ROndó, Korál, Keresés
Kozmár Klára
Rondó
Régen pálcikaemberkéket rajzoltak a homokozóba, se fütyijük se puncijuk nem volt. nélküle
ovisként még a lányokat szerette, úgy érezte ez így van jól, ez így természetes, de kicsit fura
sejtése volt közben, hisz rájuk hasonlított, velük volt összhangban, velük (volt) ellentétben, de
mégis csak fiúnak született: mennyi nőstény hattyú nyakát harapta át vándorló kutyaként, nincs
erre mentsége. de egy baletten meglátta a fiúkban is a szépet: elment eggyel, de meddig és hová?
ránézett, zokogott a szájában, az arcára volt írva, hogy: Ich habe kein Irgendwohin zurückzukehren.
operába járt, míg le nem bontották, a szauna – a buzik édenkertje – bár csak bizonytalan ideig, de
nem üzemelt, a berácsozott konditermek vasszaga eszébe juttatja az első menstruációját, ez fura,
de amióta meglátta a fiúkban is …, magát is csak fiúként látta szépnek, tükör nélkül, újra nélküle
ó jaj, könyörögve kérte, hogy a szájába végezhesse, végleg a másik hiányába zárva, minek íze nincs
jeges, tömény szagú transzcendenciája az önkielégítésnek: emlékezel vagy képzeled: hogyan és hová
akarod, nőként vagy férfiként magadat. de van, hogy innen már … kein Irgendwohin zurückzukehren
Korál
Mikor a fényben az ő feloldódik
ő a másikkal egyesül
Mikor az őben a másik feloldódik
a másik a fénnyel egyesül
Mikor a másikban a fény feloldódik
fény az ővel egyesül
Mikor az őben a fény feloldódik
fény a másikkal egyesül
Mikor a fényben a másik feloldódik
a másik az ővel egyesül
Mikor a másikban az ő feloldódik
ő a(z) fénnyel egyesül
Mikor az ő az énben feloldódik
Keresés
Az én bőröm a másiké.
A szőrtelenség mögötti hálózat,
mint az asztalbőrre vagy az üvegasztalra
kilöttyent vörösbor fut szét az asztalon,
és én kiszáradt rongyként csak befogadok,
hagyom.
Ahogy a nedves papíron átüt az ornamentika,
úgy rajzolódnak összefüggéstelenül
mégis hatékonyan a vékony, hártyaszerű bőr
alatt az artériákból szétfutó hajszálerek.
A forrásvíz színű bőr áttetszik, mutatva takar
terjedést, mozgást, keretet.
Részeg estén egy bárban megfogod,
nem látod, csak képzeled és próbálod
kitapintani a halkan mozgó utak nyom-
át a jegesen fénylő, törékeny bőr alatt.
Próbálod megragadni, de nem magadévá tenni
az állandót a változón: a köröm, a nyelv, a tű,
a toll vagy a kés hegyével rajzolni ki az utakat
a bőrön, mint az indigó, csak másolod a határokat:
a szimbolikusan rejtettet próbálod felszínre hozni,
abban a hitben, hogy ezzel állandósul? a látszat?
Nem. A bőr kopik, az alatta még nem.
A test térkép volt, menekülési útvonalakat,
jeleket mutatott régen: realista mágia. Ma
több mint utalás, többet akar, nem eszköz
már, az állati egészet akarja: párducmintás
vagy krokodil bőr, esetleg sarki róka szőrme:
végül minden takaró széttépve, zuhanni a földre.
Nem fejtik le, nem fejtik meg a bőrt, nem fejtik
vissza az erek vonalát. Nem fejtenek, mert nincs
mit fejteni, a test magától vedlik, nem mutat sehová.
A hús szép inas a bőr alatt. De végül csak az egész,
csak a test marad, önmagában, a szilárd érfalak
izomtömege, a nyers bőr fénysúlya. Nem vérzik a bőr.
Üres.
A nyelvet ilyenkor kitéped, és messze hajítod
egy sötét parkban, ahol vakon olvasol egy testről,
keresed, keresed az ereket a bőr alatt.
Kozmár Klára (Galánta, 1993): költő. Jelenleg Bécsben él, az Universität Wien hallgatója, gendertudományokkal foglalkozik. Ez az első közlése.