Át a falon
ÁT A FALON
1.
– Béla? Szólj már bele, az ég szerelmére.
– Ilus…
– Hova tűntél?
– Látod.
– Nem látok semmit. Miért nem jöttél haza a szemorvostól?
– Mit mondasz?
– Oda mentél, Béla. A Kútvölgyibe, a szemorvoshoz. Három órával ezelőtt. Hívlak, hívlak, és még csak fel sem veszed a mobilt. Kész gyomorgörcs.
– Bizonytalan vagyok.
– Bizonytalan? Miben vagy bizonytalan?
– Labilis.
– Nem is voltál a szemészeten?
– Ja, a szemészeten.
– Most tréfálsz?
– Nem értem.
– Mit nem értesz?
– Az egészet.
– Beszélj világosan, Béla.
– Nem tudok lemenni az aluljáróba.
– Hova?
– Nincs lépcső.
– Milyen aluljáróba?!
– Ami itt van.
– Hol, a Kútvölgyinél?
– Hagyd már a Kútvölgyit.
– Úristen, megint lezuhant a vércukrod! Könyörgök, Béla, gyere haza.
– Képtelenség.
– Miért?
– Ha egyszer nem tudok lemenni.
– De merre vagy?
– Ülök a padon.
– Az aluljáróban?
– Én az aluljáróban?!
– Hát?
– Bizonytalan lettem.
– Jó, értem. Szedd össze magad.
– Nem lehet lemenni a lépcsőn. Hiába, na.
– Akkor mégis van lépcső?
– Ilus, ez egészen félelmetes.
– Történt valami?
– Valami? Mi valami?
– Baleset.
– Nincsenek balesetek.
– Mindennap történik valami.
– De ez egy iszonyat.
– Mi?
– Hát az aluljáró.
– Nem az a baj, hogy szédülsz?
– Ülök a padon.
– De hol?
– Van itt egy pad.
– Egyáltalán tudod, hol vagy?
– Ráadásul a busz is leállt. Nem jár.
– Milyen busz?
– A kilencvenegyes.
– Legalább ezt elárultad.
– Mikor leszálltam már! És azóta is itt áll.
– Hol szálltál le?
– Itt a megállóban.
– Hát mégis a Kútvölgyinél vagy?
– Nem.
– Akkor miért szálltál le?
– Muszáj volt.
– Muszáj?
– Mindenki leszállt.
– Na és?
– A többi busz se jár. Állnak, járatják a motort.
– Mégiscsak történt valami.
– Hagyjál már! Állnak, és kész. Minden oké, csak mégsem.
– Figyelj, Béla. Hallasz?
– Még szép.
– A kuratóriumtól is kerestek.
– Nem baj.
– Mérd meg a vércukrod.
– Minden tök bizonytalan, nem érted?
– Nálad van a vércukormérő?
– Az aluljáró, az végképp. Vérlázítóan labilis.
– Ne törődj vele.
– Jó, ne törődjek!
– A vércukroddal foglalkozz.
– Egyszerűen félek.
– Ha ülsz a padon, az jó.
– Mondom, félek.
– Vigyázz, nehogy megint összetörd magad.
– Nem merek átmenni.
– Az úttesten?
– A falon.
– Megőrültél?
– Van itt ez a fal.
– Milyen fal?
– Nem tudom.
– A rohadt életbe!
– Nincs baj, Iluskám, ne ess kétségbe.
– Egy fal?!
– Hártya.
– Micsoda?
– Inkább tüll. Csakhogy fal.
– Miért kéne átmenned?
– Nem kéne.
– Hát akkor?
– Nem lehet kiszámítani.
– Mit?
– Megtörténik, és kész.
– Mi történik?
– Nem érted? Hogy jövök vissza? Lehet, hogy többé nem jövök vissza.
– Miről beszélsz, Béla?
– A falról.
– Hagyd azt a falat!
– Nem rajtam múlik.
– Nem rajtad?
– Azt hiszem.
– Teljesen kétségbe ejtesz. Legalább tudnám, melyik megállóban szálltál le.
– Látod, ide jutottunk.
– Hova?
– Semmit sem lehet tudni.
– De lehet. Nagyon is. Lezuhant a vércukrod, és gajdolsz összevissza.
– Könnyen beszélsz.
– Van nálad kifli?
– Kifli?
– A táskádban. Valami falatka.
– Pont a táskámban?
– Hol a táskád?
– Hol! Itt, a padon. Mellettem.
– Megvan?
– Még szép.
– Edd meg a kiflidet.
– Miért vagy ilyen agresszív?
– Szépen mondom, Béla, elfogy a türelmem!
– Ne kiabálj.
– A picsába, megőrülök tőled!
– Hagyj békén, jó?!
– Nem hagylak.
– Csak semmi pánik, érted?
– Micsoda?
– Most vigyázzunk, semmi pánik. Nehogy baj legyen.
– Ezt te mondod?
– Ne mondjam?
– Könyörgök, menjek érted?
– Te akarsz értem jönni? Hogy találnál ide!
– Hova?!
– Még a sarki Sparba se mész le.
– Dehogynem. Épp azt nézem, hogy ragyog a nap az ablakban a primulán.
– Az nem primula.
– Hát mi?
– Gondolj csak bele. Ijesztő.
– Micsoda?
– Ha átmennék.
– Ne menj át, na.
– Lehet, hogy elkavarodom.
– Elkavarodsz? Hova?
– Az odaátba.
– Jaj, hagyj már a hülyeségeiddel!
– Nem látod?
– Hogy látnám!
– A busznak is ott a fal. Azért nem indul.
– Gyere villamossal.
– Ahhoz le kell menni az aluljáróba.
– Folyton az a rohadt aluljáró! Hát miért nem mész le? Talán kigyulladt?
– Miket beszélsz!
– Akkor meg?
– Jó, megpróbálom. Lemegyek.
2.
– Béla, Béla…
– Aludjál csak, Ilus.
– Muszáj megkérdeznem.
– Megint álmodtál?
– Gyújts világot.
– Ott az Imovane a fejednél.
– Már bevettem. Kettőt is.
– Akkor miért nem alszol?
– Hát a derekam.
– Vegyél be arra is.
– Meg akarom kérdezni tőled.
– Majd reggel.
– Tudod, mi jutott eszembe?
– Fogalmam sincs.
– Az az új-zélandi nő.
– Kicsoda?
– Te mesélted.
– Én? Mikor?
– Még akkor. Hogy leszólított egy új-zélandi nő.
– Engem?
– Az aluljáróban.
– Mit beszélsz?! Az aluljáróban?
– Az Astoriánál.
– Nem emlékszem.
– Gyújtsd már fel a lámpát.
– Mit össze nem hordasz!
– Az istennek sem akartál elválni, három hosszú esztendőn át.
– Mikor volt az már!
– Én meg a szeretőd voltam.
– Na és? Mással is történt ilyesmi.
– Csak szeretőnek kellettem.
– Megint kezded? Legalább negyven éve már!
– Miért nem akartál elválni?
– Jaj, Ilus.
– Azzal zsaroltál, hogy inkább elmész Új-Zélandra.
– Sosem zsaroltalak. Semmivel.
– Rettegtem. Három évig, egyfolytában.
– Jó, de még fiatalok voltunk.
– Persze. Kis hülye, szélütött picsa voltam, sodort a szél. Irgalomért könyörögtem. Te meg, tudod, mit mondtál rá? „Hát irgalom az nincs bennem, abban biztos lehetsz.”
– Ezerszer kitárgyaltuk ezt.
– Soha.
– Mit soha?
– Milyen volt az új-zélandi nővel?
– Soha nem volt dolgom új-zélandi nővel.
– Az aluljáróban sem?
– Hagyd már az aluljárót.
– Tudod te jól, hogy miről beszélek.
– Miről?
– Huszonöt éve cukros vagy, és előbb-utóbb megvakulsz.
– Egyelőre még látok.
– Ha nem kontrollálják a szemedet, megvakulsz.
– Bízd rám.
– Hova menekülsz, Béla?
– Most rám szálltál? Mit akarsz?
– Előlem menekülsz? Tőlem?
– Én? Honnan veszed?
– El akarsz hagyni.
– Micsoda?
– Mint annak idején az új-zélandi nő miatt.
– Könyörgök, nem volt új-zélandi nő!
– Naná, nem volt! Egyfolytában az van.
– Az?
– Az, ami akkor volt.
– Mi az „az”?
– A játszmád. Nem tudsz kilépni belőle.
– Hát leéltem veled az életem, Ilus. Most hagynálak el?
– Új-Zéland – új élet, ez volt a mániád.
– Nincs több életem.
– És ha mégis?
– Miről beszélsz? Arra emlékszem, olvastam akkor valami riportot egy botanikusról, aki elment Új-Zélandra a pápuák közé, és ott teljesen új életet kezdett.
– Új-Zélandon nincsenek pápuák.
– Az mindegy.
– Most se vagy őszinte.
– Mit akarsz rám kenni?
– Ismerem a susmusaidat.
– Mintha nem tudnád, hogy minden vitézkedésnek vége. Felmondta a testem a szolgálatot.
– Sosincs vége.
– Ettől nem tudsz aludni?
– Jé, milyen lágy lettél! Ilyen hangod is van?
– Iluskám drága. Vergődsz, akár a partra vetett hal.
– Megsajnáltál?
– Ne rágd magad, csillagom.
– Akkor mégis van benned irgalom?
– Na, megint. Ha gyöngéd vagyok, egyből belém marsz.
– Ezzel beléd martam?
– Gúnyolódsz.
– A hiúságod, úristen! A hiúságodtól vagy olyan erős.
– Egyáltalán nem vagyok erős.
– És eltiporsz.
– Tényleg fárasztó, amit művelsz.
– Csak mész, mint egy tank.
– Hova?
– Hát nem a szemészetre.
– Most kiről beszélsz? Mert nekem leragad a szemem.
– Félek. Én tényleg félek. Nem érted?!
– Jó, akkor égve hagyjuk a villanyt. Csak aludjunk.
– A picsába!
– Hogy beszélsz!
– Nem is figyelsz rám.
– Ki nem állhatom, amikor egy nő így beszél.
– Egy nő!
– Egy ősz matróna.
– Jaj, de finom ember lettél. Amióta betettek abba a kuratóriumba.
– Legfeljebb józan.
– Annak idején csak úgy röpködtek a lófaszok a szádból. Amikor még éjszaka rám másztál. Káromkodtál közben, mint egy állat. Szörnyű volt.
– Érdekes, egy szóval sem tiltakoztál. Sőt. Mint akinek direkt jólesik.
– Tiltakoztam volna?! Hogyan? Becézésre vágytam, gyöngéd, simogató szavakra.
– Hogy belém marj, mi?
– Gonosz vagy. És sötét.
– Aludni akarok.
– Most is külön útjaid vannak.
– Nem járok már sehova.
– És az a fal a buszmegállóban?
– Arra vagy féltékeny?
– Pont mint az új-zélandi nő! Félek! Nem érted? Az istenedet, te barom!
– Ne tépd a hajam.
– Ébredj fel.
– Álmos vagyok.
– Akkor is.
– Éjszaka van.
– Nem szeretsz.
– Persze.
– Mi persze?
– Semmi.
– Béla!
– Mi az?
– Nyisd ki még a szemed.
– Baj van?
– Már nem tudok nélküled. Régen, azt hiszem, tudtam volna. Ha nem válsz el, biztosan elmegyek a magam útján.
– Csakhogy totál depresszióba estél.
– Nem csoda.
– Azzal zsaroltad ki a válást.
– Hát ez jó! Hogy én zsaroltam ki.
– Méghozzá milyen agresszívan!
– Mindent kiforgatsz.
– Mindegy.
– Jó neked, te alszol.
– Bújj hozzám, Ilus.
– Ne hagyj el.
– Jó, jó.
– Mert akkor én megölöm magam. Bizony isten, megölöm.
3.
– Béla, te hívtál?
– Ilus…
– Megint hova tűntél?
– Látod.
– Nem törted össze magad?
– Folyton ijedezel.
– Miért csinálod ezt?
– Csak semmi pánik.
– Olyan furcsa a hangod.
– Még szép.
– Hallasz?
– Mondom.
– Mit mondasz?
– Vigyázzunk, nehogy baj legyen.
– Úristen, már megint!
– A múltkor se lett baj.
– Egyfolytában rettegek.
– Nyugodj meg, Ilus.
– Te megnyugodtál?
– Jó.
– Mi jó?
– Mondom.
– Ülsz a padon?
– Itt nincs pad.
– Akkor nem a Kútvölgyibe mentél?
– Nem.
– Gondoltam.
– Totál csönd van.
– Csönd?
– Sűrű csönd. Vágni lehet.
– Olyan, mintha már nem is élnél.
– Miket beszélsz!
– Figyelj, Béla! Élsz még?!
– Mondom, a pánik a legrosszabb.
– Felelj!
– Azt teszem.
– Ne így.
– Hát hogy?
– Azt akarom, hogy élj.
– Szórakozol, Ilus?
– Felelj már!
– Jó.
– Bizonytalan vagy?
– Én bizonytalan?!
– Jesszus, itt hagytad a vércukormérőt!
– Már nem kell.
– Itt van az asztalon.
– Nem baj.
– Megőrültél?! Mi az, hogy nem kell!
– Ne kiabálj.
– Béla! Hallasz?
– Persze.
– Mi történt?
– Nem rajtam múlt.
– Nem rajtad?
– Azt hiszem.
– Kétségbe ejtesz.
– Hova jutottunk, ugye?
– Felelj már, a rohadt életbe!
– Semmit sem lehet tudni.
– Történt valami?
– Mi valami?
– Átmentél?
– Át.
– A falon?
– Persze hogy a falon.
– Direkt? Vagy csak véletlenül?
– Nincsenek véletlenek.
– Nagyon félsz?
– Nem. Mitől félnék?
– Mondtam, hogy ne menj át.
– Muszáj volt.
– Muszáj?
– Mindenki átmegy.
– Ne mondd.
– Előbb-utóbb.
– Csak a hülyék mennek át, édesem. Csak a hülyék.
– Ne izgulj.
– Már hogy ne izgulnék. Itt hagytál.
– Nem kavarodok el.
– Honnan tudod?
– Érzem.
– Jaj, a te érzéseid!
– Nagyon is vannak érzéseim.
– Az jó, ha vannak.
– Aztán ne sírjál.
– Mert nekem nincsenek, mi?
– Nem, csak mondom.
– Nem szoktam sírni.
– Sosem lehet tudni.
– Visszajössz?
– Miért ne jönnék.
– Mikor?
– Azt nem lehet kiszámítani.
– Megőrülök tőled. Hát számítsd ki.
– Én?
– Tényleg nincs ott pad?
– Nincs.
– Addig voltam nyugodt, amíg a padon ültél.
– Dehogy voltál.
– Mégis jobb volt.
– Ezt már nem lehet visszacsinálni.
– Lementél az aluljáróba?
– Le. Totál.
– Szörnyű.
– Legalább ezen is túlvagyok.
– Gyere haza.
– Jó.
– De azonnal.
– Ne dirigálj.
– Van nálad kifli?
– Kifli?
– A táskádban.
– Nincs nálam a táska.
– Úristen! A kuratóriumból is telefonálni fognak. Mit mondjak?
– Valamit mondasz.
– Nem jössz haza!
– Mi?
– Nem jössz! Tudom.
– Ne óbégass.
– Elhagytál, Béla! Elhagytál, pedig hogy kértelek!
– Nem tehettem mást.
– Nem tehettél! Ez jó. Aljas vagy. Szörnyeteg. Egy állat!
– Nem rajtam múlt.
– Gyilkos! Szadista barom!
– Ne sírj, megmondtam.
– Nem téged siratlak, magamat, te hülye.
– Ilus, Ilus…
– Hagyjál. Nem hiszek neked, már egyáltalán nem hiszek!
– Totál elvesztem, Ilus…
– A picsába! Hallod? A picsába!
– Mi van? Mit művelsz?
– Béla! Hogy kerülsz ide?!
– Itt őrjöngsz magadban?
– Hát itt vagy, Béla?
– Hol lennék.
– Hogy csináltad ezt?
– Csak leugrottam a Sparba.
– A Sparba? És miért nem szóltál?
– Öt perc volt az egész.
Pályi András (1942) Budapest. Író, műfordító. Életmű-sorozata a Kalligramnál jelent meg. Legutóbbi könyve: Színészek kereszttűzben (2011)