Kalligram / Archívum / 2017 / május / A törköly

A törköly

Sántha József

 

Az őszinteség kínos túlhabzása

 

Kun: Megint hazavárunk

 

Magvető, Budapest, 2016. 417 oldal, 3990 Ft.

 

Talán nincs talányosabb műfaj az önéletírásnál. Többféle nehézség is támad, ha valaki ezzel próbálkozik. Itt persze kizárólagosan csak irodalmi igényességgel megírt opusokra gondolunk. Hiszen a mindenféle céllal, de különösebb intellektussal, mesterségbeli tudással nem rendelkező halandók is hajlamosak arra, hogy lejegyezzék életük emlékezetes eseményeit, tanulságait. Ezek is értékes dokumentumok, vannak országok, ahol már külön levéltárak gondozzák, és dolgozzák fel ezeket a később akár történelmi-szociológiai forrásként is használható vallomásokat. Az egyik fontos szempont, hogy az efféle írások már egy elhagyott és kihűlt életet szeretnének bemutatni, akármiként is próbálják emlékeiket a jelen érvényes szemléleteként kiárulni, a műfaj sajátosságai szerint csak egy nagyjából epikusan lezárt anyag dokumentumait akarják közszemlére tenni, és a tanulságok is csak az erősen szakadozott fátyolként értelmezhető világot képesek feltámasztani.  

 

Minden visszaemlékezés az objektív történésekhez képest hiánypótló kiegészítéseket tartalmaz. Az eleven, de soha nem rögzített valóság csak legritkább esetben tűr meg olyan ellentmondásokat, amelyekkel az emlékező itt törvényszerűen szembesül. Nem a saját természete szerint, hanem éppen a társadalmi elvárások, követelmények logikájával érvelnek, szükségszerűen hitelessé, elfogadhatóvá szeretnék tenni a vallomásaikat. A legigényesebb emlékező is már csak a saját halványuló egykori emlékeinek gazdájára emlékezik, és elfogadja azokat a kereteket, amelyekben egy élet általánosságban is értelmezhető elemeket tartalmaz. Míg egy regény írója tökéletesen belakja a látszatvalóság avagy fikció komfortos hőseinek panoptikumát, és ezekkel a figurákkal szemben határozza meg magát, ellentétben az önéletrajzi vallomások szerzőjével, aki mindig belső konfliktusokat talál, az önmagával folytatott belső vívódásai, küzdelmei teremtik meg az epikus elbeszélés feszültségét. A regényíró számára a külvilág egy érvényes és mozgásában is hatásos, esetlegesen társadalmilag, történelmileg is öntörvényűen működő tér, az önéletrajzi vallomásokban mindez csak egy sematikus díszlet, amely épp arra rendeltetett, hogy belső konfliktusainak, a feloldhatatlan ellentmondásoknak a helyszíne legyen. Egy erősen leszűkített és keskeny tér szolgál mindama ellentmondások megjelenítésére, amelyről a szerző úgy gondolja, hogy mindenképpen beszélnie kell, és csak erről hajlandó nyilatkozni. Itt a külső szükségszerűség helyett a belső konfliktusok, kényszeres paroxiák uralják el a mondanivalóját. Olyan konok akarat érvényesül, amikor is az elbeszélő nem hajlandó lemondani a maga teremtette játéktérről, akármilyen távolságokat tesz meg a hős, mindig ugyanazzal a problematikával találja magát szemben, hurcolja magával, mint egy gyógyíthatatlan betegséget: Hiányzik egy olyan regényből, amely őt a legteljesebb tágasság, a megértés összefüggéseibe varázsolná. A tér itt mindig ellenséges, vagy narcisztikus, esetlegesen operettszerű helyszín, ahol az emlékei szerinti történések vagy végletesen a személyiség ellenében munkálkodnak, vagy egy másik végletként a kiteljesedését szolgálják, azonban mindkettő egyszemélyes időutazást tesz lehetővé. Sosem léphet fel egy olyan szereplő, aki dokumentáltan, morálisan vagy akár a történet fikciójában őt a személyisége érvényességét illetően végletesen megkérdőjelezhetné. Mindenki csak szembejön vele, de nem képzelhető el egy olyan abszurd helyzet, hogy az ő akarata nélkül valóságos folyamatok érvényességének akármilyen teret biztosítana. Álságos képzeletének sűrűre szövött hálója a saját és kizárólagos élettényeinek az igazolásával érlelődik hiteltelenné. Mindig belülről szőtt képzet ez, amelybe a kívülről jöttek csak beleragadnak, anélkül, hogy érvényes terük lenne igazságuk kibontására. Meg van fosztva annak a lehetőségétől, hogy mások őt egy pillanatra is valóságos létezőként tételezzék. Még attól is, hogy róla, mint távollévő, esetlegesen figuráról beszéljenek, hiszen, ha valaki erre a szélsőségesen álláspontra helyezkedik, minden kommentár újra csak bebábozódik a szerző világra vetett pillantásának origójába. Akármilyen távolságokat is érez a magától idegen, vele ellenségesen tevékenykedő emberek szándékaiban, az ő ítélete zárja le, fogadja be, vagy negligálja ezeket a véleményeket. Így lassan a saját, akár önironikus, önkritikus szemléletének felsőbbségébe menekül, intellektuális lényét kizárólagosan a mások követelésének absztrakciójaként értelmezi.

 

Kun Árpád új regénye, amely a nagysikerű Boldog észak folytatásának tűnik, az epikus mező egész más húrjain játszik, hiába is állítja, hogy szándéka szerint nem önéletrajz, az olvasó nem képes eltekinteni azoktól az akár öntudatlanul rögzült belső viszonyulásoktól, amelyek az efféle írást mégiscsak személyes vallomásként értelmezik. Függetlenül attól, hogy mit is mesél könyvében az író Kun Árpád hőse, Kun Árpád a fent mondottak szellemében leválaszthatatlan az író személyéről. A regényben kézzel fogható a tér tökéletes beszűkülése. Leginkább egy autó belseje, egy felújításban lévő lakás, vagy egy szeretkezésre kibontott ágy lesz a történések helyszíne. Lehet az Sopronban, Bordeaux-ban, a Norvégiába vezető úton vagy éppen Óbudán, semmiképpen nem a történések egzisztenciális tere, hanem csak egy ideiglenes díszlet, ahol a szubjektum kényszeres vallomásait valamiféle mesterséges jelenetbe állítja be. Éppen a tágasság és a természetes tér hiányában inkább egy nyomozati anyagra emlékeztet mindez, mint egy, az előző regényében megteremtett páratlanul gazdag és érzéki, intellektuálisan is belakott helyszínre. A hős maga után nyomoz, de semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy feltárja az igazságot, hogy valóságos lényére rátaláljon.

 

Ha mélyebbre tekintünk, akkor látnunk kell, hogy ezt az anyagot mennyire eluralja a testiség. Mindenféle értelemben a fiziológiai folyamatok függvénye lesz itt az ember. Ám nem felszabadító, a kibontakozás, a teljesség felé nyitás értelmében, hanem éppen ezzel ellentétesen, a lélek laka mindenféle értelemben fellázad, és nem akar működni, örökös passzivitást, sőt képtelenségeket mutat. Az elbeszélő első szerelmi tapasztalatai mindösszesen arra vonatkoznak, hogy ő képtelen a szerelmi életre, egy rejtekező impotens Don Giovanni, aki éppen minden párkapcsolatát ennek rendeli alá. Ez tovább súlyosbodik az első házassága élményével, amikor is rá kell döbbennie, hogy képtelen arra a szolgálatra, amelyre e frigy szentsége kötelezi. Egy szexuálisan nem működő kapcsolat mély csalódottságával és értetlenségével egyedül marad, hogy radikálisan átélje újra a gyermekkora óta tartó szenvedéseit. De ugyanígy a második házassága is kemény próba számára, folytonos önigazolás, a boldogság bizonyosságának a néha abszurdumig erőltetett követelése.  

 

Mivel a regény lényegében egy utazás története, Budapestről a reménybeli északi ország, Norvégia irányába, és jó ütemérzékkel az életrajzi vonatkozások ennek az utazásnak a folyamatát színesítik, értelmezik, a gyermekkortól kezdve az utazás jelenidejéig, lassan egymást kiegészítő részletekkel leszünk gazdagabbak. De ugyanaz a testi kényszeresség sokszorozódik, lesz már-már kellemetlen az olvasó számára, hiszen a négyéves fia rendszeres székrekedése, a bélműködésének elégtelensége nem igazán képes lekötni az olvasó figyelmét. Hasonlóan a második feleség spontán vetélései is a test fiziológiai problémáira, a különböző anyagok testből való ürüléseire utalnak. Ennél némiképpen egészségesebbek a második csecsemő táplálása körüli bonyodalmak, ahogy ezek a kelet-európai migránsok minden értéküket egy Suzuki csomagterébe és tetejére zsúfolva egy új élet reményében, sok nehézséget legyőzve konokul az új világ felé tartanak. Minden pihenőben meg kell szoptatni a csecsemőt, és ugyanakkor oldani kell a másik kisgyerek bélrekedését. Ennél unalmasabb, szinte a használati utasítások szakszerűségével megírt, szélsőségesen a hétköznapi megfelelési kényszer támasztotta epikus szöveget ritkán tanulmányozhat az olvasó.  

 

Közben kibomlik egy alsó középosztálybeli nyugat-magyarországi család élete, a főhős gyermekkora, amely a szülők egyszerűsége, szeretetlensége révén lényegében kissé sematikusan indokolja hősünk későbbi lelki problémáit. Egy újra csak bensőleg ábrázolt, kiterjedés nélküli, már-már értelmezhetetlen anyaszerűség, a valamiképpen társadalmilag értelmezhetőbb apa mániákus mezőgazdasági buzgalma, egy korán súlyos betegségtől sújtott testvér, aki az elbeszélő életét kora gyermekkorától pokollá teszi. Mindezek a motívumok a regény lapjain kettős megvilágításba kerülnek. Minden az előzmények misztikus terheltségével van súlyozva, nem tudhatjuk, hogy valóban legyőzhető-e ez a mai magyar valóságot tipikusan megjelenítő pokol, van-e remény a hősünk számára. Ő, aki végül is ki tudott törni ebből az egyéniség lépfenéit fölmutató zártságból, képes volt elvégezni az egyetemet, majd a Sorbonne doktoranduszaként Párizsban élt, de képtelen volt kilépni a gyermekkor súlyos terheltségéből, ahol már nagyon korán megkettőződött énként igazából egy illegális lény fogságában élt. A személyes élet lehetőségeinek kiteljesedését is számtalan objektív tény gátolja. Egzisztenciálisan képtelennek mutatkozik a családja fenntartására, intellektuálisan vállalt feladata, hogy íróként érvényesüljön, az aktuális történések szerint itt kudarcba fullad. Újra egy szűkmenet ad néminemű információt a létezés érvényességének a hiteltelenségéről. Annak a lektori állásának a segélyből él, tartja el a családját, amitől Bordeaux-ban durván megfosztották. Franciaországban tartózkodó állástalanként rejtőzködik Budapesten, és újra csak biológiai szükségszerűségként éli meg az új kapcsolatának felszabadító, de ki semmiképpen nem bontott, tehát éppen a leglényegesebb dolgok elhallgatásával tüntető érvényességét.

 

A szerzői egzisztencia az önéletrajzok esetében maga a mű elkülöníthetetlen része, míg a fikcióban a regény írója olyan stiláris, pszichológiai, esztétikai minőségeket állít műve szolgálatába, amelyeken keresztül sikerül a maga képes alakjában megjelenni. Végülis az önéletrajziság és a regényszerűség kettős kudarca úgy értelmezhető, mintha Kun Árpád, a regény nevesített hőse túlságosan fölösleges mellékvágányokon, kerülőkön igyekezett volna az mondanivalója kifejtésére, miközben Kun Árpád, a regény szerzője igazából nem bontja ki ezeket a szertelenül indázó önigazolásoknak a lehetséges útvesztőit, és sokkal egyszerűbb képlettel szolgál: Az áldozat szerepéből kívánja értelmezni hősét. Itt bizonyos kétes hitelű őszinteség, az érzelmesség és a szánalom könyöradományára helyezi a hangsúlyt. Bár minden kettősség tárgya lehet a szomorúságnak, itt a kettőségnek a feloldása csupán néhány oldalnyi, a megérkezés a már előző regényéből ismert fjordok övezte fagyos világba, nem képezheti az egész regény szellemi, testi ürítkezésein való esztétikai felülemelkedését, hiszen életének sorstársai alig kapnak nagyobb lehetőséget, tágasabb létezést, mint az őt körülvevő tárgyak. Tárgy az első feleség, az erdélyi szerető, de még a feleség is, aki minden erejével próbál kitörni méltatlan helyzetéből, és mivel ebbéli törekvéseit a domináns lény szinte kizárólag az utódok szülésére redukálja, nem marad más lehetőség számára, mint hogy nyelvi tudása révén, megengedve, hogy a férj marad otthon a gyerekeivel, majd családfőként eltartja a mihaszna írót, aki  nélküle épp olyan életképtelen lenne, mint a rábízott kisdedek. Éppen a megidézett nők arctalansága, társadalmi, szociológiai és nem utolsó sorban esztétikai beágyazottságának a hiánya, lélektelen, sematikus ábrázolása teszi kínossá a főhős életszemléletét. A feleségével történő sablonos, már-már naturalista bohózatokra emlékeztető giccses, hol álságosan bensőséges, leginkább azonban a népszínművek édességét utánzó fordulatok teszik mindezt olvashatatlanul kínossá.  

 

Miközben mindent megtagad, és minden intellektuális lehetőségéről lemond, kézbe vehető tárgyként az olvasó kezébe helyezi az erről szóló regényét, amelyik még a csodálatos Boldog észak árnyékában is olyasféle életpótlék, amelyik nem képes eljuttatni az olvasót a személytelenül megalkotott, és kívülállásával tüntetően fikcióként megírt másik eposz szellemileg független, mégis tökéletesen valóságba gyökerező világába. Az egész regény az őszinteség túlhabzásaként rejti el az igazibb mondanivalót. Szervetlensége annál is bántóbb, mert az utolsó oldalakon ténylegesen katartikus megtisztulás lesz az olvasó jutalma. Amikor is az idegenségbe magukat száműzők, akár csak egyetlen pillanatra végre mintha túllépnének az egész életüket gúzsban tartó lényükön való kívül rekedtségen. A Dániából induló kompra váltott jegyük már nem érvényes, pénzük alig van, ekkor szólítja meg őket egy fogyatékosokat kísérő, súlyos balesettől eltorzult arcú beteggondozó. Felajánlja nekik, hogy a mediterrán nyaralásból hazatérő csoport magára vállalja a magyar család behajózásának költségét. A hajó társalgójában aztán végre megérkeznek egy otthonos, a testi és szellemi fogyatékosokat embernek tekintő világba, ahol az empátia, a másokkal való törődés, az egyéni sorscsapások, tragédiák nem kivetettség érzését sugallják, hanem éppen ellenkezőleg, olyan közösség formáló erők, amelyek egy egészen új szellemiségű világ egészséges öntudatát hirdetik. Szinte a régi görög tragédiák katarzisával lesznek gazdagabbak, amikor is a sorsüldözöttekre, az elbukókra is ugyanaz a mélyértelmű morális fény vetül. Amikor végre elkezdhetik a maguk és a mások mélyebb megértését, ahogy az a Boldog észak lapjaiból minden pillanatban kiárad, elfogadható valósággá válik mindaz, amit a kis csomagjaikban, lelkükben magukkal hurcoltak.    

 

 Ez azonban túlságosan egyszeri kegyelmi pillanat, amely a csodák birodalmába tartozván, akár csak írói lelemény is lehet, amely azonban a főhős és a szerzőként jegyzett író egzisztenciális nyomorát esztétikai igénytelenségét alig is leplezheti az olvasó előtt.

 

Sántha József