuícióból épített rendszerét
jól egészítik ki a később elvégzett szociálpszichológiai kísérletek és az időközben közrea-
dott evolúciós pszichológiai tanulmányok, melyek szerint az emberből a történelmi fej-
lődés során nem tűntek el azok a beidegződések, melyek a fajt létrejöttekor élni és túlélni
segítették. A kultúra, a civilizáció nagyrészt eltakarja őket, de változatlanul ott vannak és
hatnak. Elnyomhatják őket, de időről időre felszínre törnek.
Ha valóban érteni szeretnénk, miképpen működik az emberirtás, nem hagyhatjuk fi-
gyelmen kívül ezeket a meghatározottságokat. Semmi megmagyarázhatatlan nincs a nyi-
lasok cselekedeteiben. Aki nem fordította el a tekintetét, és megvolt a kellő tudása, bátor-
sága, az már a folyamatok kibontakozása közben világos magyarázatát tudta adni a jelen-
ségeknek. Asztalos István, az erdélyi író, katonaszökevényként érkezett Budapestre 1944
novemberében. A „nyilas suhanc” közegét így jellemzi frissen az átélt események után írott
12
könyvében19: ... az utca, a tömeg mindig segített neki, hiszen az emberi természet mindenkor
az erőset segíti a gyengébb ellen. Ha elkiáltotta magát: fogják meg! – az egész utca egy ember-
ként rohant a reszketve menekülő után, zsidó, magyar vagy bárki volt is az üldözött. Ez már
a csorda lélektanához tartozik. Asztalos csordát ír, ahogy írhatna falkát is vagy egyszerűen
csoportot, tömeget; én legpontosabbnak a horda szót találom, mert ez utal az emberi tár-
sadalom ősi, és eredendően minden egyénbe kódolt alapformájára.
Amikor egy művelt ember érthetetlennek, megmagyarázhatatlannak állítja be az emberir-
tást, annak az is oka lehet, hogy az a művészet, amellyel a civilizált világban felcseperedő
ember találkozik, aminek analógiái szerint aztán a világot szemléli, alapvetően magányos
alkotók, individualisták terméke. Pedig Montaigne és Shakespeare, Puskin és Jókai kivé-
tel. Egyének ők, akik nagyrészt egyéneket mutatnak be, elsősorban egyének viszonylatait
tárják a közönség elé. Nem a hordát. Lehet, hogy elvétve előfordulnak az emberek között
Hamletek és Anyeginek, de mindig és mindenhol ott vannak a hordák.
A Városmajor utca 37.-ből a Bécsi úti téglagyár felé küldött zsidókat kísérő nyilasok kö-
zött sok a vidéki születésű, akik meg akarják hódítani a várost, de nincs közöttük Julien
Sorel. A szegénységből jönnek, de a lelkük másképpen van berendezve, mint Nyilas Misié.
Olvasmányainkban sok szép részlet található a séta szépségeiről, és szinte semmi a csa-
patban menetelés boldogságáról – nem csoda, hogy elcsodálkozunk, amikor alakzatban
vonuló egyenruhásokat látunk. Pedig bizony ők az igazi emberek, mi hozzájuk képest nem
mások, mutánsok vagyunk.
Jegyzetek
1 részlet akészülő könyvből
2 Zoltán Gábor: Ezen út alatt. ÉS, 2014. június 6.
3 Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. (1971–1972) Válogatott tanulmányok Magvető, 1986. III. kötet
4 Erős Ferenc: Bibó István társadalomlélektani előfeltevései a mai szociálpszichológia tükrében. Kalligram, 2016.
5 Márai Sándor: A delfin visszanézett – válogatott versek. Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, 1994.
6 Fenyő Miksa: Az elsodort ország. Magvető, 1986.
7 nol.hu 2014. jan. 23.
8 Bruck András, ÉS, 2014. ápr. 30.
9 Sigmund Freud: Rossz közérzet a kultúrában, 1930. in.: Esszék. Gondolat, 1982
10 Isten kezében Sztehlo Gábor naplója nyomán sajtó alá rendezte Bozóky Éva.Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1986.
11 Wikipédia
12 Babits Mihály: Pajzzsal és dárdával Nyugat, 1939. 8. szám
13 Németh László: Kisebbségben Tanú Könyvtár, Kecskemét, 1939.
14 idézi Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer mérlege. Jelenkor, 2013.
15 Gartner-Szirmai: Fasiszta lelkek. Faust kiadó, Budapest, 1946.
16 Primo Levi: Akik odavesztek és akik megmenekültek, Európa könyvkiadó, Budapest, 1990.
17 Csécsy Imre naplója, kézirat, OSZK
18 Elias Canetti: Tömeg és hatalom Európa, 1991.
19 Asztalos István: Író a Hadak útján Józsa Béla Athenaeum, Kolozsvár, 1947.