Sziget a szigetben, Félbehagyni az ellipszist, Hajók

Závada Péter

HAJÓK

A láthatáron hajók.

A szög, amit a két távolodó,

rozsdás test bezár,

akár a nyíló szemhéj,

mely mögül a szem őket figyeli.

Itt érnek földet az éjszakák,

a víz leszállópályáján: ezen  

a valószerűtlenül sima tükrön,

és mint hatalmas, repülő halak
gyomrából, előbukkannak
belőlük a csillagok.

Míg aludtunk, hangunk
elhagyta a torkunk, hogy mások
álmait narrálja, mint egy
természetfilmet. De hajnalban
visszatért, és nyelvünkhöz azóta
ismeretlen madarak éneke tapad.

Az idő felszínén hajók nevei lebegnek.
Valaha volt gazdáik rég elsüllyedtek.

És mi alámerülünk az átlátszatlan
homályba, hogy fölkutassuk
az elfelejtett napok roncsait.


 

SZIGET A SZIGETBEN

(1)

A ringás áttetsző teste,
az árnyalatok illékony alakja,  

különböző színű rajokban
érkező halak.  

Sziget vagy a szigetben.
A reggel levont, piszkosfehér  

vitorlája formátlan, átázott
halomba gyűrve.  

Ez még csak a beszéd előszobája,

van valami beljebb, a szájpadlás  

boltíves hajóbordáin túl,
a monoton morgás, mikor a szervek
megszólalnak.

De ahogy a termek szomját

csak érkezésed olthatja,

úgy torkomat sem nedvesítheti más,

csak kimondott neved.  

(2)

Látható légoszlop,  

elkülönülve a térben,

valaha volt szemétledobó,

vagy étellift aknája,

lebontották körülötte az épületet.

Egyszerű, téglalap alapú hasáb,

kiszámolod a térfogatát.

A gravitáció háta mögött

egy engedetlen lebegés,  

egyiptomi agyagvázák súlytalansága.

Az idő követi a tárgyak példáját,

innen nézve a percek távolabbi élei

is rövidebbnek tűnnek.

(3)

Ez az áttetsző zokogás,

ahogy lelóg elém, hullámzik.

Nem tudom, ki hagyhatta itt.

Talán a tiéd lehet. Elhúzom:
te állsz mögötte. Te vetkőzöl  

mindig egy újabb bőrből.


FÉLBEHAGYNI AZ ELLIPSZIST

(1)

 

Önkéntes fényszennyezés,  

ahogy a júliusi ég alatt  

a vakító telefonodon nézzük  

magunkat Google Maps-en.

Mialatt ezt mondom,  

mint túl messzire tévedt  

sirályok, a fejünk fölött  

cikázó szatellitek figyelnek.

 

A hegy leárnyékol, gyenge
a térerő, de ha rájuk keresünk,
mi is látjuk őket: belesimulunk
a  figyelem Möbius-hurkába.

 

Képzeld azt, hogy krómezüst
szárnyuk a bolygó szivárvány-

hártyáján tükröződik.

 

(2)

Közben a szél kitartóan fúj,

lélegzetünk is a magas nyomású  

területek felől az alacsonyak felé  

áramlik vízszintesen, az álmatag  

test domborzata fölött.

 

A víz nagy körforgásában

az izzadtság fölszárad, a sírás,
mint visszatartott eső, lezúdul.
Fülkagylónkban szökőár sújtotta
szavak, halántékunk mögött  

elnéptelenedett városok.

(3)

Milyen volna pusztán  

gondolattal kivonni az összes  

vasat a földből, ismeretlen

eredetű tömegközéppontként

a tér egy bizonyos pontján lebegve.

 

Összegyűjteni mindazt,  

ami a fejünk fölött gazdátlanul  

köröz, eltérített utasszállítót,  

műholdat, űrszemetet, a törmelékből  

gyűrűket vonni magunk köré,

félbehagyni az ellipszist, letérni
a kijelölt pályáról.

 

(4)

A sötét anyag körbevesz.  

Nem látom, de tudom, hogy ott van,  

abból, ahogy a tagjaim, a lábam,
a kezeim elnehezednek.  

Bennem is lennie kell valaminek  

az érzékelhető valóságon túl,

de erre is csak a gravitációból

következtetek.

 

(5)

Mintha letérnék róla,

szemből nézem a időt:

lebegő sínpárt.

Elé vagy mögé kerülök,

figyelem, ahogy keresztülfut  

rajtam. A talpfák sehol.

Aztán szétnyílik, belátok  

az idősíkok közé, lassan
végighúzom rajtuk az ujjam,
mint egy szalagfüggöny poros élein.

Amelyiken most ez történik,  

melyik lehet?

Závada Péter (Budapest, 1982): költő, dalszövegíró. Legutóbbi kötete: Mész (Jelenkor, 2015).