Túl énemen, Kié, mondd kié? A láthatatlan

Kié, mondd, kié?

Kié itt ez a névtelen test?

Kié a testtelen-egy lélek?

Kié a létből felhangzó élek?

Kié e fényt adó képzet?

Ki lesz a ki, majd ha nem élek

Kié a testem, kié a férgek?

Ki az évgyűrűk, s ki lesz a kéreg?

Mit vágnak akkor az elkopott élek?

Ha nincsen honnan, mondd, hová térsz meg?

Ha különléted álmából ébredsz,

mivé változnak mind a személyek?

Hogyha magaddá lobban az éned,

s nem lesz ha kitől, mi lesz a félek?

Hová lesz közös képünk, az ének?

Túl énemen

Ne vegyétek, ne, majd zokon,

ha elmegyek, van rá okom,

félelmeken túl s célokon,

ködképeken át s álmokon,

túl kevésen és túl sokon,

teremtésen túl s roncsokon,

kocsmákon át és bárokon,

azérteken, habárokon,

szingliken túl és párokon

(pá ismeretlen, pá rokon!),

túl a szolgán, túl zsarnokon:

túl böjtön,  túl mámorokon,

születésen, halálomon,

túl azon, hogy ezt mondhatom.

A láthatatlan

Ha mondható, kimondhatom,

s azt is, mi mondhatatlan.

A láthatókat élteti

velem a láthatatlan.

Varga Imre (Kisgyarmat, 1950): költő. Legutóbbi könyvei: A magányos vadlúd csapatban száll (Naplók, feljegyzések, 2014), Varga Imre legszebb versei (2015).