Kalligram / Archívum / 2017 / január / Át a falon

Át a falon

ÁT A FALON

 

1.

 

– Béla? Szólj már bele, az ég szerelmére.

 

– Ilus…

 

– Hova tűntél?

 

– Látod.

 

– Nem látok semmit. Miért nem jöttél haza a szemorvostól?

 

– Mit mondasz?

 

– Oda mentél, Béla. A Kútvölgyibe, a szemorvoshoz. Három órával ezelőtt. Hívlak, hívlak, és még csak fel sem veszed a mobilt. Kész gyomorgörcs.  

 

– Bizonytalan vagyok.

 

– Bizonytalan? Miben vagy bizonytalan?

 

– Labilis.

 

– Nem is voltál a szemészeten?

 

– Ja, a szemészeten.  

 

– Most tréfálsz?

 

– Nem értem.

 

– Mit nem értesz?

 

– Az egészet.

 

– Beszélj világosan, Béla.

 

– Nem tudok lemenni az aluljáróba.

 

– Hova?

 

– Nincs lépcső.

 

– Milyen aluljáróba?!

 

– Ami itt van.

 

– Hol, a Kútvölgyinél?

 

– Hagyd már a Kútvölgyit.

 

– Úristen, megint lezuhant a vércukrod! Könyörgök, Béla, gyere haza.

 

– Képtelenség.  

 

– Miért?

 

– Ha egyszer nem tudok lemenni.

 

– De merre vagy?

 

– Ülök a padon.

 

– Az aluljáróban?

 

– Én az aluljáróban?!

 

– Hát?

 

– Bizonytalan lettem.

 

– Jó, értem. Szedd össze magad.

 

– Nem lehet lemenni a lépcsőn. Hiába, na.

 

– Akkor mégis van lépcső?

 

– Ilus, ez egészen félelmetes.  

 

– Történt valami?

 

– Valami? Mi valami?

 

– Baleset.

 

– Nincsenek balesetek.

 

– Mindennap történik valami.

 

– De ez egy iszonyat.

 

– Mi?

 

– Hát az aluljáró.

 

– Nem az a baj, hogy szédülsz?

 

– Ülök a padon.

 

– De hol?

 

– Van itt egy pad.

 

– Egyáltalán tudod, hol vagy?

 

– Ráadásul a busz is leállt. Nem jár.

 

– Milyen busz?

 

– A kilencvenegyes.

 

– Legalább ezt elárultad.

 

– Mikor leszálltam már! És azóta is itt áll.

 

– Hol szálltál le?

 

– Itt a megállóban.

 

– Hát mégis a Kútvölgyinél vagy?

 

– Nem.

 

– Akkor miért szálltál le?

 

– Muszáj volt.

 

– Muszáj?

 

– Mindenki leszállt.

 

– Na és?

 

– A többi busz se jár. Állnak, járatják a motort.

 

– Mégiscsak történt valami.

 

– Hagyjál már! Állnak, és kész. Minden oké, csak mégsem.

 

– Figyelj, Béla. Hallasz?

 

– Még szép.

 

– A kuratóriumtól is kerestek.

 

– Nem baj.

 

– Mérd meg a vércukrod.

 

– Minden tök bizonytalan, nem érted?

 

– Nálad van a vércukormérő?

 

– Az aluljáró, az végképp. Vérlázítóan labilis.

 

– Ne törődj vele.

 

– Jó, ne törődjek!

 

– A vércukroddal foglalkozz.

 

– Egyszerűen félek.

 

– Ha ülsz a padon, az jó.

 

– Mondom, félek.

 

– Vigyázz, nehogy megint összetörd magad.

 

– Nem merek átmenni.

 

– Az úttesten?

 

– A falon.

 

– Megőrültél?

 

– Van itt ez a fal.

 

– Milyen fal?

 

– Nem tudom.

 

– A rohadt életbe!

 

– Nincs baj, Iluskám, ne ess kétségbe.

 

– Egy fal?!  

 

– Hártya.

 

– Micsoda?

 

– Inkább tüll. Csakhogy fal.

 

– Miért kéne átmenned?

 

– Nem kéne.

 

– Hát akkor?

 

– Nem lehet kiszámítani.

 

– Mit?

 

– Megtörténik, és kész.

 

– Mi történik?

 

– Nem érted? Hogy jövök vissza? Lehet, hogy többé nem jövök vissza.

 

– Miről beszélsz, Béla?

 

– A falról.

 

– Hagyd azt a falat!

 

– Nem rajtam múlik.

 

– Nem rajtad?

 

– Azt hiszem.

 

– Teljesen kétségbe ejtesz. Legalább tudnám, melyik megállóban szálltál le.

 

– Látod, ide jutottunk.

 

– Hova?

 

– Semmit sem lehet tudni.

 

– De lehet. Nagyon is. Lezuhant a vércukrod, és gajdolsz összevissza.

 

– Könnyen beszélsz.

 

– Van nálad kifli?

 

– Kifli?

 

– A táskádban. Valami falatka.

 

– Pont a táskámban?

 

– Hol a táskád?

 

– Hol! Itt, a padon. Mellettem.

 

– Megvan?

 

– Még szép.

 

– Edd meg a kiflidet.

 

– Miért vagy ilyen agresszív?

 

– Szépen mondom, Béla, elfogy a türelmem!

 

– Ne kiabálj.

 

– A picsába, megőrülök tőled!

 

– Hagyj békén, jó?!

 

– Nem hagylak.

 

– Csak semmi pánik, érted?

 

– Micsoda?

 

– Most vigyázzunk, semmi pánik. Nehogy baj legyen.

 

– Ezt te mondod?

 

– Ne mondjam?

 

– Könyörgök, menjek érted?  

 

– Te akarsz értem jönni? Hogy találnál ide!

 

– Hova?!

 

– Még a sarki Sparba se mész le.

 

– Dehogynem. Épp azt nézem, hogy ragyog a nap az ablakban a primulán.

 

– Az nem primula.

 

– Hát mi?

 

– Gondolj csak bele. Ijesztő.

 

– Micsoda?

 

– Ha átmennék.  

 

– Ne menj át, na.

 

– Lehet, hogy elkavarodom.

 

– Elkavarodsz? Hova?

 

– Az odaátba.

 

– Jaj, hagyj már a hülyeségeiddel!

 

– Nem látod?

 

– Hogy látnám!

 

– A busznak is ott a fal. Azért nem indul.

 

– Gyere villamossal.

 

– Ahhoz le kell menni az aluljáróba.

 

– Folyton az a rohadt aluljáró! Hát miért nem mész le? Talán kigyulladt?

 

– Miket beszélsz!

 

– Akkor meg?

 

– Jó, megpróbálom. Lemegyek.

 

2.

 

– Béla, Béla…

 

– Aludjál csak, Ilus.

 

– Muszáj megkérdeznem.

 

– Megint álmodtál?

 

– Gyújts világot.

 

– Ott az Imovane a fejednél.

 

– Már bevettem. Kettőt is.

 

– Akkor miért nem alszol?

 

– Hát a derekam.

 

– Vegyél be arra is.

 

– Meg akarom kérdezni tőled.

 

– Majd reggel.

 

– Tudod, mi jutott eszembe?

 

– Fogalmam sincs.

 

– Az az új-zélandi nő.

 

– Kicsoda?

 

– Te mesélted.

 

– Én? Mikor?

 

– Még akkor. Hogy leszólított egy új-zélandi nő.  

 

– Engem?

 

– Az aluljáróban.

 

– Mit beszélsz?! Az aluljáróban?

 

– Az Astoriánál.  

 

– Nem emlékszem.

 

– Gyújtsd már fel a lámpát.

 

– Mit össze nem hordasz!  

 

– Az istennek sem akartál elválni, három hosszú esztendőn át.  

 

– Mikor volt az már!

 

– Én meg a szeretőd voltam.  

 

– Na és? Mással is történt ilyesmi.

 

– Csak szeretőnek kellettem.

 

– Megint kezded? Legalább negyven éve már!

 

– Miért nem akartál elválni?

 

– Jaj, Ilus.

 

– Azzal zsaroltál, hogy inkább elmész Új-Zélandra.

 

– Sosem zsaroltalak. Semmivel.

 

– Rettegtem. Három évig, egyfolytában.

 

– Jó, de még fiatalok voltunk.

 

– Persze. Kis hülye, szélütött picsa voltam, sodort a szél. Irgalomért könyörögtem. Te meg, tudod, mit mondtál rá? „Hát irgalom az nincs bennem, abban biztos lehetsz.”

 

– Ezerszer kitárgyaltuk ezt.

 

– Soha.

 

– Mit soha?

 

– Milyen volt az új-zélandi nővel?

 

– Soha nem volt dolgom új-zélandi nővel.

 

– Az aluljáróban sem?

 

– Hagyd már az aluljárót.

 

– Tudod te jól, hogy miről beszélek.

 

– Miről?

 

– Huszonöt éve cukros vagy, és előbb-utóbb megvakulsz.

 

– Egyelőre még látok.

 

– Ha nem kontrollálják a szemedet, megvakulsz.

 

– Bízd rám.

 

– Hova menekülsz, Béla?

 

– Most rám szálltál? Mit akarsz?

 

– Előlem menekülsz? Tőlem?

 

– Én? Honnan veszed?

 

– El akarsz hagyni.

 

– Micsoda?

 

– Mint annak idején az új-zélandi nő miatt.

 

– Könyörgök, nem volt új-zélandi nő!

 

– Naná, nem volt! Egyfolytában az van.

 

– Az?

 

– Az, ami akkor volt.

 

– Mi az „az”?

 

– A játszmád. Nem tudsz kilépni belőle.

 

– Hát leéltem veled az életem, Ilus. Most hagynálak el?  

 

– Új-Zéland – új élet, ez volt a mániád.

 

– Nincs több életem.

 

– És ha mégis?

 

– Miről beszélsz? Arra emlékszem, olvastam akkor valami riportot egy botanikusról, aki elment Új-Zélandra a pápuák közé, és ott teljesen új életet kezdett.

 

– Új-Zélandon nincsenek pápuák.

 

– Az mindegy.

 

– Most se vagy őszinte.

 

– Mit akarsz rám kenni?

 

– Ismerem a susmusaidat.

 

– Mintha nem tudnád, hogy minden vitézkedésnek vége. Felmondta a testem a szolgálatot.

 

– Sosincs vége.

 

– Ettől nem tudsz aludni?

 

– Jé, milyen lágy lettél! Ilyen hangod is van?

 

– Iluskám drága. Vergődsz, akár a partra vetett hal.

 

– Megsajnáltál?

 

– Ne rágd magad, csillagom.

 

– Akkor mégis van benned irgalom?

 

– Na, megint. Ha gyöngéd vagyok, egyből belém marsz.

 

– Ezzel beléd martam?

 

– Gúnyolódsz.

 

– A hiúságod, úristen! A hiúságodtól vagy olyan erős.

 

– Egyáltalán nem vagyok erős.

 

– És eltiporsz.

 

– Tényleg fárasztó, amit művelsz.

 

– Csak mész, mint egy tank.

 

– Hova?

 

– Hát nem a szemészetre.

 

– Most kiről beszélsz? Mert nekem leragad a szemem.

 

– Félek. Én tényleg félek. Nem érted?!

 

– Jó, akkor égve hagyjuk a villanyt. Csak aludjunk.

 

– A picsába!

 

– Hogy beszélsz!

 

– Nem is figyelsz rám.

 

– Ki nem állhatom, amikor egy nő így beszél.

 

– Egy nő!

 

– Egy ősz matróna.

 

– Jaj, de finom ember lettél. Amióta betettek abba a kuratóriumba.

 

– Legfeljebb józan.

 

– Annak idején csak úgy röpködtek a lófaszok a szádból. Amikor még éjszaka rám másztál. Káromkodtál közben, mint egy állat. Szörnyű volt.

 

– Érdekes, egy szóval sem tiltakoztál. Sőt. Mint akinek direkt jólesik.

 

– Tiltakoztam volna?! Hogyan? Becézésre vágytam, gyöngéd, simogató szavakra.

 

– Hogy belém marj, mi?

 

– Gonosz vagy. És sötét.

 

– Aludni akarok.

 

– Most is külön útjaid vannak.

 

– Nem járok már sehova.

 

– És az a fal a buszmegállóban?

 

– Arra vagy féltékeny?

 

– Pont mint az új-zélandi nő! Félek! Nem érted? Az istenedet, te barom!

 

– Ne tépd a hajam.

 

– Ébredj fel.

 

– Álmos vagyok.

 

– Akkor is.

 

– Éjszaka van.

 

– Nem szeretsz.

 

– Persze.

 

– Mi persze?

 

– Semmi.  

 

– Béla!

 

– Mi az?

 

– Nyisd ki még a szemed.

 

– Baj van?

 

– Már nem tudok nélküled. Régen, azt hiszem, tudtam volna. Ha nem válsz el, biztosan elmegyek a magam útján.

 

– Csakhogy totál depresszióba estél.

 

– Nem csoda.

 

– Azzal zsaroltad ki a válást.

 

– Hát ez jó! Hogy én zsaroltam ki.

 

– Méghozzá milyen agresszívan!

 

– Mindent kiforgatsz.

 

– Mindegy.

 

– Jó neked, te alszol.

 

– Bújj hozzám, Ilus.

 

– Ne hagyj el.

 

– Jó, jó.

 

– Mert akkor én megölöm magam. Bizony isten, megölöm.

 

3.

 

– Béla, te hívtál?

 

– Ilus…

 

– Megint hova tűntél?

 

– Látod.

 

– Nem törted össze magad?

 

– Folyton ijedezel.

 

– Miért csinálod ezt?

 

– Csak semmi pánik.

 

– Olyan furcsa a hangod.

 

– Még szép.

 

– Hallasz?

 

– Mondom.

 

– Mit mondasz?

 

– Vigyázzunk, nehogy baj legyen.

 

– Úristen, már megint!

 

– A múltkor se lett baj.

 

– Egyfolytában rettegek.

 

– Nyugodj meg, Ilus.

 

– Te megnyugodtál?

 

– Jó.

 

– Mi jó?

 

– Mondom.

 

– Ülsz a padon?

 

– Itt nincs pad.

 

– Akkor nem a Kútvölgyibe mentél?

 

– Nem.

 

– Gondoltam.

 

– Totál csönd van.

 

– Csönd?

 

– Sűrű csönd. Vágni lehet.

 

– Olyan, mintha már nem is élnél.

 

– Miket beszélsz!

 

– Figyelj, Béla! Élsz még?!

 

– Mondom, a pánik a legrosszabb.

 

– Felelj!

 

– Azt teszem.

 

– Ne így.

 

– Hát hogy?

 

– Azt akarom, hogy élj.

 

– Szórakozol, Ilus?

 

– Felelj már!

 

– Jó.

 

– Bizonytalan vagy?

 

– Én bizonytalan?!

 

– Jesszus, itt hagytad a vércukormérőt!

 

– Már nem kell.

 

– Itt van az asztalon.

 

– Nem baj.

 

– Megőrültél?! Mi az, hogy nem kell!

 

– Ne kiabálj.

 

– Béla! Hallasz?

 

– Persze.

 

– Mi történt?

 

– Nem rajtam múlt.

 

– Nem rajtad?

 

– Azt hiszem.

 

– Kétségbe ejtesz.

 

– Hova jutottunk, ugye?

 

– Felelj már, a rohadt életbe!

 

– Semmit sem lehet tudni.

 

– Történt valami?

 

– Mi valami?

 

– Átmentél?

 

– Át.

 

– A falon?

 

– Persze hogy a falon.

 

– Direkt? Vagy csak véletlenül?

 

– Nincsenek véletlenek.

 

– Nagyon félsz?

 

– Nem. Mitől félnék?

 

– Mondtam, hogy ne menj át.

 

– Muszáj volt.

 

– Muszáj?

 

– Mindenki átmegy.

 

– Ne mondd.

 

– Előbb-utóbb.

 

– Csak a hülyék mennek át, édesem. Csak a hülyék.

 

– Ne izgulj.

 

– Már hogy ne izgulnék. Itt hagytál.  

 

– Nem kavarodok el.

 

– Honnan tudod?

 

– Érzem.

 

– Jaj, a te érzéseid!

 

– Nagyon is vannak érzéseim.

 

– Az jó, ha vannak.

 

– Aztán ne sírjál.

 

– Mert nekem nincsenek, mi?

 

– Nem, csak mondom.

 

– Nem szoktam sírni.

 

– Sosem lehet tudni.

 

– Visszajössz?

 

– Miért ne jönnék.

 

– Mikor?

 

– Azt nem lehet kiszámítani.

 

– Megőrülök tőled. Hát számítsd ki.

 

– Én?

 

– Tényleg nincs ott pad?

 

– Nincs.

 

– Addig voltam nyugodt, amíg a padon ültél.

 

– Dehogy voltál.

 

– Mégis jobb volt.

 

– Ezt már nem lehet visszacsinálni.

 

– Lementél az aluljáróba?

 

– Le. Totál.

 

– Szörnyű.

 

– Legalább ezen is túlvagyok.

 

– Gyere haza.

 

– Jó.

 

– De azonnal.

 

– Ne dirigálj.

 

– Van nálad kifli?

 

– Kifli?

 

– A táskádban.

 

– Nincs nálam a táska.

 

– Úristen! A kuratóriumból is telefonálni fognak. Mit mondjak?

 

– Valamit mondasz.

 

– Nem jössz haza!

 

– Mi?

 

– Nem jössz! Tudom.

 

– Ne óbégass.

 

– Elhagytál, Béla! Elhagytál, pedig hogy kértelek!

 

– Nem tehettem mást.

 

– Nem tehettél! Ez jó. Aljas vagy. Szörnyeteg. Egy állat!

 

– Nem rajtam múlt.

 

– Gyilkos! Szadista barom!

 

– Ne sírj, megmondtam.

 

– Nem téged siratlak, magamat, te hülye.

 

– Ilus, Ilus…

 

– Hagyjál. Nem hiszek neked, már egyáltalán nem hiszek!

 

– Totál elvesztem, Ilus…

 

– A picsába! Hallod? A picsába!

 

– Mi van? Mit művelsz?

 

– Béla! Hogy kerülsz ide?!

 

– Itt őrjöngsz magadban?

 

– Hát itt vagy, Béla?

 

– Hol lennék.

 

– Hogy csináltad ezt?

 

– Csak leugrottam a Sparba.

 

– A Sparba? És miért nem szóltál?

 

– Öt perc volt az egész.

 

– Öt perc maga a halál.

       

Pályi András (1942) Budapest. Író, műfordító. Életmű-sorozata a Kalligramnál jelent meg. Legutóbbi könyve: Színészek kereszttűzben (2011)