Kalligram / Archívum / 2017 / május / Ébren; Eltolódás; Születés

Ébren; Eltolódás; Születés

Deák Botond

 

ébren

 

életben maradtam,

 

fájdalmam végül is nem volt

 

inkább a megalázottság és a

 

kapaszkodás önmagamba, ami

 

feszült bennem, s ahogy ez a

 

feszület tartott, ahogy ez megtartott

 

értettem meg  természetünk

 

érzéseink jelöletlenségét

 

hullámzását, meghittségét

 

fizikai biztonságát;

 

bizonyosság ez, mint a tér, mint

 

az ember az összes hordalékával

 

ahogy megvilágosul az egymás

 

előtti szégyen diadala

 

mert megszülettél

   

eltolódás

 

a kövekre ráomlott tavasz

 

forgácsol, omlaszt

 

és keresztbe fúj a délelőtti héven

 

mikor a Duna keskeny a hullámhoz

 

szemet szűkít, könnyet présel

 

és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát

 

de érzed azért, hogy élni

 

fontosabb másnak, hogy aztán a szél

 

mint homokszemet hordjon szét

 

elengedem ezt az órát

 

minden csúszik így

 

és mintha elveszne ez a kis

 

idő, pedig nem, és csak úgy

 

mint máskor a napsütéses fénydarab

 

vándorol bútoron, pulóveren

 

poháron és a folyamon

 

ahol elúszik egy lapos hajó, a rakpart

 

és a fák előterében

 

járművek gurulnak vízszintesen

 

elengedem ezt az órát

 

ahogy csillámlik, múlik minden

   

születés

 

ott azon a homokpadon

 

a Pireneusokban, ahol tényleg

 

csak az a nap volt

 

a teljesség, a gyermeki öröm

 

a bizonyossága az életnek

 

annak az egyszeri és boldog voltában

 

egy leülepedett, hegyek közé szorult

 

forróság volt, s a forrón tartott

 

szerelem, mint a hegyekről gördülő

 

éles kő-moraj végtelennek tűnt

 

ebből a természetességből rohantunk

 

aztán az ütő-kopó életsztrádára

 

hogy a traverzek és az örök-sitt között

 

bomlasszuk a társadalmat

 


 

 

Deák Botond (Székesfehérvár, 1969): költő. Pécsett él. Legutóbbi verskötete: Zajló (Palimpszeszt+PRAE.HU, 2012).