Összefoglaló taggal; Látjátok-e, milyen csodaszép napokat; Mindig csodálkozom ha egy nőnek; Minden erény eredete és eredője; Győzködtek engem az ősz hajúak; Szólt egy tudós öreg

Walther von der Vogelweide versei

Az alábbiakban Walther néhány verse olvasható a rövidesen megjelenő magyar nyelvő összkiadásból. Az itteni ízelítőt úgy válogattam össze, hogy érzékelhető legyen Walther költészetének sokszínűsége. Walther versei középkori kéziratokban maradtak fenn. Ezekben még nem létezett az általunk megszokott, humanista eredetű központozás. Minden strófa majuszkulával, azaz nagybetűvel kezdődik, és lezáró díszítménnyel végződik. Vagyis minden strófát egy-egy mondatnak tekintett a másoló. (M.L.)

Összefonódó taggal

Friuntliche lac

Összefonódó taggal

fekszik egy lovag hűha milyen daliás

egy hölgy karjaiban látja virrad

rózsaszínű fénnyel dereng a felhő

a hölgy így szól szavában bánata feljő.

„Átkozott légy te nappal

miattad a kedvesem maradni nem bírhat

amit szerelemnek mondunk gyötrelem óriás.”

„Édes galambom

te csak ne búslakodj

el kell búcsúznom mindkettőnknek így lesz a jó

a hajnalcsillag sápad a többi égi fövennyel.”

„Drágám kérlek még ne menj el

ne beszélj búcsúzkodó hangon

ettől a kedvem gödörbe zuhanó

miért sietsz? az nem jó nekem sehogy.”

„Úrnőm ha erre törekszel

na jó még maradok

mit szeretnél mondd el hamar

nehogy ránk nyisson a felügyelet.”

„Drágám az fáj hogy az idő csak most siet

amíg majd velem ismét lefekszel

addig a kedvesed falat kapar

jöjj vissza gyorsan mert elszáradok.”

„A helyzet óvatosságra int

nincs aki ezellen gyógyírt ad

úrnőm ha távol vagyok tőled egy napig is

a szívem itt marad veled.”

„Drágám a kedvemért azt cselekedd

hogy minél hamarabb eljössz megint

és kérlek addig se légy hozzám hamis

jaj de szép jaj de kár most már én is látom hogy pirkad.”

„Úrnőm sürget az idő

engedd meg hogy távozzam tőled

jóhíred miatt el kell tűnnöm

a hajnali dalra már rázendített az őrség.”

„Drágám mit tegyünk? nincs más lehetőség

menj ha a búcsú el nem kerülhető

kár hogy távozásodat el kell tűrnöm

Isten akitől kaptam lelkemet óvjon téged.”

„Mit használ a piros virág

ha tőled el kell válnom

édes rózsám a többi virágszál nem kell nekem

csak annyi mint a kismadár hideg téli napon.”

„Drágám ezért én is sírok de nagyon

ez nekem is fájó szomorúság

ki tudja az időt nélküled meddig tengetem

feküdj vissza neked is jó lesz nekem se kell sajnálnom.”

A lovag végül elinalt

vágyakozástól volt esendő

otthagyta úrnőjét aki sírásban tört ki

bár előzőleg annál jobb volt a kedve

most így szól. „Aki arra vetemedne

hogy elharsogja a hajnali dalt

az mától fogva kedvemet rontja lelkemet gyötri

itt fekszem szerető nélkül én kielégületlen nő.”

L 88,9

A vers a „hajnali dal” (Tagelied) műfajába tartozik, amelyben a szerelmesek, az újlatin lírai hagyományhoz igazodva, leleményesen panaszolják, hogy a virradat miatt el kell válniuk.  

  Walthernek ez az egyetlen ránk maradt Tageliedje (kollégái többet is írtak, Reinmar von Hagenau a műfaj specialistája volt). A versben kétszer is előfordul a műfaj neve, az ötödik és a hetedik strófában; a második esetben biztosra vehető, hogy ironikus önreflexióról van szó. A szakirodalom jól érzékelhető lebecsüléssel tárgyalja Walthernek ezt a kimagasló remekművét: konszenzus van róla, hogy a „hajnali dal” műfajában Wolfram von Eschenbach felülmúlhatatlan, hozzá képest Walther hajnali dala halvány és jelentéktelen. Nem vitatom, hogy Wolfram von Eschenbach hajnali dala a középkori német költészet legkiválóbb alkotásai közé tartozik, a versolvasót lenyűgözi monumentális költői képeivel (Kálnoky László kitűnő fordítása számos antológiában megtalálható), csakhogy Walthert nem a költői képek érdekelték, hanem a verset átható intenzív erotika. Ellentétben a későbbi korszakok (például a rokokó) erotikus költészetével, ebben nincs malackodás, csak testi-lelki szenvedély van. Viszont aki az erotikus jelenetezést nem veszi észre, annak a Minnesang közhelyein kívül nem sok marad a versből.

  A vers formailag is párját ritkító bravúr. A bonyolult rímképlet (ABCDDACB) önmagában is érzékelteti az ölelkező, összefonódó kezeket, lábakat, egyebeket. Ezenkívül pontosan érzékelteti az adott helyzetet: a lovag, aki a szerelmes éjszaka során az egész világról elfeledkezett, rájön, hogy hajnalodik, és neki el kellene húznia a francba. Úrnője viszont még nem jutott el az orgazmusig, és ezt (joggal) sérelmezi. A lovag másodszor is nekirugaszkodik (erről szól a harmadik versszak), és most már élvezetben részesíti a hölgyet, de aztán hiába öltözik fel, nem tud ellenállni a (nyilván gyönyörű) fiatal nőnek, harmadszor is nekiesik, és kész csoda, hogy ép bőrrel szabadulhat, nem verik agyba-főbe az apa vagy a férj szolgái. A helyzet egyszerre fenséges és szánalmas, nem hiányzik belőle sem a tragikum, sem a báj és a humor.

  Az első kritikai Walther-kiadás közreadója, Karl Lachmann, időrendi és logikai szempontokra hivatkozva, felcserélte az ötödik és a hatodik strófát. Ezáltal kioltotta a vers második felének drámai feszültségét. Nem ez az egyedüli eset, hogy – egy elvont koncepcióhoz ragaszkodva – Lachmann először elrontja, majd leértékeli Walther költeményét. Megoldását sokan átvették, köztük az 1961-es magyar kötet összeállítója, Keresztury Dezső is.

  A vers előző magyar fordítója Weöres Sándor volt. Aligha kell hangsúlyoznom, milyen nagyra becsülöm Weöres költői életművét és műfordítói teljeseítményét egyaránt. Mégsem hallgathatom el, hogy ez a magyarítás iskolapéldája annak, milyen könnyen elvérezhet a fordító, ha nincs birtokában a kellő szövegértésnek. Weöresnek lett volna érzéke mind az erotikához, mind a szituációteremtéshez, de egyszerűen nem értette meg a verset, és ezúttal nem segítette ki a rendelkezésére álló költői intuíció sem. Talán a rossz nyersfordítás vezette félre, vagy egy felületes újnémet átköltés alapján dolgozott. Hogy csak egy példát mondjak, mindjárt a vers legelejéről: a „friuntliche lac” szókapcsolatból a „friuntliche” – noha a „friunt” (jóbarát) szóra megy vissza – nem azt jelenti, hogy 'nyájasan', hanem azt, hogy 'szeretkezés közben'. A „lac” pedig, noha a „ligen” (fekszik) ige imperfekt alakja, egyáltalán nem 'pihen', mert a lovag sokmindent csinál, de biztosra vehető, hogy közben pihenés helyett belead apait-anyait.  

  Weöres átültetésében, a Lachmann-féle tördelést átvéve, így hangzik az első strófa: „Nyájasan pihent / egy ifju szép vitéz / kegyes úrnője karján, / s már kelt a virradat / a párás messzeségen / fényét borítva szét. / Az asszony így beszélt: »Nap, miért sietsz odafent? / elűzöd tőlem a párom – / velem mért nem marad? / Amit szerelemnek hívnak, / de hamar bánatba vész!«”

még ne menj el, „war gahest also balde”: a középfelnémet fordulatnak ugyanúgy megvolt az erotikus jelentése, mint mai magyar megfelelőjének.  

felügyelet, „huote”: a nők őrzésével megbízott személyzet.

jaj de szép jaj de kár, „owe der ougenweide”: a nő valószínűleg nem a színpompás hajnali felhőt nevezi gyönyörű látványnak, hanem a férfi meztelen testét, amelyet addig nem láthatott az éjjeli sötétség miatt. Most azt fájlalja, hogy mihelyt a hajnali derengés láthatóvá teszi, a férfi máris felöltözik. A hatodik strófából kiderül, hogy a női test látványa legalább ilyen ellenállhatatlan.

az őrség: ezúttal nem a nő felügyeletével megbízott házi személyzet, hanem a polgárőrség. A napszakok eljövetelét énekelve volt szokás kihirdetni.

piros virág, „bluome rot”: eufemizmusnak vagy metaforának tekinthető kifejezés.

hideg téli napon: télen nem énekelnek a madarak.

Látjátok-e milyen csodaszép napokat

Muget ir schouwen

Látjátok-e milyen csodaszép napokat

hozott nekünk május hava?

nézzetek világiakat papokat

mindnek eláll a szava

a május hatalmát figyelvén

az ember varázslatra gerjed

akikre öröme kiterjed

azok közt senki sem vén.

Kezdünk jókedvre kelni

torkunkból zengenek hahók

táncolni kacagni énekelni

de nem vagyunk bunkók se tahók

jaj annak aki most se víg

amikor a kismadarak nyomatják

és legszebb számaikat előadják

csináljuk mi is így!

Drága május vitát eligazítasz

jó békét akárki megbán-e?

erdőt mezőt megfiatalítasz

virágos rétet pláne

színre szín gyere gyere

„az enyém hosszabb!” „az enyém még hosszabb!”

itt csak jobbak vannak nincs rosszabb

így verseng virág és lóhere.

Te piros száj mosolyt kire vetsz?

csak ne kacagj!

szégyelld magad hogy kinevetsz

sokat elvettél valamit adj!

miért örvendesz más baján?

ó jaj elvesztegettem az időt

e szép ajak nekem már nem drága sőt

hogy lehet ennyire kaján?

Úrnőm az hogy nem tudok örömöt adni

csakis a te hibád

melletted tévúton kell maradni

kegyetlen vagy ez a vád!

mitől lettél ilyen gonosz?

hiszen máskor adakozni szoktál!

ha a kedvességből kifogytál

neked is bizonyára rossz.

A bánattól szabadíts meg úrnőm

legyen belőled öröm fakadó

vagy a bút másképp kell legyűrnöm

légy boldogságot adó

hát nem vagy képes körülnézni?

mindenki örül ez a májusi körkép

próbálj már te is egy pici gyönyörkét

előidézni!

L 51,13

A Minnesangra jellemző tavaszdicsőítésbe Walther eleinte csak egy kevés, majd nem is kevés iróniát kever. Aztán következnek a merészen erotikus mozzanatok (amelyeket a germanisták nagy része nem hajlandó észrevenni, inkább unalmasnak és közhelyszerűnek minősítik a verset, pedig egyértelmű, miről van szó). A fiatalemberek összeméricskélik hímtagjaikat, majd pedig magukévá teszik a réten található virágokat. A beszélőnek pechje van.

  Korábbi magyar fordításról nem tudok.

világiak és papok: azaz mindenki, bárki.

vita: a strófa második feléből kiderül, mi a vita tárgya.

lóhere: a férfitársaság. Ezt a magyar szó még egyértelműbben kifejezi, mint a középfelnémet „kle”.

sokat elvettél: az történhetett, hogy az imádott hölgy a piros szájával leszopta vagy éppenséggel megharapta a beszélőt, aki ezek után nem tud közösülni vele, a nő pedig kineveti.

körkép: fordítói lelemény, az eredetiben „diu werlt gemeine” (az egész világ közösen) olvasható.

egy pici gyönyörke, „ein kleine fröidelin”: Walther jellegzetes szóalkotó viccelődése.

Mindig csodálkozom ha egy nőnek

Mich nimet iemer wunder waz ein wip

Mindig csodálkozom ha egy nőnek

tetszem és velem jót tesz

én kellek a benne lakó varázserőnek?

nahát mi volt ez?

de hiszen van neki szeme!

a látásából nem maradt egy csepp?

férfiak közt nem én vagyok a legszebb

ilyet állítani nem illene.

Ha valaki talán füllentett rólam

akkor személyemet megnézheti

szépségemet dicsérte hazug szólam

ha pont én kellek neki

hogy néz ki a pofám!

mit mondjak nem valami szép

ami őbenne él csalóka kép

ha tetszéssel tud nézni rám.

Ahol ő lakik lehetséges

hogy ezernyi sokkal szebb férfi akad

azon kívül hogy egy kicsit tehetséges

vagyok minden más szépségem elszalad

tehetségem parányi

de sokan becsülik

hogy eljusson az értő emberekig

rendelkezésre fog állni.

Ha többre becsüli a tehetséget

a szépségnél azért hálát adok

ha erre képes én evégett

tőle mindent elfogadok

a tisztelet meghajlít alá nyom

megteszek mindent amit akar ő

mire jó benne a varázserő?

magamat úgyis neki szánom.

Beszéljünk a benne lakó varázserőről!

olyan nagy az hogy csordul túlig

szép nő és közrefogja tisztelőkör

öröm és bánat rajta múlik

hogy még másra is tartogat hatalmat

azt a fejéből kiverheti bárki

mert csak az ő gyönyörű lelkétől lehet várni

akár gyönyört akár siralmat.

L 115,30

A büszkén felvállalt férficsúnyaság ritka motívum a Minnesangban, és ez a verset önmagában is érdekessé tenné. Erre még ráerősít Walther szerénykedése, amely mögött – természetesen – óriási önérzet áll, akkora, hogy gőgnek is nevezhetjük. Más kérdés, hogy a humor és az önirónia ezt tompítja és elfogadtatja. Ehhez járul a tisztán átlátható gondolati szerkezet, a versben található három kulcsfogalom szembesítése. Ezek: szépség („schoene”), tehetség („vuoge” – a szó sokmindent jelenthet, itt egyértelműen tehetséget vagy hozzáértést) és varázserő („zouber”). A „vuoge” a férfi, a „zouber” a nő osztályrésze, ezáltal a „schoene” hiánya viszonylagossá válik, hiszen varázserő nincs szépség nélkül, tehetség viszont van. Mondja is az utolsó strófa feléneklése, hogy olyan nőről van szó, „diu schoene hat”. A leéneklés viszont azt állítja kissé burkoltan (a költő óvakodik negyedszer is leírni a „vuoge” szót), hogy a szépséggel felturbózott varázserő kizárja a tehetség meglétét. Ez pedig az úrnő és a női varázs magasztalásának határozott visszavétele.

  Szövegfilológiai dilemmák ezúttal nincsenek. Örvendetes módon mind a nagy heidelbergi kézirat, mind a würzburgi daloskönyv ugyanazt az öt strófát hagyta ránk, azonos sorrendben.

  A verset előzőleg Képes Géza fordította. Ő egyrészt nem figyelt fel a kulcsszavak fontosságára, és emiatt nála Walther gondolatmenete nem követhető. Másrészt Walther megjátszott szerénykedését valódi szerénységnek hitte. Ezért vannak az ő verziójában ilyen sorok: „Láthat ő száz férfit, szépeket, / mind hős lovagok! / Értem én a szép művészetet, / bár szép nem vagyok. / Hangja száll e húrnak: / halk, szerény költészet ez...” Nos, Walther költészete minden, csak nem halk és szerény.

Minden erény eredete és eredője

Aller werdekeit ein füegerinne

Minden erény eredete és eredője

te vagy úrnőnk bizony te a Mérték

boldog akiben megfogan tanításod

nem kell hogy arcát pirítsa szégyen hője

udvarban is útszélen is tudja mi az érték

ezért is mindig tőled kérek tanácsot

hogy tudjam mi a szerelemben a jó fokozat

ha túl alacsony ha túl magas az kárhozat

majdnem belehalok ha alacsony

és ha magas belebetegszem

Mérték nélkül bajba jutok bizony!

Az alacsony szerelem lezülleszt

és az ember hitvány sikert arat

olyan öröm amely utálat és gyötrelem

a magas szerelem ködképekre dülleszt

és túllő a célon az akarat

ez hívogat ez integet nekem

nem tudom hogy a Mérték mire vár

ha jön szívem szerelme el vagyok veszve már

mihelyt a szemem elé kerül egy nő

hozzám bármilyen kedvesen szól

abból nekem vereségem nő.

L 46,32

Sokféle értelmezési lehetőséget felkínáló, emblematikus költemény. Az alacsony és a magas szerelem, akárcsak az udvar és az útszél jelenthet műfajt is, életstratégiát is. A beszélő, aki ezúttal igen közel áll Waltherhez, nemcsak a Minnesang és a vágáns költészet között hezitál, hanem azt is jelzi, hogy a fejedelmi udvarban és az országúti fogadóban egyaránt méltó módon akar viselkedni. A túl alacsony és a túl magas szerelem, vágy, udvarlás között álló „jó fokozat” (ebene werben) elérhetetlen ábrándképnek rémlik. Figyelemreméltó, hogy a költő tépelődése közepette nem a megszemélyesített Szerelem (minne), hanem a Mérték jelenik meg legfőbb instanciaként.

  A vers előző magyar fordítója Rónay György volt.

erény, „werdekeit”: a hagyományos értelemben vett – azaz különböző antik-pogány és keresztény jellemerőkre utaló – magyar szó szemantikai tartománya nagyjából megfelel az eredetinek.

eredete és eredője: két szóval próbáltam visszaadni a „füegerinne” kifejezést. Így sem tudom érzékeltetni a benne rejlő aktív mozzanatot, sem pedig azt, hogy nőalakról van szó. Nem a Mérték alkotja vagy teremti az erényt, de ő tartja fenn, ő gazdálkodik vele. Az olvasó afféle kulcsárnőt képzeljen el.

majdnem belehalok: nyilván az undorba és a csömörbe.

belebetegszem: a magas szerelemmel járó kielégületlenségbe.

szívem szerelme, „herzeliebe”: jelentheti a szívből jövő vágyat vagy örömöt, de magát a szeretett nőt is.

Győzködtek engem az ősz hajúak

Die grisen wolten michs überkomen

Győzködtek engem az ősz hajúak

hogy ilyen nyomorultnak még nem látták a világot

semmi öröme adta magát búnak

ingerült szavam szavukba vágott

ez a siránkozás hazug

akármeddig is hajtogassák

úgysem ez az igazság

így vitáztam velük nem lettem támaszuk

mégis nekik lett igazuk

de már a föld alól kell hogy mutassák.

Szemeim milyen csodára futnak?

aki nálam kevésbé kiváló

sokan vannak nálam sokkal előbbre jutnak

jaj te világ a szénád rosszul álló!

igazságos-e Isten ereje?

egyiknek sok pénzt hoz az évad

másiknak a jó Isten észt ad

a nap alatt ugyanúgy van helye

egy gazdagnak aki hülye

mint nekem aki szegénységéről óbégat.

Amikor boldogok voltunk valaha rég

nem hitték nekem hogy vannak ezek a gondok

közben felnőtt egy új nemzedék

hozzájuk eljut amit mondok

a jó Isten enyhítse

nyomorúságunkat nyomban

és részesítsen irgalomban

keserveinket kisebbítse!

jaj ennél nagyobb gondom nincs-e?

de bizony külön bánatom van.

L 121,33

A tudósok nem tudják, így én sem tudom, mi lehetett Walther külön bánata. (Így szól: „ich han eine sunder leit”.) Annyi biztos, hogy ez a bánat és a hozzá kapcsolódó többi érzelmi nyomaték teszi elevenné a verset, nem pedig a második strófa általánosságban maradó, kissé banális korszakpanasza. Ilyen érzelmi nyomatékot hordoz a mesterien végigcsinált többszöri perspektívaváltás: Walther a régi aggastyánokkal vitázó fiatalemberből mintegy varázsütésre maga is panaszkodó aggastyánná változik. Aztán a harmadik versszakban úgy tesz, mintha elfelejtette volna, hogy a vers elején azokat a gondokat tagadta, amelyeket a vers vége felé tett állítása szerint régebben nem akartak elhinni neki akkori rajongói. És – ismét az ő állítása szerint – akkor voltak boldogok mindannyian, a közönség is, ő is. A letűnt „ősz hajúakkal” folytatott meddő vitáról a magyar olvasónak a kései Kosztolányi juthat eszébe, a „verd a halottak néma sírját” gesztusa.

  A vers előző fordítója Kálnoky László volt; remekül szólaltatta meg a régi időkre visszatekintő Walther sóhaját. Így hangzik az ő változatában az első versszak: „Hajtogatták nekem a vének, / hogy sose volt szomorúbb a világ, / sohase volt örömökben szegényebb, / s folytattam velük haragos vitát: / papolják bármi gyakran, / nem adhatok hitelt. / Beszédük ingerelt. / Velük így civakodtam, / de csak alulmaradtam, / s közben az év letelt.”

a föld alól kell hogy mutassák: a „lenger denne ein jar” szó szerint 'hosszabb ideje, mint egy éve', csakhogy a „jar” jelentheti általában az időt és az élet idejét is. Mire a beszélő belátta, hogy az öregeknek igazuk van, addigra ők már rég meghaltak.

Szólt egy tudós öreg

Ein meister las

Szólt egy tudós öreg

álom és üveg

olyan mint a szél

ami a tartósságot illeti

lombok füvek

mind amitől vidámak szivek

(most hogy már nem sokáig él

aki beszél

magában ezt hányja veti)

virágszirom lepergő

piros mező sárguló erdő

madárdal hamar ér szomorú véget

az édes hársak

az enyészetben társak

te Világ rosszul áll a homlok-éked.

Ostoba hit

a világ örömeit

túlságosan becsülni

mert rossz vége lesz

abba kell hagyni amit

eddig műveltem itt

meg fogom keserülni

lelkemnek üdvöt nem szerez

lelkemben rettegő törekvés

helyénvaló a vezeklés

én beteg ember a szörnyű haláltól szorongok

hogy meggyötör

ha majd a haldoklóra tör

piros arcomat sápasztják halálközeli gondok.

Egy emberi lény

akiben csak bűnre van igény

hogyan térne jobb belátásra?

mitől volnék bizakodó?

miért élne bennem remény?

mióta szememre hull a fény

hogy a világ dolgaiban lássa

mitől más a rossz mint a jó

azt teszem ami bolondok szokása

puszta kézzel nyúlok parázsba

üvöltésemben ördög ujjongását hallom

ezért sok aggodalmam

egyetlen bizodalmam

Jézus segít könnyen meghalnom.

Krisztus te szent

erőd engem a bajból kiment?

sokan akadnak  

akiket példád vezetett

bár a szívemben volna bent

a hit amely téged követend

olyan gondolataim fakadnak

mintha kisded volnék hozzád engedett

vak voltam bár láttak a szemek

jó dolgokhoz voltam gyerek

rossz voltomat titkoltam ameddig addig

tisztíts meg bár nem érdemeltem

mielőtt bűnöktől fekete lelkem

a halottak völgyében elhanyatlik.

L 122,24

Az időskori nagy remeklések egyike. A mulandóság melankóliája és a szűkölő halálfélelem játékos formát ölt, amely erős formai fegyelemmel társul. Ezt a verset sok értelmező szereplírának tekinti. Szerintem nem az. Ellenezőleg, éppen a közvetlen személyesség miatt érzem megrendítőnek: a máskor agresszív és magabiztos Walther ezúttal megtört embernek mutatkozik, de esendőségében is koncentrált versbeszédet hoz létre.

  A verset előzőleg Berczeli Anzelm Károly fordította. Az ő változata finom érzékkel domborítja ki az eredetiben is meglevő manierista jellegzetességeket. Ízelítő gyanánt az első nyolc sor: „Vallotta rég / egy mester, hogy a kép, / mit fest az álom, / mint szellő, semmivé lesz. / A lomb s a rét, / mely szemnek szinte szép, / én úgy találom, / elmúlik, s bája véges.”

tudós, „meister”: a latin „magister” szóra megy vissza, és annak eredeti jelentését őrzi, mint a „mester” a régi magyar nyelvben.

homlok-ék, „gebende”: a megszemélyesített Világ mint előkelő nőalak fejdíszt visel. Walther számos versben, így az Elégiában is kifogásolja a női fejdíszviseletet. A Világ csak az első strófában van megszemélyesítve, a továbbiakban kis kezdőbetűvel írom.

kisded: utalás a hegyi beszédre, amelyben Jézus megáldja a kisdedeket, Máté 19. 14

halottak völgye: valószínűleg a Jozafát-völgy, Jóel 3. 12, ahol a próféta szerint a halottak várják, hogy Isten ítélkezzék fölöttük.

(Fordította és a magyarázatokat írta Márton László)