Ébren; Eltolódás; Születés

Deák Botond

ébren

életben maradtam,

fájdalmam végül is nem volt

inkább a megalázottság és a

kapaszkodás önmagamba, ami

feszült bennem, s ahogy ez a

feszület tartott, ahogy ez megtartott

értettem meg  természetünk

érzéseink jelöletlenségét

hullámzását, meghittségét

fizikai biztonságát;

bizonyosság ez, mint a tér, mint

az ember az összes hordalékával

ahogy megvilágosul az egymás

előtti szégyen diadala

mert megszülettél

eltolódás

a kövekre ráomlott tavasz

forgácsol, omlaszt

és keresztbe fúj a délelőtti héven

mikor a Duna keskeny a hullámhoz

szemet szűkít, könnyet présel

és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát

de érzed azért, hogy élni

fontosabb másnak, hogy aztán a szél

mint homokszemet hordjon szét

elengedem ezt az órát

minden csúszik így

és mintha elveszne ez a kis

idő, pedig nem, és csak úgy

mint máskor a napsütéses fénydarab

vándorol bútoron, pulóveren

poháron és a folyamon

ahol elúszik egy lapos hajó, a rakpart

és a fák előterében

járművek gurulnak vízszintesen

elengedem ezt az órát

ahogy csillámlik, múlik minden

születés

ott azon a homokpadon

a Pireneusokban, ahol tényleg

csak az a nap volt

a teljesség, a gyermeki öröm

a bizonyossága az életnek

annak az egyszeri és boldog voltában

egy leülepedett, hegyek közé szorult

forróság volt, s a forrón tartott

szerelem, mint a hegyekről gördülő

éles kő-moraj végtelennek tűnt

ebből a természetességből rohantunk

aztán az ütő-kopó életsztrádára

hogy a traverzek és az örök-sitt között

bomlasszuk a társadalmat

Deák Botond (Székesfehérvár, 1969): költő. Pécsett él. Legutóbbi verskötete: Zajló (Palimpszeszt+PRAE.HU, 2012).