Kalligram / Archívum / 2017 / szeptember / Vagy csak viccnek szánta Isten az egészet, Nem maradhat így, nem maradhat így

Vagy csak viccnek szánta Isten az egészet, Nem maradhat így, nem maradhat így


 

       

Czapáry Veronika

Vagy csak viccnek szánta Isten az egészet

In memoriam Pilinszky János

        Pásztor Krisztának

Ma átmentünk a tengalattjárón végre, oly sok nap után,

a megfelelőben, pont a megfelelőben, abban pillanatban,  

Te mondtad, hogy a megfelelő pillanatban mentünk át,  

tudtam, szemenszedett hazugság,  

az időzítés ennyire fáj,

és kimondtuk azt a pár szót,  

hogy szép.

A kvarcpor belekeveredik,  

különben elszakad, csak egyetlen láncban,  

de nem az eszelősben,

a zongorát befutja a szél, de már késő lesz,  

és az idő mállik szét.

Belenyugodtam, hogy kivisszük a kertbe,  

bármilyen kertbe,

te megnyugtattál,

azt mondtad, jobb lesz, mert biztosan  

jobbn érzi majd magát, és leszokom erről  

az állandó késleltetett hisztériáról,  

pedig én csak téged szerettelek,  

ami az őrülettel párosul,  

a szakadatlan télben és a szakadatlan nyárban,

amikor fúj a szél és esik szakadatlan,  

a szerelmet árulják, ha más nem, te,  

távozása könnyedén ment, hangja is hiánytalanul csengett,  

mégis szemközt a szakadatlan tapétával szeretlek,  

ahogy apámat szerettem gyerekkoromban,  

ez a káprázat beleszáradt ereikbe,  

szépen lassan szétmállik minden,  

az idő is,  

nem emlékezik már a lelkünk milyenek voltunk,  

a zongorát befutja,  

ráncigálom újra, húzom magammal és közben  

a reménytelen beethoveniszerelemre gondolok,  

hogy az mennyire fájt, hogy olyanok voltak,  

mint a hegek, a kezére,  

és azt mondja Isten az x-edik napon,  

legyen férfi is a nő után, hogy valaki  

védje meg a nőt, meg adja magját a szerelemhez,  

mert nem eshet a mag a földre, csakis a szerelemre.  

Nem szép, mondom Istennek, nem szép,  

ezért teremtett egy jobbat, nincs mit megoldani,  

felmerül a a sugárzó nappal szemben egy vitorlás,  

csak viszonyítás kérdése, hogy milyen messze van,  

a megfelelő gyümölcsöt a fáról,  

vagy csak viccnek szánta Isten az egészet.  

Nem maradhat így, nem maradhat így

In memoriam Pilinszky János

Megbocsátani mégis, csak azt látják az Istenek,  

szomorú a lelkünk,  

ömlik a falakon át ez a borostyán,  

nem maradhat így, nem maradhat így.

A szavak fognak megváltoztatni minket,  

ömlik a falakon át és  

hirtelen felkapcsolnak egy lámpát,  

az emberek járnak körbe-körbe,  

örülnek,  

suttogod, átmegy és csorog a falakon.  

Valaki egyszer szomorúságot kapott karácsonyra,

és ez a szomorúság befutja a zongorát és  

az áztatott falakon csorog le a sárga,

messziről látszik, hogy sárga,  

ilyen volt, mielőtt még nem festették be  

kékre, zöldre, vagy mindegy milyen színűre,  

mindannyian tudjuk, hogy átfestették,

a gyűlölet,  

a naplementéről újra kiderül, hogy nem értjük.  

Czapáry Veronika (Győr, 1975): író, költő, üvegművész. Legutóbbi könyve: Megszámolt babák (Scolar, 2013)