Impotencia, Előhang, Séta

Horváth Imre Olivér

Impotencia

Míg az ágyba nem kerültök, nem törődsz

ilyen bagatell dolgokkal, te simán túllátsz

ezen, hiszen jóképű meg barátságos,

bánod is te, hogy milyen sapkát visel,

forrón süt a nap, no meg egyébként is,

a társaidnak is kopaszodik már a feje,

úgyhogy torkot köszörülsz, odasétálsz

hozzá, kezébe nyomsz egy teli poharat,

aztán este, a csillagok alatt mintha már

meg is találnátok azt a közös hangot,

kéz a kézben, a csendeket kitartjátok,

mint szeretőt, hallani a másik légzését,

lopva egymás felé néztek, már tudja,

hogy figyeled, és ő is megfigyel téged.

Menj fel hozzá: a kérése parancs,

és te egy óvatlanabb pillanatodban

elindulsz az úton és vissza se nézel –

képszakadás az ágyig. Csókolod a hátát,

magadba szívod ezt az ismerős szagot,

mindig is kedvelted apád tusfürdőjét,

részeg vagy, küzd az ifjúság, a holdfény

megvilágítja munkában edzett testét,

még szép – bánod is te, meleg nyári

este, hogy két év múlva meghízik,

hét év múlva megver, csak lámpát

kapcsolsz, gumit keresel, meglátod

a napégést a nyakán, azt a vörös

csíkot, eszedbe jut, ilyen lehetett

a gallér alatt az úttörők kendője.

Hasára fordul és kérőn néz rád,

értetlenül nézel: a test az ágyadon

máshogy működik, más törvény

szervezi, és mint a vörös zászló

május elsején, neked nem áll fel.

Előhang

Mintha csak az első szál

cigarettát adnád a szájába –

fiatal, tudod. Meg azt is,

hogy ebben rejlik a titka.

Mint minden tizenévesnek,

akarata van, dús izomzata,

nagy szeme – éles fogával

persze nincsen gond, hisz

ő még a szívével csinálja,

mint amikor csak ismerkedik

a puszta anyaggal a gyermek,

kéznyoma az igazi absztrakt:

ennek a tudásáért rogyaszt

a festő térde, a technikát

csak más öröméért műveli.

Hanem az anya! A cuppogás

bár cuppogás csak, mégis
önmagának az igazolását

erőszakolja az ajakrésbe.

Ugyanezt a kétséget érzed,

a babaszagot a koponyán,

mikor a szívedhez húzod

önkéntelenül, és tudod,

ami neked csak egy este,

neki egy élet éjszakája,

bokáit egy kézzel emeled

fel, mintha pelenkáznád,

de mikor felsír, úgy zokog,

mint egy felnőtt, elfojtja –

nőni fog még, de már nem

fejlődik a tüdeje.

Séta

Nem jön fel hozzád, azt mondja, fél.

Te látványosan hülyének nézed ezért,

pedig tudod, hogy helyén van az esze.

Tesztek egy sétát, jobb ötlet híján,

meghívod fagyira, te iszol egy sört.

Várakozva néz, te a tavon a hattyút

bámulod, hogy az undorodat leplezd:

a törékeny teste még elmenne egynek,

csak ne jönne belőle az a bársonyos

hang -- így csengett a tied is régen,

mielőtt megtanultad magad kifejezni.

Így felejtettél el másokra figyelni,

így kerültél a héttérből az előtérbe,

bezárva a szíved, kinyitva a lábad.

Bőrdzsekiben látod később, lenyírt

hajjal. Köszön, futólag, de olyan

megvetéssel, hogy elmosolyodsz.

Korábban utána sem fordultál volna,

de most elégedett vagy. Hallgatod,

ahogy fekete bakancsa veri a betont,

és arra gondolsz, hogy már tudja,

hová megy.