Áttűnések

1

Szép Ernő (1884–1953) korának népszerű írója. Színművei, költeményei, sanzonjai, regényei révén ismert, de jelentős a kisprózai és hírlapírói hagyatéka is. A „nagyok” – Ady, Babits, Kosztolányi – árnyékában méltatlanul keveset emlegetett szerző manapság; egy-egy verse felsejlik ugyan hetilapok irodalmi rovatában, egy-egy darabját műsorra tűzi időnként valamelyik színház.

Tóth Árpád (1886–1928) ellenben a „nagyok” arcképcsarnokának tagja valamivel szelídebb megvilágításban; irodalomkönyvek szerény terjedelemben tárgyalt anyaga. Elsősorban költő, de versei mögött nem sokkal maradnak el kritikái, esszéi, tárcái; tartalmukban, megformálásukban egyaránt a stílusművészt dicsérik.

Rokon lelkek – sugallják költeményeik. Bánatok, borongós hangulatok, bágyadt színek, fájó, édes-bús emlékek, elégikus vágyak, az elmúlás távoli gordonkázása váltakozik az élet felfokozott szeretetének, a szépségre és boldogságra való törekvésnek élénkebb színeivel, akkordjaival. Tóth Árpád gondosabb a rím és ritmus mentén, sokáig érleli és tökéletesre metszi verssorait. Szép Ernő hanyagabb, pongyolább, csapongóbb.

Figyelmünket a költeményekről most prózájukra tereljük mégis, a csábító összehasonlítás ellenére – ez a kevesebbet idézett, ritkábban emlegetett tája életművüknek – a prózán belül pedig novellisztikájukra.

Műfaj/műnemváltó íróknál óvatosságra kell törekednünk vizsgálódás közben, hiszen az egyéniség „gubancait” nem lehet szétszálazni; a költő mesebeli tündér gyanánt áttűnik prózaíróba, majd visszaváltozik, de a műveken nyomot hagy ez a játék.

2

A rövid prózai formák a századvég, századelő magyar irodalmában, világirodalmi társaikhoz hasonlóan, jelentős változáson mentek át. Az anekdotán alapuló romantikus beszélyt, melynek jellemzője a terjedelmes, részletező, epizódokra szétterülő elbeszélésmód, a lassú, ráérős, idillikus narráció, felváltotta az egyetlen meglepő mozzanatra, fordulatra építő novellaforma, melyet a tömör, zártabb szerkezet s az azzal összefüggő rövidebb terjedelem jellemez. A rövid prózai formák másik vonulatában a cselekmény a háttérbe szorul, domináns elem a leírás, egy-egy szereplő középpontba állítása. Műfaji jelölésük a nyolcvanas évekig az életkép. Ebből a vonulatból vált a szerkezet redukcióval egy más formába, így alakul ki a rajz, a vázlat, a karcolat, melyet az egyes emberi alakok bemutatása tölt meg, cselekményük – ha van egyáltalán – nagyon vékonyka sugárban csordogál az olvasó elé*.

Szép Ernő kisprózájával az utóbbi vonulathoz csatlakozik. Eredeztethető ez a hírlapírói, tárcaírói tevékenységéből, de költői alkatából is, hiszen a rajzok sokkal több szubjektív érzésnek, hangulatnak, zabolátlan ösztön játéknak engednek teret, mint a tudatos szerkesztésű, zárt kompozíciót igénylő novellák.

Szép Ernő szemlélődő alkat. A világot végtelenségében úgy próbálja megragadni, hogy egészen kicsi dolgokra is odafigyel, az élet hétköznapi, észrevétlen kiegészítőire, a csöndre, a sötétségre, az égboltra, az eső hullására, egy-egy tárgyra, elillanó hangulatra (ez nemcsak prózájának, hanem költészetének is meghatározója). Leginkább mégis az emberek érdeklik: „...úgy érzem, mintha felelős volnék mindenkinek az életéért, akivel beszéltem, akit megnéztem, és akinek csak a fényképét láttam, vagy akinek csak a leírt nevét elolvastam, vagy akit csak említeni hallottam. Minden ember bennem él és szenved, mind az öt földrészt hallom a lelkemben panaszkodni, hogy széjjel vannak szakadva, és vágyakoznak egymás felé, és a lelkem úgy remeg, mint a tenger tengerrengéskor, és sajnálatom úgy borul a világ fölé, mint a beborult ég, amelyből mindjárt elered az eső.” (Híd)

Az emberi lelkek és sorsok izgatják leginkább szemlélődésében, s rendkívül vonzódik az egyszerű, elesett, kiszolgáltatott, magányos, a társadalom peremén tengődő emberekhez. Maga is ilyen élet- és sorstérben mozog, megfigyeléseiben nem akadályozza semmiféle rangkülönbség. „Rokonairól” ír tehát, akiknek szánalmas életét jól ismeri. Rajzai hitelesek, hiszen személyes élmények alapján születtek. Olykor szenvelgőek, romantikusan túlfűtöttek, máskor kiegyensúlyozottabbak, de mindegyiken átleng a részvét és a szeretet. Az egyre inkább elidegenedő világban Szép Ernő írásai segítségével próbál kapcsolatokat teremteni, hidakat építeni az emberek között, éppen azzal, hogy felhívja sorsukra a világ figyelmét. A mai kor emberének is így üzennek, azon túl, hogy a XX. század első feléből a társadalmi rezzenések érzékeny lenyomatait örökítik át.

A Szép-írások négy hajszálvékony vonással elkülöníthető csoportba oszthatók. Ez a „tipológia” az írások tartalmát vizsgálva alakult ki.

Az egyik csoportba tartoznak azok a szövegek, melyek a gyermekkorban gyökereznek, vagy családi vonatkozások (szülő–gyermek, gyermek–testvér–viszony) merülnek fel bennük. A századelőn divatos, művészi követelmény volt a gyermekkorban átélt szorongásokból, álmokból, vágyakból szőtt műalkotás; vagy a gyermekkori élmény közvetlen lejegyzése, vagy a gyermekkori szenzációkból visszamaradt felnőttkori komplexusok elemzése, feltárása és a művészileg lekerekített, de szinte tudományos jellegű lélekelemzés, gondoljunk csak Csáth Géza vagy Kosztolányi novelláira. Szép Ernőnél ez másképp van; írásaiból hiányzik a felnőttes magyarázkodás. Rajzait az emlékezés lágy tónusai alapozzák, gyermeki naivitás keretezi őket arany kerettel. A kellemetlen, szorongató élmény is csaknem idillivé szelídül így. A Vétkeztem című írás lelkiismeret-furdalása is emlék csupán, nem nő fenyegető, vissza-visszatérő rémálommá, kísértetjárássá. A történet „hőse” elcsenegeti halálos betegen fekvő kishúga üres orvosságos üvegcséit, hogy azokat visszaváltva cukorkát vehessen magának. Kis gonosz öröm virágzik lelkében a betegség súlyosbodásával, az orvosságok számának növekedésével. Ártatlan gyermeki csíny, hiszen azzal kishúga állapotán nem változtat, se jobbra, se rosszabbra nem fordítja, hogy az élet szerény élvezeteit ízlelgeti aggodalom és sopánkodás, szánakozás helyett. Igazán csak a cím utal a bűnre, a szöveg inkább nosztalgikus, semmint bűnbánó.

Diákkori emlékekből keverte ki A nyúlláb vagy a Nadrág és bekecs színeit, az utóbbi találó rajza két jellegzetes diáktársának. A Két fiú a paplan alatt ironikus végkicsengésű alig-történet megörökítése. A főhős (feltételezhetően maga az író) a tőle merőben eltérő alkatú és személyiségű földijével kénytelen együtt lakni, aki a stréberségével, precizitásával és csaknem-aszkétizmusával okozott gyötrelmeket még azzal is tetézi, hogy beszámol a főhős apjának a fia kicsapongásairól. Erős ellenszenvük dacára egy ágyban kell aludniuk közös paplan alatt (újabb konfliktusforrás), s a feszültség csak akkor oldódik, amikor a paplan ide-oda ráncigálásával átvirrasztott éjszaka sötétségében a főhős tévedésből gyűlölt hálótársa cipőjét suvikszolja fényesre, amiért aztán „megbocsátást nyer”, s ennek hatására feloldódik benne a gyűlölet.

A szülők iránti szeretetet és tiszteletet őrzi A tajtékpipa története és Az anyám mutatóujja. Az előbbi, ahogy a címe is mutatja, történetszerűbb, a novellával tart inkább rokonságot, van bevezetése, ívelése, fordulata: a fiú első fizetéséből keservesen megvásárolt tajtékpipa (hiánypótló érték az apa életében!) végtelen örömet szerez az apának, ami a pipa megsemmisüléséhez vezet: boldogságában feldobja a levegőbe, de az, ügyetlen kezéből kicsúszva a padlón ezer darabra törik. A zárlat szociális tanulságot fogalmaz meg: ha drága szőnyeg fedné a padlót (vagyis a család anyagi helyzete jobb volna), a pipa egészben maradt volna.

Az anyám mutatóujja című írásból hiányzik a történet. Az anya alakját növeli naggyá tűszúrásos ujjának felmagasztosításával, szeretet sugalló mondatszövésével.

A diákélet élményeiből született Az élet olyan, mint a Lánchíd című írás. A furcsa, ironikus cím kettős történést takar, egy külsőt és egy belsőt. A külső egy csíny elbeszélése: a kaszinóban „hagyott” pénz híján a főhős csellel kénytelen átjutni a Lánchídon hazafelé. A pesti hídfőnél ügyeskedve eloson az őrbódé előtt, majd a híd közepén megáll – itt csap át az elbeszélés hullámain a belső történésbe –, meditál a végtelenségen, mulandóságon, életen, halálon (a víz, a folyó, a híd gyakori motívumai), hogy az intermezzo, késleltetés után visszahullámozzon a külső történetbe: a budai hídfőnél már nem működik a csel, talán épp a megszakított történés, a meditáció miatt; a helyzet azonban nem feszül drámaivá, könnyedén megoldódik.

A belső „történés" áthajlást mutat a Szép Ernő-írások egy másik csoportja felé, amelyet leginkább az Impressziók címmel jelezhetnénk. Az impresszionista stílusjegyek költeményeinek is meghatározói, azoknak még erőteljesebben, mint prózai alkotásainak. Pillanatnyi édes-bús hangulatok, életérzés-darabkák, elmélkedések, meditációk, filozofikus kísérletek adják ezen írások tartalmát: a világ és az ember viszonya, az emberek közti kapcsolatteremtés lehetetlensége: „Két ember nem szeret egymás szemébe nézni. Az ismerősök se. A barátok se. A testvérek se. Még a szerelmesek sem.” (Híd); a boldogság tettenérésére tett kísérletek: „Tudod, hogy minden fiókot felhágtam a boldogságért, és tűvé tettem a világot érte.” (A Holdhoz); a Mi célra vagyunk a világon? és a Honnan jövünk? kérdés megválaszolásának megkísérlése: „A végtelenségből jöttem erre a világra, és rövid látogatásom után visszatérek a végtelenségbe. Az az igazi hazám...” (Híd); a végtelenség (örökkévalóság) vágya: „Ha egy pillanatra megdermeszthetném a víz megfoghatatlan múló képét, lerajzolhatnám a hullámzás dombjainak és völgyeinek tájképét egy pillanatában, és megállíthatnám és elolvashatnám félig leírt szavakból való tovamosódó tűnődésemnek egy pillanatát, és azt együtt eltenném magamnak emlékbe.” (Híd); a maradandót alkotni óhaja a mulandóság ellenében (Lélegzet); az élet és a halál problematikája: „Drága Hold, te tudod, hogy a mindenségnek vagyok híve, hogy az örökkévalóságnak vagyok kérője, és a csillagoknak és minden pillanatnak vagyok barátja. Tudod, hogy az életet kérdezem a haláltól, és a halált kérdezem az élettől.” (A Holdhoz); az elesett, megalázott emberek iránti szeretet: „Nekem, ugyebár, nagyon könnyű szeretni azokat az elfáradt, szegény embereket, akik lehajtott fővel járnak.” (Apa); az identitás kizökkenései: „...mert magyar vagyok, mert szegény vagyok, nem szerepelhetek a világon.” (Balett)

Az írások harmadik csoportját a Rajzok címszóval foglalhatjuk össze. Bodnár György szavaival a „pesti aszfalt bágyadt virágai” ezek a művek. (B. Gy. Új írás 1990/5.) Kisemberek sivár életébe nyújtanak bepillantást. Jellegzetes nagyvárosi figurák, pincér, színésznő, szállodaportás, szabó, írnok, trafikosnő, lokáltáncosnő, manikűröslány, cirkuszi mutatványos, szobalány, irodistalány szánalmas kis élete elevenedik meg a rajzok nyomán. Szüntelenül vágyakoznak valamiféle jobb élet, a boldogság után, de mindennapi nyomorúságos hajszájukban reménytelenségre ítéltettek. A szerelem sem hoz számukra megoldást. A táncosnők és színésznők egy jobb szerepre vágynak (A táncosnők, Felvonásköz), gazdag hódolóra; a trafikoslány a háború elsodorta udvarlójára gondol (Letűnt a boldog óra már); a mutatványosnő világhírre áhítozik (Románia dicsősége); a beszélő nevű adóügyi jegyző (Porszem János) felesége gyermekkori mesék kacsalábon forgó kastélyába álmodja vissza magát (Álom); a gyorsíró bizarr cselekedetekkel próbál pénzhez jutni (előfizethető köszönési formák, mások bűneinek magára vállalása) – rokona Krúdy hősének (Petyák); a koldusok alamizsnára vágynak (A vak asszony, Nyolcéves kislány), a szobalány elkeseredettségében megosztja nyomorát egy macskával (Cickuskám); a cukrosbolt tulajdonosainak sivár hétköznapjai nemcsak életüket keserítik meg, hanem keserűvé teszik árujukat, a cukorkákat is (Cukrosbolt); a gépírólánynak és az ügynökfiúnak nincs esélye a boldogságra, fizikailag tudnak együtt lenni csupán, mert állandóan a megélhetés jár az eszükben (Tavaszi alkonyat), és feltűnnek az első világháborúban céltalanul és ártatlanul odaveszett kisemberek (Kétfelől angyal, Dr. K. K.). „Olyan semmik, istenem...” – sóhajt fel egy helyütt az író, de lelkének páráiból nem a gúny hangja bontakozik ki, nem az elutasító leereszkedésé, hiszen sorsközösséget vállal velük, így a részvét megnyilatkozási formái az írások.

A negyedik csoport prózái a leíráson, hangulaton, életérzésen, személyiségrajzon kívül tartalmaznak erősebben vagy halványabban megrajzolt történetet is. Sok közülük személyes indíttatású, közvetlen élményből táplálkozik. Különös álomleírást tartalmaz Az örmény isten, valamint a Feljelentem című írás. (Szép Ernő, a kor szokásától eltérően, ritkán áldoz az álomkultusznak.) Az utóbbi érdekesebb, hiszen egy megállni nem hajlandó konflis után szórt morbid szitkai teljesülnek az álombeli bíróság végrehajtásával. Az írás groteszkbe hajlik. A szenvedést leíró kisprózák sorából humoros hangvételével tűnik ki a Czüpős Kis János című alkotás. Az író az első világháború harcterein találkozik ezzel az együgyű, ám mégis minden problémán felülemelkedő figurával. Czüpős Kis János mesél neki az életéről, nem csattanós, anekdotázó történeteket, inkább csak életrészleteket. Ironikus hangvétel érezhető ki a Seneca című írásból is, mely egy félreértésen alapul: a főhőst társaságba hívják a Rózsadombra. Egy asztalon felejtett könyv jóvoltából művelt társalgásba kezd a ház asszonyával, aki bugyuta válaszokat ad, végül kiderül, hogy a főhős egy Seneca feliratú bonbonosdobozt nézett jóhiszeműen könyvnek. A történet akár egy kabarétréfa vázlata is lehet, és Szép Ernő vígjátékíró vénáját sejteti. Ilyen jellegű a Mozi, valamint a Fehér Nyakkendő című írás. A Fehér Nyakkendő szánalmas apája diplomás fiának próbál állást szerezni, amitől saját sivár életének kiteljesedését is reméli. Hasztalan, hosszú várakozások után egy véletlen, ismét csak a félreértés hozza a megoldást: a magas beosztású úr, akitől az állást várja, titkos légyottján azt hiszi, Fehér Nyakkendő a felesége által fölbérelt kém, s hogy leszerelje, mindent megígér.

Bájos-megható története van a Zümzüm című írásnak. Az írót elhagyja kedvese, aki minden nap fejét az író szívére hajtva aludta át az éjszakát. Az édes teher hiányában az író hánykolódva virraszt, majd nehéz könyvekkel próbálja pótolni a lány fejét. Kezdetben lexikonokkal, majd egyre kisebb súlyokkal kell elaltatnia magányát.

A történetek másik fajtáját alkotják azok az írások, melyekben az író nincs személyesen jelen. Ilyen például a Jóska halála és élete. A büntetéstől tartó szabóinas öngyilkosságot kísérel meg. Szánalmas és nevetséges egyben, hiszen a patak alig ér derékig. A kísérlet kudarca persze nem hozza meg az életbe való visszatérés örömét, hiszen ugyanolyan kilátástalan élete lett ezután, mint minden szabómesternek.

A megélhetésért küzdő egyszerű, szegény tanító kénytelen eladni hegedűjét a cigánynak (Legyecske), holott a hegedű talán családi ereklye, a boldogság illúziója.

Értékvesztésről szól a Fehér rózsa, meg piros rózsa című írás is. A hűséges feleség megrendülten gyászolja feddhetetlennek vélt férjét, naponta fehér rózsát visz a sírjára, mígnem a fejfán talált piros rózsacsokorból egyszeriben kiderül, hogy rajta kívül más nő is volt a férje életében. Az özvegyben viszont erősebben munkál a megbocsátás, mint a bosszú érzése.

A novellába hajló Gay Paris megformálása a zártabb szerkezetek felé mutat. A szőnyegárus arab nemigen tudja ócska portékáját eladni, mígnem jön egy bohém amerikai, aki pénzét számolatlanul szórja mindenféle hecc, mulatozás kedvéért. A céltalanul megvásárolt áru széthajigálása azonban visszaüt: látszólag jót tett ugyan az árussal, de az öreg megszokta már a terhet, ám meleget is jelentő szőnyegeket; „fedetlen” teste meghűlt, és tüdőgyulladásába belehal.

Szép Ernő írásai szinte kivétel nélkül személyes élményből születnek. Belső tapasztalásból, külső szemlélődésből. Szereplői korának jellegzetes alakjai. Akad mégis írás, amelyben erőteljes a fikció: A núbiai lány a császárok korába röpít vissza, mondanivalója mégis aktuális, mert szociális érzékenységről ad tanúbizonyságot.

A Szép Ernő-írások szerkezete műfajukból kifolyólag meglehetősen laza. Általában nincs erős felütés, konfliktusos bonyodalom, fordulat, poén, feszes zárlat bennük. Sokuk lezáratlannak, befejezetlennek tűnik. Bizonyos esetekben sikerült jó értelemben „nyitva hagynia” az írást, továbbgondolásra serkenteni az olvasót, gyakran viszont sutának, megoldatlannak hat a befejezés. Statisztikailag kimutathatóan nagyszámú a keretes megoldású írás. A keretet rendszerint az író egyes szám első személyű bevezetője adja; saját élményanyagának bizonyításával teszi hitelesebbé a rajzokat, finom történeteket.

Az írások megformálásában Szép Ernő, verseihez hasonlóan, nem törekszik kristályossá redukált mondatokra. Nem az a fajta alkotó, aki hosszan érleli, ízlelgeti, próbálgatja egymás mellé mondatait. Csapongó kedve, szabadjára engedett ösztönei irányítják mondatalkotását. Az élőbeszédhez próbálja közelíteni szövegeit, gyakoriak a szlenges betétek.

Jelentős és vissza-visszatérő motívuma a híd, a folyó, a végtelenségbe vesző víz, az örökkévalóság és a mulandóság látszólagos paradoxonmetaforája, az élet és halál, a boldogság és boldogtalanság összekapcsolója, kiegyenlítője. A fentebb vázolt „tipológia” minden csoportjába sorolható egy-egy ilyen írás: a gyermekkori élmények között olvasható Az élet olyan, mint a Lánchíd, az Impressziók csoportba tartozik a Híd (ezek a címükkel is jeleznek), a Rajzok magukba foglalják A vak asszony című írást (aki a híd közepén elmélkedik életről és halálról), a negyedik csoport történetei között pedig ott van a Jóska halála és élete című írás.

Szép Ernő kisprózája hangulat jelentés és korrajz a XX. század első feléből. Emlékek, illatok, vágyak röppennek fel belőle, felkavaró, részvétre késztető emberi sorsok üzennek. A múlt örvényei.

3

Tóth Árpád életművében mindössze tizenegy novella található. E csekély szám bizonyítja, hogy a műfaj csábítása ellenére a költő felismerte, hogy alkatától, alkotói készségeitől meglehetősen távol esik a novella műfaja. Holott esszéiből, kritikáiból tudható, hogy a prózai műfajok jó ismerője, kifejezéskészletének pontos elemzője.

Utókúra és Festeni című írása egy-egy életérzés körüljárása, tetten érhető történetük alig van. Az Utókúra személyes indíttatású: a tüdőbajos mérnök utolsó szerelmi fellobbanásáról, gyötrelmeiről és haláláról ad hírt. (Tóth Árpád ismeri ezt a kínt, hiszen ifjúkora óta tüdőbaj gyötri.) A szöveget részletező, jelzőkkel megrakott mondatok dúsítják. Árad belőlük a mélabús lemondás. A Festeni című írás festőművésze válságban van: pályája csúcsán úgy érzi, nem tud többé igazán mélyet alkotni. A stílusosan impresszionisztikus színkezeléssel rajzolt írás az alkotás problematikáját nem tudja megoldani; a suta festmény tetszik ugyan a falusi embereknek, mert felismerik szülőföldjüket, ám ez a siker nem elégíti ki a festőt. Az alkotás lélektana megérinti a költőt, hiszen pályája nem töretlen sikerek mentén ívelt.

Személyes élményt dolgozhat fel a Csütörtök című novellában, melynek története határozottabb vonalakban bontakozik ki. Az egyes szám első személyben elbeszélt ifjúkori kalandot némi iróniával és öniróniával árnyalja. A revolver birtoklása a „gyorsított halál” tulajdonosává is teszi egyben, annak ellenére, hogy nem működik a fegyver. A külső és belső vihar okozta szorongást pattanásig feszíti, míg a félreértés kiderül: a szállásadó román paraszt nem a váratlan vendégre élesítette kését, hanem vaddisznóölésre. A vérontás lehetősége azonban végigremeg a novellán, s a zárlat sem oldja fel tökéletesen a feszültséget.

Groteszkbe hajlik az Együgyű Náthán története című novella. A zsidó szatócsinas szánalmas, ám a maga számára boldog életét mutatja be. Náthán világháborúban mindenféle pátosz és drámaiság nélkül hősi halált hal. A történet második fele mennyországi pályafutásáról tudósít. A katonai parancsnok uralta „rend” megrontja földön túli boldogságát. Az ő esetében nem teljesül az utolsókból lesznek az elsők jóslat. A mennyország az ő számára kietlen tartomány, az üdvözülés kínos állapot, másodszor önkezével vet véget megdicsőült életének: felakasztja magát egy fényes csillag ágára.

A háborúk, az emberek egymás iránti gyűlölete okozta fájdalom és tiltakozás jegyzi a Briggs lom különös rohamai című novellát. Erőteljes kísérlet: hőseit a XXI. századba helyezi, de fantáziája nem működik elég intenzíven, az időkülönbséget nem tudja érzékeltetni, jelzi csupán. A régész-kutató a (feltehetően első) világháború egyik csatájának természeti katasztrófa következtében sóbálvánnyá dermedt katonáit tanulmányozza. „Szívrohamai” nemcsak a német származású kolléganője iránti fellobbanásait jelzik, hanem valamiféle lélekvándorlást is sejtetnek, mintha ő is részt vett volna az ütközetben. Bizonyíték lehet erre az is, hogy az egyik ifjú holttest arcában a német kisasszony vonásait vélik fölfedezni. A novella vége nyitott, továbbgondolásra ösztönöz.

A térbeli kalandos történeteket, kísérleteket gyarapítja a humoros felhangú A titkár úr frakkja című novella. Középpontjában a különböző tájak eltérő öltözködési szokásainak kifigurázása áll, némiképp a felszínes gondolkodás kigúnyolásaként.

Térbeli és időbeli utazás az Ara-Szir király gyógyulása, a mesés Keletre röpít a meghatározhatatlan múltba. Misztikájával Cholnoky Viktor novelláival rokonítható. Az írás üzenetének erkölcsi értéke a háborúellenes tiltakozás meseszerű elemekkel felforrósított megnyilvánulása, a szeretetnek mint a legfőbb értéknek a felmutatása. A legsikerültebb Tóth Árpád-novella a Bibendul, a szellem. A gyermeki naivitással kezelt elbeszélőszerkezet különös hiedelemvilágot vázol. Az ezeregyéjszaka szellemein és az ősi magyar mondákon nevelkedett kisfiú egy szarvasbogarat ruház fel varázserővel. Olyannyira hisz benne, hogy még társait is meg tudja győzni a „szellem” rendkívüli képességeiről. Hitében akkor sem rendül meg, amikor „szolgája” a parancs ellenére sem gyógyítja meg titkos szerelmét, mindössze a megbocsáthatatlan engedetlenség következményének gondolja a lány halálát. A temetőben tervezett szertartásos megtorlást azonban nem tudja végrehajtani, mert a „valóság hideg és gonosz arca” kibillenti gyermeki hitéből. Bibendul, a szellem halkan fölrepülhet, hogy barna zúgása átolvadjon a vigasztalan, végtelen csöndbe.

Tóth Árpád nőalakjait sejtelmes félhomályban hagyja. Gyakran nem is tudunk meg róluk egyebet, mint hogy erős egyéniségükkel, szecessziósán túlfűtött erotikájukkal a férfiak végzetét jelentik, s igazából elérhetetlenek. Ilyen ledér nő az Utókúra vágyott asszonya is, akit ugyan hús-vér mivoltában fest le Tóth Árpád, s aki elnyeri méltó büntetését, hiszen a férj a rajtaütéskor azonnal agyonlövi. A főhős tragédiáját a nő megszerezhetetlensége, a másik szerető iránti féltékenység és a nő halála okozza igazán, nem pedig gyógyíthatatlan tüdőbaja. A „Kéremszépen” felesége című novella Charlotte-ja is férfi leigázó személyiség, ujja köré csavarja férje kollégáját, majd egy tökéletesen megrendezett színjátékkal kiszabadíttatja magát nyápic, pattanásos férje rajongásának látszólagos fogságából, hogy immár az új férjet kényszerítse varázsának papuccsal őrzött börtönébe.

A küstenfelsi gyémánt cirkuszi mutatványoslánya, a „viola lány” Estrella is kifog szerelmesén, megszökik a rabolt ékszerekkel. Szerelmese űzött vadként bolyong az erődben, de megleli a lányt, s mert töltényeit otthon felejti, a meglepetésnek szánt legnagyobb gyémántot küldi Estrella halántékába, szépségéhez méltó halált hozva.

A Tom Shook öngyilkossága című írás hősei is ledér nők kiszolgáltatottjai, különös, ősi rítus szerint intézik el a felszarvazás megtorlását. Nőalak ebben az írásban csupán a halovány említés szintjén szerepel, ám maga a véres rítus is bizonyítéka, mennyire erős a nőkultusz az egzotikus Tasmániában.

A tizenegy elbeszélésből Tóth Árpád mindössze négyben választotta az egyes szám első személyű elbeszélői nézőpontot, ebből három keretes megoldású: asztaltársaságban elmesélt történet. A kívülálló és mindentudó írói pozíciót talán azért alkalmazta gyakrabban, mert így jobban elrejtőzhetett, nem kellett attól tartania, hogy lírai alkata elnyomja az elbeszélőt. Mégis ott alkot igazán tökéleteset, ahol a szerkezet ívét nem a tudatosság szabályozza, hanem az alig fegyelmezett ösztönök (Bibendul, a szellem).

Mondataiban lépten-nyomon előbukkan az apró részletekre figyelő poéta. A vers forrásvidékén jár, verscsöppek, versharmat frissíti a prózai szöveget. Impresszionisztikus leírások, árnyaló jelzők, röppenő metaforák teszik végtelen hatásúvá a mondatokat: „A sárga izgatta, mely egyszerre, egy váratlan pillanatban, veszekedett szépen, buján, esztelen sóvárgással látszott fellihegni a lusta síkról”; „...estefelé kisétált a földekre, a sárga búzatáblák alkonyati felragyogásában, ebben a lefojtottan sápadt színű kénes tüzelésben, s az itt-ott vadul felrakétázó narancssárga lobogásban...” (Festeni); „...valami édességnek és nagyszerűnek érzése áradt el egész testemen, valami boldog és bágyadt zsibbadás, az idegek élő eol-hárfájának első, szelíd megremegése egy ismeretlen világból érkező zsenge fuvalom érintésére...” (Bibendul, a szellem); „A következő pillanatban hosszú faárnyékok küllőznek eszeveszett körtáncot a lába elé: feltűnik az autó izzó acetilénszeme.” (A küstenfelsi gyémánt)

4

Szép Ernő és Tóth Árpád novellisztikájának feltűnő különbségét nemcsak az írások számának eltérése adja. Szép Ernő fesztelenebb alkotó, jól érzi magát, otthonosan mozog ebben a műfajban. Tóth Árpád nem tud igazán feloldódni novelláiban. A téma megközelítésében, körüljárásában is más-más utat választanak. Szép Ernő a megélt, látott élményei, tapasztalatai alapján közvetlenül, szinte alakítás nélkül jegyzi le az életből ellesett tényeket, s fűzi hozzájuk reflexióit. Az írások nagyrészt a rajzvonulathoz tartoznak, történetük alig van. Tóth Árpád a fikcióhoz folyamodik, személyes élményeinek kevés teret enged, írásainak meghatározója a stilizáltság. A novellavonulathoz kapcsolódnak kitalált történetükkel. Kísérletező szellemben fogantak, idő- és térbeli kalandokat keresnek, de inkább megrekedtek a műhelytanulmány szintjén, semmint hogy életerősen bekerültek volna az irodalmi vérkeringés révén az olvasói köztudatba.

A hősök is eltérnek egymástól: Szép Ernő alakjai szinte kivétel nélkül valós, egyszerű emberek, akiknek elesettségükön kívül más jellemző tulajdonságuk nincs. Tóth Árpád szereplői inkább különösek, szokatlan cselekedeteik által válnak furcsává, így emelkednek ki a szürke hétköznapokból. De nem tudja elég plasztikussá formálni őket, a történetek ki-kibillennek, hiányérzetet hagynak maguk után.

A témamegközelítés és a hősformálás eltérő módja következtében a két költő-író novelláinak szerkesztése és nyelvi megformálása is különböző. Szép Ernő leíró-részletező rajzai lazább szerkesztést igényelnek, mondatai elbírják a pongyolaságot, a szlenget, az élőbeszéd fegyelmezetlen fordulatait. Tóth Árpád novellái zártabb kompozícióra épülnek, mondatszerkesztésén aprólékos műgond érződik, mondatai telítettebbek, költői képekben gazdagabbak Szép Ernő mondatainál.

A költeményeikben hasonló húrokat pengető Szép Ernő és Tóth Árpád a kispróza terén tehát különbözőt alkotott. Szép Ernő rajzait az utókor valamivel gyakrabban emlegeti talán. Árnyalják a korról való ismereteket, írójuk alkatát, közelebb visznek verseihez, színműveihez. Tóth Árpád novellái pedig kísérleti jellegükben nyújtanak irodalmi érdekességet, kuriózumot, csemegét.