Figyelem, elegancia és prezicitás

„Csak nem akar lefényképezni ebben a kesztyűben?!” – pillantott csodálkozva David E. Wellbery a kurzus egyik résztvevőjére, kissé kizökkenve a gondolatmenetből. Az előadó és hallgatósága a terem közepén összetolt asztalok körül állt. Hol felegyenesedtek, hol kissé előrehajoltak, és az asztalon kiterített metszeteket fürkészték. Peter Cornelius és Eugène Delacroix Faust-illusztrációit, eredetiben. Ezért is – „dokumentumvédelmi okokból” – kellett fehér cérnakesztyűt viselnie annak, aki dolgozott a nagyméretű lapokkal, vagy csak meg akarta érinteni őket. Már az is sokat elárul David Wellberyről, ahogy a spontán, rácsodálkozó kérdés paravánja mögé rejtette egyszerre ösztönös és minden bizonnyal jól reflektált tiltakozását. Miközben nincs abban semmi különös, ha valaki tiltakozik egy ilyen felvétel ellen. Fő- leg manapság, amikor egy kép, mihelyt elkészül, szinte azonnal meg is kezdi ellenőrizhetetlen, digitális vándorlását. Amikor az ember ilyen kesztyűt vesz – feltéve, hogy a viselése számára nem valami mindennapos dolog –, amúgy is könnyen zavarba jön. Hiszen lehetetlen kivédeni a filmekből, újságokból, előadásokból, híradókból, fotókról és persze személyes emlékekből rögtön bevillanó, a legkülönbözőbb társadalmi szerepekre utaló fehér kesztyűs képeket: pantomimművészek, közlekedési rendőrök, levéltárosok, díjátadók, esküvők és orvosok képeit. A fehér cérnakesztyűt viselő ember ilyenkor úgy érzi, ő maga ügyetlen utánzata mindezeknek a fehér kesztyűt viselő embereknek, és a saját aktuálisan betöltött szerepe kontaminálódik a kesztyű révén megidézett egyéb szerepekkel. Van azonban az ilyenkor beálló zavarnak egy közvetlen oka is, mégpedig az, hogy ettől fogva nem tudunk nem odafigyelni a kézmozdulatainkra, nem tudunk nem egy valamiféleképpen mégiscsak külön életet élő tárgyként tekinteni a kezünkre. Az ebben az irritáló, hogy valami hirtelen feltűnik a látómezőnkben, ami ugyan mindig is benne volt, csak éppen jobbára láthatatlanul: a kezünk. Érthető a zavar. Nem csak azért, mert ebben a pillanatban a kesztyűt viselő ember valami olyat fedez fel magán, ami szó szerint ott volt a szeme előtt, mégis elkerülte a figyelmét. Hanem főleg azért, mert egyben azzal is szembesül, hogy efölött a valami fölött, ami elválaszthatatlanul és magától értető- dően hozzá tartozik, nincs is igazán uralma. Nem csoda, hogy elkezd attól tartani, hogy ??????????? előszó Figyelem, elegancia és prezicitás David E. Wellbery írásai elé 13 – miközben ő cérnakesztyűben magyaráz nekik – a vele egy térben tartózkodóknak, jelen esetben a kurzus résztvevőinek is hasonló élményben lesz részük. Csak éppen vele és az ő tudományával kapcsolatban. Talán épp most figyelnek fel valamire a személyé- ben, a munkájában, az aktuális mondandójában, ami mindeddig is a szemük előtt volt, csak jobbára láthatatlanul. Olyasvalamire, amin ráadásul ő magának éppoly kevéssé áll módjában változtatni, mint a kézmozdulatain. Hiszen a tudomány művelésének is vannak ugyanolyan habitualizált, magától értetődő, és így a tudatos reflexió hatáskörén kí- vül eső összetevői, mint a kéz beszédet kísérő, évtizedek során rögzülő, megszokottá és így láthatatlanná váló mozdulatai. És valóban. A kurzusnak ez az utolsó ülése tudatosította igazán, mégpedig egy, a kurzus tudományos eseményének szempontjából esetleges mozzanatnak, a kesztyű viselé- sének köszönhetően, hogy miben is áll az előadó ethoszának egyedisége, vagyis hogy mi az, ami a bölcsészettudományos életben a tudományos personája tekintetében kitünteti: az elegancia és precizitás különös ötvözete. Ekkor tudatosult igazán, mennyire intenzí- vek Wellbery kézmozdulatai, de egyben az is, hogy mennyire koordináltak és kimértek, miközben formakészletük véges számú elemének különböző kombinációi a szeriális zene szerkesztési elvéhez hasonlóan a folytonos visszatérésre épülnek, így mégsem válnak teljesen kiszámíthatóvá. Éppen hogy sokszor alig észrevehető változékonyságukban válnak a kontroll alatt tartott, nagyfokú intenzitás megnyilvánulásaivá. De vajon mi köze van a kézmodulatokra vonatkozó megfigyelésnek általában Wellbery munkásságához és különösen az itt közölt írásaihoz? Vajon használhatók-e az imént a tudományos ethosz sommás leírásánál igénybe vett fogalmak, amelyek eddig aligha tarthattak számot fogalmi státuszra bölcsészettudományos és tudománytörténeti kontextusban, arra is, hogy Wellbery tudományos munkáit jellemezzük velük? Ha igen, milyen konkrét jelentéseket nyerhetnek el ezek a fogalmak, és a tudománytörténeti leíró nyelv számára milyen hozadéka volna mindennek? Más megfogalmazásban: mit tenne az ilyen irányú leíró erőfeszítés láthatóvá, ami eddig láthatatlan volt? Ráadásul ezeknek a kérdéseknek, amelyek a reflektálatlan testi jelenségekben megnyilvánuló tudományos habitus és a reflexió médiumaként értett tudományos szövegek episztemológiai értéke közötti lehetsé- ges kapcsolatot firtatják, műfaji következményeik is vannak. Ha a fenti megfigyelésből  14 indulunk ki, valamint az általa implikált gyakorlattani távlatba helyezkedünk – és nem esünk vissza valamiféle tudománytörténeti kifejezésesztétikába –, akkor vajon megfelelhet-e egy efféle szöveg, amelyet ide illesztünk David E. Wellbery írásai elé, a hagyomá- nyos értelemben vett előszó vagy bevezető műfaji konvencióinak: előbbi esetében az összeállítás elkészültének gyakorlati körülményeiről adott beszámoló, utóbbiéban a Wellbery munkásságát a maga egészében áttekintő, az itt közölt szövegek tartalmi összefoglalóját és diszkurzív elhelyezését nyújtó összefoglalás elvárásainak? És egyáltalán megfelel-e a választott – esetünkben közvetlen tapasztalat által motivált – gyakorlattani távlat a bemutatni kívánt tárgynak, magának Wellbery tudományos praxisának? Véleményünk szerint igen. Nem csak azért, mert Wellbery figyelemre méltó gesztikulációjának tapasztalata eleve nem tette lehetővé, hogy mozdulatait a kifejezésesztétikai egyirányú – a bensőből a külső felé irányuló – sémája szerint értékeljük. Wellberyt hallgatva inkább támad az a benyomásunk, hogy legalább annyira vezették a gondolatokat a kézmozdulatok és rajtuk keresztül maga az előadás aktusa – miáltal az előadó mintegy önmaga karmesterévé vált –, mint amennyire kísérték őket. Hanem azért is megfelelhet ez a távlat, mert az ilyen leírások genuin médiumai, az „eset”, a „példa” és a „modell” az elejétől fogva kiemelt szerepet töltenek be Wellbery olvasási, interpretációs és tudománypolitikai gyakorlatában. Azért volna érdemes kerülni ehelyütt a „munkásság” kifejezést, mert egyfelől lezáratlan életműről van szó, másfelől az az irodalomtudományos gyakorlat, amelyet nézetünk szerint Wellbery képvisel – reflektáltsága és meglepő stabilitása ellenére, sőt paradox módon éppen ezek következményeképp – kifejezetten kihí- vást jelent a „munkásság” eleve totalizáló, rész-egész viszonyokat megalapozó fogalmá- nak a használata számára. A rész-egész viszonyok alapítása és aktualizálása helyett, amelyek mindig az elvi lezárhatóság ígéretét hordozzák, Wellbery saját munkái is – ennyi talán máris megelőlegezhető – inkább a példák és modellek nyitott sorozatát építik, amely sorozat pont azért lehet nyitott és ezáltal potenciálisan innovatív, mert nem egyetlen irodalomtudományos irányzat vagy elméleti keret úgymond „felülről érkező” normaelvárá- saihoz és reflexiós műveleteihez igazodik, hanem mert konzisztenciáját a szövegértelmezések úgymond „alulról érkező” praktikáinak és műfogásainak változékony állandósága adja.1  Munkáit áttekintve éppen az kelt különös feszültséget, hogy ez a nyitottság annak ellenére létrejön és fennmarad, hogy mind az értelmezések tárgyai – döntő többséggel klasszikus német szerzők kanonizált művei –, mind a szövegértelmezések évtizedek óta konstans műveleti bázisa – a szoros olvasás normájához igazodó szemiotikai-strukturális elemzés – önmagukban a lehető legmagasabb fokú zártság és integritás benyomását keltik. Hogy a „példaszerűség” Wellbery tudományos praxisában a kezdetektől fogva jelen van, sőt központi szerepet játszik, azt mindjárt az a kötet is mutatja, amellyel Wellbery  15 1985-ben viszonylag korán, de végérvényesen beírta magát az irodalomtudományok történetébe. Az Irodalomtudományi pozíciók. Nyolc modellelemzés Kleist „A chilei földrengés” című műve példáján keletkezéstörténetét és hatását ehelyütt nem részletezzük, mindezt összeállításunkban megteszi maga a szerző.2  De visszamehetünk egy évvel korábbra is, az 1984-es évre, amikor megjelenik a Johann Wolfgang von Goethe: Téli utazás a Harz-hegységben. Értelmezések vitája című kötet.3  Ez a könyv, amelyet Wellbery Klaus Weimarral közösen jegyez, a Schöningh Kiadó Modellelemzések: irodalom című sorozatában jelent meg, a benne található, didaktikai igényében elő- és utószavakkal alaposan megtámogatott két tanulmány pedig hasonló státusszal bír, mint a Kleist-szöveg nyolc különböző szempontú elemzése. Sőt, ha még két évet visszamegyünk az időben, akkor már Wellbery egyik első publikációjának esetében is szembesülünk a példaszerűség jelenségével. Az Észak-Amerikai Goethe Társaság 1982-ben alapított Évkönyvében a legelső tanulmány ugyanis Wellbery tollából származik.4  Itt a „modell” vagy „példa” mű- faja nem a szerző saját tudománypolitikai vagy didaktikai szándékával kapcsolódik öszsze – Wellbery csak 1987-től lesz tagja a szerkesztőbizottságnak –, hanem a szerkeszők gesztusában érhető tetten. Egy olyan újonan alapított orgánum esetében ugyanis, amely bevallottan a hasonló angliai, németországi és ausztriai évkönyvekkel kíván versenyezni, ráadásul tudatosan megidézi a híres, 1949-ben Goethe születésének 200. évforduló- ja alkalmából rendezett legendás aspeni emlékülést,5  nem lehet eltekinteni az első szám első oldalainak diszkurzív helyi értékétől: az itt helet kapó tanulmány kimondatlanul is a programadás, a követendő példa funkcióját hordozza. Érdemes azonban kicsit elidőzni az 1984-es kötetben szereplő Wellbery-írásnál, főleg a már említett paratextusoknál. Például a hátsó borító feltehetőleg a szerkesztő, Klaus Lindemann-tól származó fülszövegének egyik megjegyzésénél, mely szerint a két tanulmány „konvergenciapontja a precizitás”. Mi lehet itt a „precizitás” jelentése? Annak a „kö- rültekintésnek” (circumspectio) a szinonímájaként áll itt, amelyet itt közölt írásában Carsten Dutt az irodalomtudományok alapvető normájának kíván megtenni? 6  Vagy a „pontosság” szinonímája akar lenni, amelyet a bölcsészettudományok vonatkozásában Jürgen Paul Schwindt tudományos erényként tárgyal, és a teljességigénnyel szembeállítva a figyelem egy bizonyos irányításának képességével és ökonómiájával – adott esetben zavaraival – hoz összefüggésbe?7  Esetleg természettudományos, közelebbről méréstudományi értelemben áll itt? Utóbbi mellett szólhat a szerzők szóhasználata, akik Előzetes megjegyzé- sükben Wellbery „poetológiai érdeklődése” mellett az általa nyújtott „bemutatás sztereometrikus módját”, vagyis a matematika területéről kölcsönzött ábrázolástechnikát hangsúlyozzák. Wellbery tényleg nyíltan elutasítja a mind a szöveget értelemegészként előfeltételező hermeneutikai értelmezés, mind a szöveget a maga totalitásában reprezentálni kívánó narratív struktúraelemzés gyakorlatát, de az egyszerű elemekből kiinduló és az  16 összetett struktúraszintekre megérkező, induktív logikát alkalmazó karteziánus problémamegoldásét is. Saját munkáját, amelyet „kommentár”-nak nevez és nem interpretá- ciónak, „fázisszerű ábrázolásként” mutatja be. Ez a szövegre vetett, perspektivikus pillantások sorozatát jelenti, egy olyan sorozatét, amelynek tagjai nem állnak részegész viszonyban egymással, így a sorozat „sem narratív, sem szisztematikus totalitást nem eredményez”. Az első ilyen pillantás a vers „numerikus szabályszerűségeit” térképezi fel. Mindezen természettudományi áthallások ellenére sem mondhatjuk, hogy a precizitás itt kifejezetten méréstudomá- nyi értelemben állhatna, hiszen ez itt azt jelentené, hogy a szövegre vetett minden pillanatás – az elemzés minden „fázisa” – nagyon közel kerülne egymáshoz, vagyis a „mérések” eredményei szűk területen szó- ródnak. (A méréstudományi „helyesség” jelentené azt, hogy a mért érték a dolog valós értékének a közelében van.) A Goethe vers elemzésének vonatkozásában a méréstudományi precizitás azt jelentené, hogy az elemzési sorozat egyes tagjainak a lehető legkisebb mértékben mondanak ellen egymásnak, vagyis az egyes fázisok nagyon hasonló képet adnak a versről. Más megfogalmazásban: valamilyen előfeltételezett vagy éppen általuk előállított szöveg-totalitás reprezentánsai. Wellbery stratégiája ennek elkerülésére abban áll, hogy a szöveg egysé- gesítő tendenciáinak egyfelől elemzésének csupán egyik fázistát szenteli, másfelől e tendenciákat is megpróbálja megtartani a poetológiai kommentár/leírás szintjén az „összeillesztés műveletei” címszó alatt.8  Ezeknek a poetológiai műveleteknek az azonosítása, valamint a többi művelet mellé – és nem fölé – rendelő kezelése hivatott egyben arra, hogy láthatóvá tegye és így a reflexió számára szabaddá tegye magának az elemzésnek az egységképző műveleteit. Persze mondhatjuk, hogy maga a választott módszertan, a „konzekvens strukturális-szemiotikai eljárás”9  látja el az elemzésben azt az egységesítő funkciót, amely mindenfajta reflexió elől rejtve marad, és sohasem lesz igazolható magából a tárgyból a poetológiai eljárások rekonstrukciójának útján. Ha Wellbery „mukásságára” extrapolálnánk a méréstudományi precizitás szemantikáját, az azt jelentené, hogy Wellbery elemzéseinek „eredményei” – éppenhogy a konzekvensen alkalmazott műveletek évtizedes konzekvenciája miatt – nagyon szűk körben mozognak, vagyis a legkülönfélébb elemzett szövegekről is nagyon hasonló eredményeket produkálnak. (Ez a veszély éppen az egy bizonyos tudományos iskola, egy bizonyos elmélet iránt elkötelezett értelmezők esetében áll fenn fokozottan.) De éppen ebben áll a gyakorlattani megközeltés lényege: a programatikusan kijelentett vagy éppen sommásan megfogalmazott módszertani vagy elméleti alapvetéseken innen, sokszor éppen azoktól eltérően végrehajtott szövegfeldolgozó műveletek és praktikák feltárásában és ezek egyedi konfigurációinak a leírásában. Wellbery esetében példá- ul a szűk körben mozgó filozófiai és irodalmi kontextualizálás műveletei azok, amelyek megakadályozzák, hogy a szoros olvasás és strukturális-szemiotikai elemzés módszertanná merevedjen, és a legkülönbözőbb tárgyak kapcsán is nagyon hasonló eredményekre jusson. Azt mondhatjuk, hogy a precizitás méréstudományi szemantikájának, amennyiben kis mértékű szóródást értünk rajta, Wellbery vonatkozásában – ezt mutatja a Téli utazásról adott elemzése is – kevésbé a kimeneti oldalon (az eredmények oldalán), mint inkább a bemeneti oldalon (a gyakorlat oldalán) van értelme: a szövegen belüli kontextusok szűken tartása korrespondál a szövegen kívüli kontextusok szűken tartásával. Mindeközben a kisebb szövegegységek elemzésének sorából és a viszonylag szűk körből vett  17 kontextus-szövegek óvatos adagolásából – leginkább a párhuzamos szöveghelyek bevonásából – összeálló nagyobb sorozat egy bizonyos adatmennyiség után eléri a szemantikai összetettség olyan fokát, a leíró nyelv olyan sűrűségét, ami semmilyen módszertannal el nem érhető értelmezői újításhoz vezet. Az így felfogott bölcsészettudományi precizitással, tehát az elemzés mikro- és makroszintű önkorlátozása útján előállított innovációval, David E. Wellbery esetében szerintünk szorosan összefügg egy további tulajdonság, amely ugyanígy jellemző a szerző irodalomtudományos praxisára. Ez volna az elegancia, amelyet – bár a retorika terén gazdag fogalmi előéletre tekinthet vissza10 – manapság megintcsak leginkább a természettudományok területéről ismerhetünk; így beszélhetünk egy bizonyítás eleganciájáról, ám anélkül, hogy a kifejezés fogalmi státusszal bírna a természettudományi esztétika szókincsében. Leginkább a megoldás egyszerűségére, világosságára, szigorúságára és átlátható- ságára vonatkozik, és általában nem fedi a zsenialitás szemantikáját, amennyiben utóbbi inkább egy váratlan ötlet felbukkanását vagy meglepő fordulat bekövetkeztét szokta jelölni.11 A matematikai bizonyítások bemutatásakor a zseniális jelző használata bizonyos értelemben rokonságot mutat azzal, amit az irodalomtudomány történtében filológiai „érzék”-nek (ném. Takt, ang. tact) vagy a lényegre való „rátapintás” képességének neveznek. Figyelemre méltó, hogy mind az idegen nyelvű, mind a magyar kifejezések a viszonyulás testi és habituális vonatkozását hangsúlyozzák: valahogy viselkedni a tárggyal szemben, rátapintani benne a lényeges mozzanatra, ráérzeni benne valamire. A filológiai érzék teljesítménye – így a minimáldefiníció – „nem egyedül abban áll, hogy kiválasszunk valamit, ami a »filológiai módszer« szerint nem indokolható, hanem egyben abban is, hogy nem választjuk ki azt, amit a módszer nem zár ki”. Ez az érzék is egyfelől az (ön)korlátozás instanciája másfelől mesterségbeli tudás, amelyet nem lehet tanítani és megtanulni, csak imitáció és kísérletezés útján megszerezni. A filológiai érzék a filológiai normákkal, képességekkel, készségekkel és módszerekkel együtt elsajátítható és elsajátítandó, hogy aztán ezekkel együtt váljon egy „habitus cogitandi” részévé.12 Fontos azonban, hogy a filológiai érzéket mint koncepciót mindig is a módszeres tudás ellenpárjaként határozták meg. Olyan normalizáló koncepcióként, amely a módszeres eljárás és az ugrásszerű fantáziatevékenység összeegyeztethetetlenségéből fakadó feszültséget hivatott szabályozni a tudományos tevékenységben. Annak a véletlenszerűségnek a megnevezésére, kezelésé- re és a tudományos tevékenységbe integrálására hivatott tehát, amely a tudományos eredmény megtalálásának folyamatában munkál vagy a megtalált eredmény episztémikus hasznosságát jellemzi. Működése annyiban hasonlít a divinációhoz és intuícióhoz, hogy mindig csak utólag, visszatekintve lehet tudásként azonosítani. A filológiai érzék visszatekintve mindig egy logikai lépés átugrásaként vagy egy – módszertani szempontból – üres hely kitöltés nélküli, formá- lis integrációjaként jelenik meg.13 David E. Wellbery szövegeit olvasva nemigen találkozunk efféle, az episztémikus ismeretlenbe tett ugrásokkal. Éppen ezért tudományos gyakorlatáról adott leírásunkban nem is az érzék fogalmát állítjuk a precizitás mellé, hanem az eleganciáét. Mégpedig abban az értelemben, hogy Wellbery a bizonyos értelemben természetesből, vagyis a már ismertből és meglevőből – a kanonikusból – választ ki elemeket, és ezt a viszonylag kevés kiválasztott elemet – szö- vegrészletet, kontextust – veti intenzív rekombinatív munka alá. Ennek eredményeképp állnak elő olyan elem-sorok, amelyek a szemantikai telítettség addig nem tapasztalt fokát érik el. Szövegelemző praxisát nem analógiás vagy asszociációs ugrások formájában jelelntkező eseményszerű véletlenek jellemzik, mint inkább már begyakorolt olvasási gyakorlatok folya- 18 matos és mindenre – a kontextusokra is – kiterjedő végzésének a munkajellege. Az elegancia Wellbery esetében nem a legökonomikusabb kifejezésmódot, hanem az ismerősség és természetesség retorikáját jelenti. A Téli utazásról adott korai elemzés paratextusai a gyakorlattani leírás egy további szempontjából is figyelmet érdemelnek, amely szempont elvezet Wellbery későbbi munkássá- gához is. Bár magában az elemzésben közvetlen nyoma nincs, mégis jelentésesnek gondoljuk, hogy Wellbery ezt a korai írását Friedrich Kittlernek ajánlotta – a 37 éves Wellbery annak a 41 éves Kittlernek, aki a Lejegyzőrendszereket még nem, de már fontos Lessingés Goethe-tanulmányokat publikált, a szerzőség és nevelődés/pedagógia témaköreiben pedig már új perspektívát nyitott a germanisztika számára. Ha alaposabban szemügyre vesszük a kötet végén a szerzők Eredményként aposztrofált összefoglalóit, és így Wellbery Tanulási tapasztalatok címmel ellátott írását, olyan művelet nyomára bukkanunk, amely később ebben a formában eltűnik a szerző repertoárjából. Wellbery itt ugyanis megadja elemzésének legtágabb kontextusát, azt a „történeti-kulturális teret”, amelyben Goethe szövegének „figurációs munkája” zajlik. Ez a kontextualizálás azonban egybeesik annak az irodalomelméleti perspektívának a megmutatásával is, amelyből Wellbery a versben megjelenő szubjektivitás konstitúciójának poetológiai kommentárját adja. És bár ez a perspektíva nincs néven nevezve, az „individualitás rituáléja” címszó alatt összefoglalt diksurzuselemző pozíció számunkra úgy tűnik, hogy Friedrich Kittlerhez, mégpedig annak Wilhelm Meister szocializációjáról [Über die Sozialisation Wilhelm Meisters] című, 1978-as tanulmányához rendelhető.14 Amikor Wellbery az 1980-as években készült több Goethe-tanulmányát felveszi 1996- ban megjelent Tükröző pillanat [The Specular Moment] című könyvébe, akkor az átdolgozásuk során végrehajt két, szerintünk egymással összefüggő és gyakorlattani szempontból érdeklődésre számot tartható változtatást. Az egyik abban áll, hogy a Téli utazásról szóló írás paratextusainak fontos utalásai – az ajánlás és a diskurzuselméleti perspektíva mint elméleti álláspont kijelölése – eltűnnek. A másik abban, hogy egy eredetileg 1984- ben megjelent további tanulmány,15 amely az opus magnum első fejezetévé változik át, kiegészül egy bekezdéssel és egy lábjegyzettel. Ezek Carlo Ginzburg híres, Nyomok, a jelparadigma gyökerei című tanulmányára utalnak. Ebben az írásában Ginzburg a humántudományok intézményesülésének hátterét képező tudományos figyelem kialakulását és 19. század végi alakváltozatit mutatja be, valamint azt, hogyan függ össze ez a figyelem azzal, hogy a humántudományok tárgyává az individualitás, módszertani paradigmájává pedig a jelfejtés válik.16 Bár a két változtatás két külön fejezetet érint, mégis úgy érezzük, összetartoznak és egy irányba mutatnak: egyfelől eltűnik egy bemutatott olvasat konkrét elmé- leti keretére tett többé-kevésbé nyílt utalás, másfelől megjelenik egy új, mágpedig az immár az irodalomtudományos olvasás általános keretfeltételeként bemutatott tudományos figyelem kialakulásának történetére. Az elméleti alaptól vagy perspektívától maga az olvasás gyakorlata, és az ennek alapjául szolgáló figyelem veszi át a kötetben egybegyűjtött olvasatok legtágabb kontextusának szerepét. És mivel a kötet nem rendelkezik klasszikus értelemben vett bevezetővel, ami leírná és összefoglalná a  könyv tartalmát, megadná a kutatás célját és feltárná az elméleti elő- feltevéseket, ezért ez – az első fejezetet nyitó (új) – bekezdés veszi át a hozzá tartozó lábjegyzettel együtt a bevezetés funkcióját. Vagyis igényt tart arra, hogy ne csak az első fejezetre vonatkozzon, hanem a kötet egészére. Úgy gondoljuk, ez az itt tetten érhető eltolódás, mármint az irodalomtudományos olva- 19 sás alapvető keretfeltételeként értett elmélettől/irányzattól az ilyen keretfeltételként értett humántudomá- nyos figyelem felé, Wellbery tudományos praxisával kapcsolatban több mindenre magyarázatot ad. Elő- ször is arra, hogy miért nem lehet egyértelműen besorolni a szerző olvasáspraxisát sem a close reading, sem a tisztán szemiotikai vagy dekonstruktív olvasás kategóriái alá; 17 valószínűleg az olvasás Wellbery-féle praxisát alkotó műveleteknek ez az egyedi kombiná- ciója hozta el számára a szakma egészen eltérő habitusú képviselőinek elismerését is: „Nagy volt a csaló- dás, hogy David Wellbery Chicagoból nem tudott eljönni. Mert az a mód, ahogy ő olvasta a szövegeket, a legjobb volt, amit csak akkortájt találni lehetett, és nem csak Amerikában”18 – írja memoárjának nemrég megjelent második kötetében Karl Hainz Bohrer egy 1995-ös bielefeldi konferenciára visszaemlékezve. Másodszor arra is magyarázatot ad, hogy miért olyan kompatibilisak Wellbery olvasatai az olyan újabb kultúratudományos, tehát fokozottan kontextualizáló és referencializáló kezdeményezésekkel is, mint például a tudáspoetológiai vagy biopolitikai értelmezések. Gondoljunk például a „nemzés” szemantikájának és esztétikai relevanciájának rekonstrukciójára a 18. századi formakoncepciók felvázolásának kapcsán.19 Harmadszor pedig megvilágíthatja azt a hátteret, amely előtt Wellbery meghatározza újabb – az itt közölt írásokban is kifejtett – pozícióját az irodalomtudományos kutatások és pozíciók jelenlegi palettáján. Ez persze kicsit bővebb kifejtést igényel. Amikor Wellbery látleletet ad az irodalomtudányok jelenlegi helyzetéről és konstatálja azok „posztteoretikus” állapotát, akkor sem a bölcsészettudományok „válságát” hirdető, sem a  „fordulatokat” éltető és szaporító szólamokhoz nem csatlakozik, hanem „neoidealista” pozíciójának kidolgozásával konzervatív, de nem restauratív megoldást kí- nál az irodalomtudomány kapcsolódási képességének a fenntartásához.20 Nem az irodalomtudomány megszüntetésére vagy átalakítására – például kultúratudománnyá – tesz javaslatot, hogy új helyet és funkciót találjon neki a megváltozott társadalmi-mediális feltételek mellett, hanem amellett érvel, hogy az a kulturális konstelláció, amelyben 1800 körül kialakult az irodalomnak és az irodalom tudományának a fogalma – a tudományos figyelem ekkorra megszilárduló történeti formájának háttere előtt –, még mindig teherbíró keretrendszer, és még mindig lehetővé teszi, hogy ma is beszéljünk emfatikus értelemben vett irodalomról és műveljük annak tudományát. Mindeközben a „neoidealizmus” nem akar új elmélet vagy irányzat lenni, hiszen a posztteoretikus állapot legfontosabb jellemzője Wellbery szerint is az, hogy egyetlen elmélet vagy irányzat sem tölthet már be az irodalomtudomány egésze számára paradigmaadó funkciót. Éppen ezért beszél Wellbery az irodalom „konstitutív normájáról”, miközben ezt a normát nála nem egy irányzat vagy elmélet – főként nem „az” elmélet – adja, hanem éppen hogy az olvasásnak egy speciális gyakorlata adja. Amikor ezt a normát „szabadságként” határozza meg, akkor a poetológiai szabadság olyan fogalmát alkotja meg, amelynek az írás inhumán medialitása pozitív cselekvőképességgel bíró tényezője. Az irodalomtudományos munkának pedig az olvasás speciális, a tudományos szövegben való ábrázolásának mikéntje által is eleve meghatározott gyakorlataként ezt a poetológiai szabadságot kellene – nem rekonstruálnia, hanem – tükröznie és szemantikai összetettségében fokoznia. E gyakorlat ábrázolásdimenziójának két műveletét határoztuk meg fentebb precizitásként és elaganciaként. Az írás említett cselekvőképességének elismerése vezet oda, hogy az irodalmat végső soron az általa „endogén-nek nevezett formakoncepcióval hozza szoros kapcsolatba. Ennek jegyében áll Wellbery egyik központi kifejezése, az „irodalmi mondat”,21 amelynek esetében szerinte a szemantika és szintaktika vélt természetes konvergenciatartományaként felfogott mondat-fogalom nem működik. Érvelése szerint irodalmi nyelvhasználat ott  20 ?????? ??????????? (1940): ?????????? ????????? ???????? ????????? ?????????????? ??????????? ???????? ?????????? ???????? ?????????? ????????? ???????? ????????? ?????????????? ??????????? ???????? ??????????  David E. Wellbery szövegeinek legfontosabb nehezen fordítható szakszavai magyarul: „Idee” = „eszme” (igazodva ameglevő Goethe-fordításokhoz); „Gemüt” = „elme”, „mitteilen” = „megoszt”, „Vorstellung” = „megjelenítés”, „Empfindung” = „érzet” (igazodva az újabb Kant- és Schiller-fordításokhoz); „Körper” = „test”, „Leib” = „eleven test”; „Befindlichkeit” = „közérzet”; „Stimmung” = „hangulat”, adott esetben „hangolás” vagy „hangoltság” (igazodva a már meglevő fordításokhoz), sőt egy helyütt „határozottság” (ezt az adott helyen magyarázzuk). A fordításokat az eredetivel egybevetette Kelemen Pál. A fordításokban []-ben szereplő megjegyzések afordítók megjegyzései.  A szerző magyar fordításban eddig megjelent művei: (1) Retorikusság. A retorika modern kori visszatérése [Rhetoricality: On the Modernist Return of Rhetoric], ford. Boda Zsolt, in: Szövegváltozatok apolitikára. Nyelv, szimbolum, retorika, diskurzus, szerk. Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó – Universitas, 2000, 289–320 [John Benderrel közö- sen], (2) Az írás külsődlegessége [The Exteriority of Writing], ford. Kóos Krisztina, in: Intézményesség és kulturális közvetítés, szerk. Bónus Tibor – Kelemen Pál – Molnár Gábor Tamás, Budapest, Ráció, 2005, 416–430, (3) Előszó [aLejegyzőrendszerek 1800/1900 amerikai kiadásához], ford. Keresztes Balázs, Prae 15 (2014) 4 [Friedrich Kittler, szerk. Kelemen Pál – L. Varga Péter], 183–206.  A David E. Wellbery írásait tartalmazó összeállítás elkészítésében nyújtott közreműködésért köszönettel tartozunk afordítókon kí- vül az MTA-ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoportnak (www.aitk.hu), aBudapesti Goethe Intézetnek (www.goethe. de/ungarn), valamint a Magyar Goethe Társaságnak (www.goethe.hu). alakul ki, amikor az írás mint mesterséges grafikai–tipográfiai jelenség – példája egy Lessing-verssor – állítja elő a feltételezett konvergenciát. Tehát ott, ahol a sor mint tisztán formai elem veszi át és írja felül a mondat funkcióját, és hoz létre egyben megfigyelő pozíciót azokra a nyelvhasználatokra, ahogy a formai/aszemantikus egységek nem töltenek be ilyen funkciót. Az „irodalmi mondat” tehát lehet bármilyen egysége a szövegnek, ha tetten érhető benne az a váltás, amikor egy formai egység nem pusztán szintaktikai funkciót vesz át, hanem magát a szintaxis és szemantika játékterét jelöli ki: maga a forma írja elő konvergenciájuk és divergenciájuk megjelenési lehetőségeit. E formajelenségek észrevételéhez persze speciálisan iskolázott tekintet szükséges, amely a filológiai figyelem irányításának és ökönómiájának 18. század vége óta megszilárduló rezsimjébe ágyazott. Egy olyan figyelemébe, amely számára minden részlet egyaránt fontos, amely ugyan az Én és Te közötti megértés antropológiai modelljéhez igazodik, de nem csak szemantikai, hanem – és Wellbery esetében kifejezetten – formai szöveg-individualitásokat is érzékel. A tudományos figyelemnek ezt a figurációját, amelyet Wellbery a saját olvasásgyakorlatában a formára való összpontosítással tett egyedivé, és csak rá jellemzővé, a „figyelem aszketikus formájának” nevezi.22    A szerkesztők