Kalligram / Archívum / 2017 / szeptember / ROndó, Korál, Keresés

ROndó, Korál, Keresés

Kozmár  Klára

 

Rondó

 


 

 

Régen pálcikaemberkéket rajzoltak a homokozóba, se fütyijük se puncijuk nem volt. nélküle

 

ovisként még a lányokat szerette, úgy érezte ez így van jól, ez így természetes, de kicsit fura  

 

sejtése volt közben, hisz rájuk hasonlított, velük volt összhangban, velük (volt) ellentétben, de

 

mégis csak fiúnak született: mennyi nőstény hattyú nyakát harapta át vándorló kutyaként, nincs

 

erre mentsége. de egy baletten meglátta a fiúkban is a szépet: elment eggyel, de meddig és hová?

 

ránézett, zokogott a szájában, az arcára volt írva, hogy: Ich habe kein Irgendwohin zurückzukehren.

 

operába járt, míg le nem bontották, a szauna – a buzik édenkertje – bár csak bizonytalan ideig, de

 

nem üzemelt, a berácsozott konditermek vasszaga eszébe juttatja az első menstruációját, ez fura,

 

de amióta meglátta a fiúkban is …, magát is csak fiúként látta szépnek, tükör nélkül, újra nélküle  

 

ó jaj, könyörögve kérte, hogy a szájába végezhesse, végleg a másik hiányába zárva, minek íze nincs

 

jeges, tömény szagú transzcendenciája az önkielégítésnek: emlékezel vagy képzeled: hogyan és hová

 

akarod, nőként vagy férfiként magadat. de van, hogy innen már … kein  Irgendwohin zurückzukehren

 


 

 

Korál

 


 

 

Mikor a fényben az ő feloldódik

 

ő  a másikkal egyesül

 



 

 

Mikor az őben a másik feloldódik

 

a másik a fénnyel egyesül

 



 

 

Mikor a másikban a fény feloldódik

 

fény az ővel egyesül

 



 

 

Mikor az őben a fény feloldódik

 

fény  a másikkal egyesül

 



 

 

Mikor a fényben a másik feloldódik

 

a másik az ővel egyesül

 



 

 

Mikor a másikban az ő feloldódik

 

ő  a(z) fénnyel egyesül

 



 

 

Mikor az ő az énben feloldódik

 



 

 



 

 

Keresés

 


 

 


 

 

Az én bőröm a másiké.

 


 

 

A szőrtelenség mögötti hálózat,

 

mint az asztalbőrre vagy az üvegasztalra

 

kilöttyent vörösbor fut szét az asztalon,

 

és én kiszáradt rongyként csak befogadok,

 

hagyom.

 


 

 

Ahogy a nedves papíron átüt az ornamentika,

 

úgy rajzolódnak összefüggéstelenül

 

mégis hatékonyan a vékony, hártyaszerű bőr

 

alatt az artériákból szétfutó hajszálerek.

 

A forrásvíz színű bőr áttetszik, mutatva takar

 

terjedést, mozgást, keretet.

 


 

 

Részeg estén egy bárban megfogod,  

 

nem látod, csak képzeled és próbálod  

 

kitapintani a halkan mozgó utak nyom-

 

át a jegesen fénylő, törékeny bőr alatt.

 


 

 

Próbálod megragadni, de nem magadévá tenni

 

az állandót a változón: a köröm, a nyelv, a tű,

 

a toll vagy a kés hegyével rajzolni ki az utakat

 

a bőrön, mint az indigó, csak másolod a határokat:

 

a szimbolikusan rejtettet próbálod felszínre hozni,

 

abban a hitben, hogy ezzel állandósul? a látszat?

 

Nem. A bőr kopik, az alatta még nem.

 


 

 

A test térkép volt, menekülési útvonalakat,

 

jeleket mutatott régen: realista mágia. Ma

 

több mint utalás, többet akar, nem eszköz

 

már, az állati egészet akarja: párducmintás

 

vagy krokodil bőr, esetleg sarki róka szőrme:  

 

végül minden takaró széttépve, zuhanni a földre.

 


 

 

Nem fejtik le, nem fejtik meg a bőrt, nem fejtik

 

vissza az erek vonalát. Nem fejtenek, mert nincs

 

mit fejteni, a test magától vedlik, nem mutat sehová.

 


 

 

A hús szép inas a bőr alatt. De végül csak az egész,

 

csak a test marad, önmagában, a szilárd érfalak

 

izomtömege, a nyers bőr fénysúlya. Nem vérzik a bőr.

 

Üres.

 


 

 


 

 

A nyelvet ilyenkor kitéped, és messze hajítod

 

egy sötét parkban, ahol vakon olvasol egy testről,

 

keresed, keresed az ereket a bőr alatt.

 


 

 

Kozmár  Klára (Galánta, 1993): költő.  Jelenleg Bécsben él, az Universität Wien hallgatója, gendertudományokkal foglalkozik. Ez az első közlése.