Vagy csak viccnek szánta Isten az egészet, Nem maradhat így, nem maradhat így

Czapáry Veronika

Vagy csak viccnek szánta Isten az egészet

In memoriam Pilinszky János

        Pásztor Krisztának

Ma átmentünk a tengalattjárón végre, oly sok nap után,

a megfelelőben, pont a megfelelőben, abban pillanatban,  

Te mondtad, hogy a megfelelő pillanatban mentünk át,  

tudtam, szemenszedett hazugság,  

az időzítés ennyire fáj,

és kimondtuk azt a pár szót,  

hogy szép.

A kvarcpor belekeveredik,  

különben elszakad, csak egyetlen láncban,  

de nem az eszelősben,

a zongorát befutja a szél, de már késő lesz,  

és az idő mállik szét.

Belenyugodtam, hogy kivisszük a kertbe,  

bármilyen kertbe,

te megnyugtattál,

azt mondtad, jobb lesz, mert biztosan  

jobbn érzi majd magát, és leszokom erről  

az állandó késleltetett hisztériáról,  

pedig én csak téged szerettelek,  

ami az őrülettel párosul,  

a szakadatlan télben és a szakadatlan nyárban,

amikor fúj a szél és esik szakadatlan,  

a szerelmet árulják, ha más nem, te,  

távozása könnyedén ment, hangja is hiánytalanul csengett,  

mégis szemközt a szakadatlan tapétával szeretlek,  

ahogy apámat szerettem gyerekkoromban,  

ez a káprázat beleszáradt ereikbe,  

szépen lassan szétmállik minden,  

az idő is,  

nem emlékezik már a lelkünk milyenek voltunk,  

a zongorát befutja,  

ráncigálom újra, húzom magammal és közben  

a reménytelen beethoveniszerelemre gondolok,  

hogy az mennyire fájt, hogy olyanok voltak,  

mint a hegek, a kezére,  

és azt mondja Isten az x-edik napon,  

legyen férfi is a nő után, hogy valaki  

védje meg a nőt, meg adja magját a szerelemhez,  

mert nem eshet a mag a földre, csakis a szerelemre.  

Nem szép, mondom Istennek, nem szép,  

ezért teremtett egy jobbat, nincs mit megoldani,  

felmerül a a sugárzó nappal szemben egy vitorlás,  

csak viszonyítás kérdése, hogy milyen messze van,  

a megfelelő gyümölcsöt a fáról,  

vagy csak viccnek szánta Isten az egészet.  

Nem maradhat így, nem maradhat így

In memoriam Pilinszky János

Megbocsátani mégis, csak azt látják az Istenek,  

szomorú a lelkünk,  

ömlik a falakon át ez a borostyán,  

nem maradhat így, nem maradhat így.

A szavak fognak megváltoztatni minket,  

ömlik a falakon át és  

hirtelen felkapcsolnak egy lámpát,  

az emberek járnak körbe-körbe,  

örülnek,  

suttogod, átmegy és csorog a falakon.  

Valaki egyszer szomorúságot kapott karácsonyra,

és ez a szomorúság befutja a zongorát és  

az áztatott falakon csorog le a sárga,

messziről látszik, hogy sárga,  

ilyen volt, mielőtt még nem festették be  

kékre, zöldre, vagy mindegy milyen színűre,  

mindannyian tudjuk, hogy átfestették,

a gyűlölet,  

a naplementéről újra kiderül, hogy nem értjük.  

Czapáry Veronika (Győr, 1975): író, költő, üvegművész. Legutóbbi könyve: Megszámolt babák (Scolar, 2013)