Átmenni a kapun
Hidas Judit: Átmenni a kapun
Muszáj volt még kifesteni a körmöket. Nehezen érem el a lábfejet, de addig ügyeskedem, amíg minden ujj piros lesz. A lakkot előző nap vettem, amikor bevásároltam, nem akartam, hogy otthon bármiből hiány legyen, amíg a kórházban fekszem. Az utóbbi hetekben előkészültem. Rendbe raktam a házat, kiszortíroztam a felesleges ruhákat, átnéztem a gyerekek holmijait, alaposan kitakarítottam a konyhát és a kamrát is. Végül még a kocsit is kipucoltam, bár nehéz már hajolgatni, de jobb, mint feküdni, és arra várni, hogy történjen valami.
Mert úgysem történik semmi. Ez volt korábban is, magától sosem indult meg a szülés. Talán száz évvel ezelőtt túl sem éltem volna. A csecsemők valamiért nem akarnak előbújni. Később a szülésznőt is megkérdezem, azt mondja, lehetett volna az is, hogy én, vagy az, hogy a gyerek hal meg odabenn. Aztán kilöki magából a szervezet az idegen testet.
Kegyetlen ez az egész, jut eszembe, a természet groteszk fricskája, hisz ezek a gyerekek erősek, egészségesek, mégis halálra lettek volna ítélve. Aztán elhessegetem az egészet. Ma már van segítség, ki tudjuk igazítani az élet szépséghibáit, és be kell vallani, hiába vagyok a természetesség híve, van, amit már én sem bírok elviselni. Utálom például a kertünkben termő gyümölcsöket, zöldségeket. Örülök, ha a kerítésen lógó szőlő megrohad, és mehetek vásárolni a boltba. Ott valahogy minden kívánatosabb.
Meg kell ismerkedni a teremtéssel, mondta az iskolában a kilencéves lányom tanítónője a szülőin még tavasszal, és azt ígérte, a gyerekek nemsokára szántani, vetni fognak. Kerestek is egy kisebb földterületet a környéken, és a búzát elvetették. Jó ötletnek tartottam, fontos, hogy az ember lássa, mi hogyan készül, tudni kell, hogy a boltban vásárolt dolgok egy folyamat végtermékei. Idő kell a születéshez, amiért keményen meg kell dolgozni. Csak nekem ne kelljen mindezzel bíbelődni. Elismerem, lehetnék ennél lelkesebb is, de mit tegyek, igyekszem a családnak a legtöbbet megadni, bevállaltam ezt a harmadikat is, de azt ne várja tőlem senki, hogy szőni, fonni, varrni fogok, vagy veteményest kapálni. Sőt, legszívesebben ki sem mennék a kertbe, utálom a fűben rejtőző állati ürüléket, a legyeket és a bogarakat, a füvet is csak akkor bírom elviselni, ha frissen van nyírva, és olyan sűrű és puha, mintha szőnyegen lépkednék. De ha nem muszáj, így sem maradok odakinn tíz percnél többet, azt is csak a gyerekek miatt, aztán kimentem magam a nagy hasra hivatkozva, és visszamenekülök a hűvös házba.
Hétfő reggel kell visszamennem az orvoshoz. Már túlléptem a terminuson, valószínű, hogy beindítják a szülést, de még reménykedem, hátha most az egyszer bízhatom abban a magasabb erőben, ami eddig mindig cserbenhagyott. Előző este mindent összeszedek, hálóingeket, köntöst, az újszülöttnek egy hatalmas zacskó ruhát, pedig csak három nap az egész, de nem tudom eldönteni, mire lesz szükség.
Egyedül megyek, mintha munkába indulnék. Férj és anya otthon marad a másik kettővel. „Majd szólok, ha bent tartanak”, mondom nekik, és kigurulok a kertből a fehér kocsival. Semmiség az egész, legyintek, ez is csak egy hétköznap, de azért hevesebben ver a szívem. Bár az utóbbi hetekben már úgy voltam vele, mint a halálraítélt. Muszáj rajta túllenni, akkor viszont legyen meg minél előbb.
Leparkolok a kórház kertjében. Felmegyek a harmadik emeletre. Ismerem a járást, tudom, kit kell keresni. Csak akkor ijedek meg, amikor rám teszik a ctg-t, és látom, a szívhanggal valami nem stimmel. Sípol a gép, olyan alacsony értéket mér. „Nem ezen az oldalon szokták nézni”, mondom a szülésznőnek a rám rakott tappancsra mutatva, de ő csak azt válaszolja, nyomjam az érzékelőt erősen a hashoz. Hiába, a számok nem javulnak, én pedig már elképzelem, hogy a szobából távozó szülésznő egy kisebb csapattal tér vissza, arcukon szájmaszk, magasba tartott kezükön steril kesztyű, és közlik velem, azonnal indulni kell a műtőbe, császár lesz, amit egyébként nem is bánnék, nincs ma hangulatom a szüléshez. Csak a baba miatt lenne rémisztő, ha felvonulna ez az egyenruhába öltözött gárda.
Végül csak a nőgyógyász jön be értem. Átmegyünk a vizsgálóba, ahol tekintettel a gyenge szívhangra és a túlhordásra, megbeszéljük a burokrepesztést. Egyszerű, fájdalommentes művelet, egyetlen műanyag pálcikával, utána kapok egy hatalmas betétet a lábam közé. Terpeszben kacsázok a folyosón a holmimért, aztán felhívom a férjem, egész testemben reszketek, elcsuklik a hangom, pedig nem történt semmi, mégis hihetetlen az egész, hogy ezt csak úgy el lehet dönteni, és akkor délutánra már ott lesz egy másik élet, ami most még csak bennem létezik.
Megnyugszom, mire a férjem beér másfél órával később. Hófehér hálóingben várok rá a tágas, modern eszközökkel felszerelt szülőszobában. Rendezett a frizurám, rendben van a körmöm is, tisztának tűnök, mintha esküvőre készülnék.
Kinyitom az ablakot, a nyári szellő átjárja a helyiséget. Mély levegőt veszek. „Bárcsak sétálhatnék a kertben”, mondom a férjemnek, aztán elmesélem, hogy a cuccokért még leengedtek a kocsihoz, vettem ropit és csokit az udvaron lévő büfében, aztán leültem a padra, egy kicsit körül néztem, jó volt lézengeni az emberek között, nem is értem, miért vagyok bezárva ebbe a hangszigetelt szobába, mintha fertőző beteg lennék.
Egyelőre nem fáj semmi. Számítottam rá, hogy ez lesz, amíg nem kötik be az oxitocint. Nemsokára elunom az ácsorgást, leheveredem az ágyra, török magamnak egy darab csokit, most csak ezt szabad, jó büntetlenül ilyesmit enni. A férjem is mellém fekszik, bár kissé mereven mozog a kényelmetlen ruhában, hosszú ujjú ing és farmer van rajta. „Miért öltöztél fel ennyire, napközben negyven fok lesz”, kérdezem tőle. Megvonja a vállát, és elmosolyodik. „Mégse egy szál gatyában fogadjam azt a gyereket”, közli. Látom, hogy figyel, nézi a körmömet, a szememet, amely még most is ki van festve, megigazítottam a sminkem az öltözőben, mielőtt megérkezett, hiszen ez is csak olyan nap, mint a többi, vigyázni kell, hogy minden rendben legyen.
Megsimogatja a kezem, aztán belesúg a fülembe. „Jó lenne most egyet”, mondja, és megfogja a mellem. Érzem, hogy a forró lehelete kicsapódik a bőrömre. Nevetve tolom el a kezét.
Meglep, amikor a szülésznő megvizsgál egy óra múlva. Annak ellenére tágultam, hogy fájásaim nem voltak. Ezek szerint mégis lehetséges, amit sosem akartam elhinni? Meg lehet úszni fájdalom nélkül is? Pedig mindig bosszantottak az ilyen történetek, sosem értettem, miért kell másokat ezzel kínozni, hogy még azért is rosszul érezzük magukat, amiért a szülést nem könnyedén, nevetve csináljuk végig. De ki tudja, talán még oxitocinra sem lesz szükség.
Ám a következő két órában nem haladok sokat, így végül mégis bekötik az infúziót a karomba.
Fekszem az ágyon, a kezem megadón lóg mellettem, csípi a branül a bőrömet. Nézem a gép kijelzőjét, amely mutatja az összehúzódásokat. „Mennyinek kell lennie egy jó erős fájásnak”, kérdezem. „Nyolcvan-kilencven”, mondja a szülésznő, mielőtt a szobából kimegy.
Nincs jobb dolgom, figyelem a testem. Érzem, hogy megkeményedik a hasam, látom, hogy pörög a szám, egyre feljebb tornázza magát, hatvan, hatvanöt, hetven, nyolcvan, előfordul, hogy felmegy száz fölé is, de még mindig nem érzek különösebb fájdalmat, csak jólesőn megfeszül a belsőm, hogy azért mégis valami legyen. Közben kinézek az ablakon, az ágyról épp oda lehet látni az épület előtti tölgyfa lombjára, ugyanaz a fa, amely később a kórházi szobámból is látszik a folyosó egy másik pontjáról. Milyen furcsa, csak néhány lépés, talán még ötven sincs, amely a két helyiséget egymástól elválasztja, mégis beláthatatlan, ami ahhoz kell, hogy az ember az egyikből átjusson a másikba. Most is épp a csúcs felé tart az egyik fájás, de még mindig elég annyi, hogy nézzem annak a fának a lombját, a szél mozgatja a leveleit, eszembe jut, amit előző nap a neten olvastam, hogy ez az egész valójában nem is fájdalom, hanem úgy kell elképzelni, mintha egy kapu tárulna ki. És tényleg, látom magam előtt a méhet, amely mint a pénzzel tömött buksza, kezd egyre jobban kinyílni. Ezek szerint működik, nyugtázom, amikor a monitoron a szám már lefelé pereg, a fájdalmat kordában lehet tartani, lám, az orvossal még most is jól elbeszélgetek, hallom a férjem, érdekelnek a szülésznő magánéleti sztorijai, nincs itt semmi varázslat, végül is csak pár centit kell annak a lénynek a külvilágig megtenni, és tévedés volt az egész, amit az előző két alkalommal át kellett élni, ahogy ott feküdtem, és csak azt kívántam, valaki végre mentsen meg, és nem érdekelt már semmi, az sem, hogy nézek ki, hogy ki lát és mit gondol rólam, nem akartam már semmilyennek sem mutatkozni, csak ott voltam pőrén, kiterítve, a lét és nemlét között lebegve.
„A kemény szakasz még hátra van”, mondja az orvos nem sokkal később, amikor büszkén újságolom neki, milyen jól vagyok. Rám mosolyog, majd mint a hóhér, aki bekapcsolja a villamosszéknél az áramot, magasabbra állítja az oxitocin adagolót. De akkor már biztos vagyok, nem történhet semmi. Én minden fájdalmat képes vagyok uralni.
Csak azt veszem észre, hogy nem tudok figyelni. Zavarnak a hangok, zavar, ha a férjem hozzám ér, ha elsüt egy-egy vaskos, oda nem illő poént, de nem szólok, tudom, hiába szeretne, nem képes magával mit kezdeni, nincs itt rá semmi szükség, csak ül a szoba szélén egy székben, akarna segíteni, de nem tud, jobb híján a telefonját nyomkodja. Néha felé nézek, küldök neki egy mosolyt, de hiába vagyunk egy szobában, egyre jobban távolodunk, ahogy megindulok azon az úton, ahová nem jöhet velem senki.
Beülök a kádba. Itt ezt is lehet, de a derekam ekkor már annyira szaggat, hogy nem tudom magam tartani, kapok egy párnát, hogy megtámasszon a víz alatt. Lyukas lehet valahol, mert folyton hallom, hogy a hátam mögött furcsán sípol, apró buborékok törnek belőle ki. Már nem látom a kaput, csak azt érzem, mintha a pokolra kerültem volna, és az alhasam tűzzel égetnék, jobbra-balra dobálom a fejem, közben azt üvöltöm, soha többé, és arra gondolok, ezt most már csak a halálos ágyamon akarom átélni, amikor majd könyörögni fogok a megszűnésért.
Aztán eszembe jut az apám. Talán sosem tudom meg, mekkora fájdalmat kellett átélnie azokban az utolsó hetekben, amikor már esedezett a halálért. Micsoda hülyeség, hogy a szülést nevezik az életben a legnagyobb fájdalomnak, hisz ez csak néhány óra, az apám szörnyű kínok között élt sokáig, nem beszélve a háborús sérültekről, akiknek egy gránát a lábát vagy a karját letépi, vagy azokról, akiket kardélre hánynak, vagy akiket a hüvelyükön keresztül húznak nyársra. A szülés mindehhez képest csupán szalonképessé tett szenvedés, amelynek happy end a vége, az ember meztelenül téblábol a kövön, majd négykézlábra ereszkedik, aztán ismét feláll, megtámaszkodik a kád szélén, remeg a karja, amely még mindig az oxitocin pórázára van kötve, pelenkát dobnak a lába alá, hogy mégse a földre zuhanjon az a másik test, de még nem az jön, a véres vizeletet felszívja a papír, ő pedig liheg, nyög, sír, jajveszékel, „nem tudom, nem tudom megtenni, nem fog ez a gyerek belőlem kijönni”, kiáltja, és összeszorítja az ölét.
Végül beültetnek a szülőszékbe. A lábam a magasba lendítem, ettől mintha alább hagyna a fájdalom is. Aztán jön az a feszítő-égető érzés, ebből a helyzetből sosem fogok szabadulni, már kilóg belőlem az a másik, de mint a párzás közben összeragadt kutyák, nem tudunk egymástól szabadulni. Aztán még két-három nyomás, és egyszer csak érzem, hogy valami lucskos csusszan ki, és már teszik is rám, tartom a kezemben azt a bűzös kis lényt. „Nem hiszem el, nem hiszem el”, ismételgetem és mutatom a férjemnek is, aki már ott áll a fejemnél. Mázasan-véresen magamhoz ölelem a gyereket, és arra gondolok, a kapun mégiscsak át kell menni, másképp nem lehet, akár megszületik, akár meghal az ember.
És a kapu nem zárul be még a következő hetekben sem, hiába akarok visszatérni az életbe. Már két nappal később sétálok az utcán, otthon maradok egyedül a három gyerekkel egy nappal azután, hogy a kórházból kiengednek. De elájulok, felmegy a lázam is, még szerencse, hogy épp érkezik a gyerekorvos, ringatja a csecsemőt, amíg egy kicsit magamhoz térek, előtte a lányom nyugtatta, mert épp a fürdőszoba kövén feküdtem, majd négykézláb vánszorogtam el az ajtóig, nem bírtam lábra állni. Végül sikerül kibotorkálni a kanapéig, ott elheverek, iszom egy kis vizet, magamhoz húzom a gyereket, nagy levegőt veszek, hogy kibírjam, de még így is felkiáltok, amikor a mellbimbót a szájába teszem. Olyan, mintha a húsom csipesszel tépnék.
Muszáj az időt megállítani.
És akkor a harmadik napon fáradtan szédülök bele a teraszunkon felakasztott függőágyba. A csecsemő a hasamra van kötözve. Ahogy hátra dőlök, és lökni kezdem magunkat ide-oda, kinézek a korlátok közt a kertbe, mint nem sokkal korábban azon a bizonyos napon a kórház ablakán. Kicsit elbódulok, a levegő vibrál körülöttem, hallgatom a madarakat, nekirepül egy légy az arcomnak, elhessegetem, aztán odapillantok a tölgyfára, amelynek a leveleit ide-oda lengeti a szél.
És ekkor megérzem a mellkasomon a gyerek szívének dobbanását.
Hidas Judit Budapesten született 1976-ban. Első prózakötete 2013-ban jelent meg Hotel Havanna címmel, amellyel 2014-ben ő képviselte Magyarországot az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján. További könyvei: Anyátlan nemzedék (2015, társszerző: C. Molnár Emma), Seb (Kalligram, 2016)