A nők naplói; A nők testvérisége; A nők táskái
A nők naplói
A nők nem írnak naplót, miközben a férfiak
kétségbeesetten próbálnak szavakat találni
önmagukra. De a nők inkább önmagukkal
próbálnak azonosak lenni pár papírlap helyett.
A papírlap zavar! Az én lépéselőnye behozhatatlan,
és a nőknek nincs idejük arra, hogy a túlélés eszközei,
az önszeretetet és az önsajnálat, formát kapjanak.
Ehelyett szimplán túlélnek.
Ha már írnak, nem a múltról, inkább a jövőről,
a holnapi teendőkről; gyorsan, mert leég a rántás.
A nők tudják: nem lehet mindennek lenni.
Nem lehet úgy tenni, mintha lehetne.
Maszkabált tartani, mindennek látszani,
mikor az én, az nem bújhat meg a sorok között:
az én az nem jelentés, és nem hangalak.
Az nem válaszlevél, és nem ölelés, nem elhallgatás,
hanem hogy ki vagy.
S ha kimondod, rögtön torz a kép.
A nők nem beszélnek magukról.
És nem a férfiakról. Nem arról beszélnek,
hogy a másik milyen, hanem csak arról,
hogy mik történtek: most mondd! És ők ezek,
ez mégsem ők. A nők felnőnek, és az idő
nekik dolgozik, míg a napló avul,
stílusa megkopik, de felragyog a különnemű nők
testvérisége.
A nők táskáiban mindig van egy ütvefúró,
egy csillagfejű csavarhúzó és egy habszivacs,
meg pár cipzáras rekesz a lejárt iratoknak,
többféle fájdalomcsillapító, kötszer és jód.
A nők táskáiban mindig van egy szakadt fénykép,
ami legalább száz éves, rajta az összes ős,
pár ultrahangfelvétel, egy kétkazettás magnó,
gitárhúr, fogselyem, szikkadt marhabél.
A nők táskáiban soha nincsen titok,
mert belenézhetsz bármikor, ha előtted állnak
a buszon, itt az ellenőr, ők bérletet keresnek.
Kihullik belőle toboz, kontycsat, sok blokk.
Kihullik belőle morzsa, kulcskarika
kulcs nélkül, hull régi töltő, meg alpakka
étkészlet, és egy kifordult focimez.
Felszedik a földről, és félnek, hogy valamit
elhagynak. Ha leszállnak, mindig visszanéznek,
nem maradt-e valami a járaton.
A nők táskáiban mindig szakadt a bélés,
és a bélés alá szorul számtalan dolog.
De a férfiak táskáiban semmi nincs.
Mert a férfiaknak nem kell táska.
Ha bármit el kell tenniük útközben,
megkérik a nőt, hogy
ugyan tegye be az övébe, ha már elhozta magával.
Néha én vagyok erősebb, néha ő.
Elkapjuk a csokrot egymás esküvőjén:
elválunk, házasodunk, és elválunk újra,
furcsa sormintáink futnak egymás mellett.
Néha ő tűnik erősnek, néha más,
néha felülkerekedik, néha téved,
néha én tévedek. De komoly dolgokról,
tudod, nem beszélünk. Mert ismerjük egymást,
pontosan ismerjük. Tudjuk, mitől szorul
ökölbe a gyomor. Egyek vagyunk mi
a boldog aggódásban, egyek a várásban,
egyek a magányban.
Ismeretlen mondataink fűznek egybe,
ismeretlen vállainkkal tartjuk egymást,
elkapjuk a csokrot egymás esküvőjén.
Néha ő erősebb, néha viszont pont én.
Turi Tímea (Makó, 1984): költő, szerkesztő. Legutóbbi verskötete: A dolgok, amikről nem beszélünk (Magvető, 2014).