Pitvar; Heg
Pitvar
Belezuhan a ködbe a táj.
Régi ablakok sóvárgása,
pupillába gyűrődő láthatár.
Füstöt enged a bőr,
hámlik a vakolat az érben.
Egymásnak ütődnek az almák,
az évek,
érintésben a rothadás.
A kamrában felejtett neszezés –
Melegség fészkelődik a sebbe,
csellengő ingerek,
megannyi be nem szántott mozdulat.
Példát mutat az őszirózsa, ahogy érkezett, úgy megy el.
Alig észrevétlen.
Vetkőzik a föld, ocsúdó teste áldozat.
Hártyák vizeken, szárnyon.
Feleslegben a fagy.
Heg
Ahogy bebotorkál a fény
egy repedésbe.
Vágyhegek a bordák rácsai mögött,
horzsolódik működésben a szívizom.
Párasóhaj szakad ki a tövisek közül,
sűrű nedv kering a kert vénáiban.
Dermedésig feszülnek a színek,
szelvényes mocorgás az avarban.
Érzékeink rátalálnak az elmúlásra.
Mintha isten körvonala az égen,
beleszédül egy bokor álma.
Lapis József (Sárospatak, 1981): költő, kritikus, szerkesztő. Könyvei: Könyvei: Az elmúlás poétikája (2014); Líra 2.0. - Közelítések a kortárs magyar költészethez (2014).