Na Skale (630 m)

Korpa Tamás

Na Skale (630 m)

diktafonra vettem a Blatnica vizének  

tonikos locsogását azon a hét négyzetméternyi fanyar

szobatiszta mészkőfalon Na Skale felett

Na Skale (630 m)

a déjá vu-nél nem ismerek szívszorítóbb csapdát,

mikor azt érzed, rád borul egy hordó indigó, s bemártogatja

papírfehér arcodat.

nádszálvékony arcodon méla csodálat ül.

minden más keresztkérdés, puhatolózás. a rögtönzés zaja.

mintha ott lennél, bár nincs mikor. későre jár, menned kell,

ám nincs mikor.  

egy árnyék, másodmagával, elvonul, csak utánad, ám nincs mikor.

lépéseiket szinkronizálja a kavicságy. nincs mikor.

mintha minden körmöd visszapillantó tükör volna, de nincs mikor –

kiselejtezett inkubátort beszövő borostyán, nincs mikor.

egy folyton folyvást forgatott homokóra, amiben nincs mikor.

egyik szemedből a másikba lepergő homok: nincs mikor, nincs mikor.

a fény tapintása a közeli napórán, s a mutató telhetetlen körmenete

a házfalon: előbbít, utóbbít, de nincs mikor.

a homlokráncok tektonikus nyugtalansága, ha óhajtó módon kérdezel,

kikockázva, lassan. és szemedben miniatűr láng ég: mikor nincs mikor?

egy fiatalon elhunyt bükk önéletírását olvasod,  

az éjjeliszekrényét: mikor nincs mikor.

a lámpaoltás előtt kifent grafitceruza, csordultig mondanivalóval: nincs mikor.

a mondanivaló, amit álmod táplál következetlenül.  

a mosoly összegöngyölve a szádon, nincs mikor.

a mosoly sarokba szorítva csillogott. nincs mikor.  

álmomban, testemen az összesítés téves időviszonyaival kérdezem

(a pubertás öl hűvösére lát a csecsemőszempár, s az aggkori végtagok

szétvetve hevernek): mikor nincs mikor?

valami ott végződik, ahol elástad a kilincset, ám nincs mikor. –

egy vízgyűjtőjétől megfosztott csontszáraz cseppkőbarlang,

Na Skale alatt,

mint a szemem, kong, nincs mikor.

minden más odafönt levélzaj, patthelyzet, emlékbetörés.

apródonként csöndes sürgetés. Nincs Mikor Mikor.

Korpa Tamás (Szendrő, 1987): költő. Legutóbbi verskötete: Inszomnia (Kalligram, 2016).