Az Esti Kornél-történetek

Bevezetés

Mi indokolhatja, hogy a négy regényt követő szakasz prózai terméséből önkényesen kiemeljük az Esti Kornél nevéhez kötődő darabokat, s viszonylagos egységként kezelve őket, megpróbáljunk e szövegek segítségével bizonyos véglegesnek szánt következtetéseket levonni Kosztolányi epikájára vonatkozólag? Maga a választás némi túlzással azért nevezhető önkényesnek, mivel Esti Kornél nem csupán az 1933-as megjelenésű, tizennyolc fejezetből álló mű és az 1936-os Tengerszem-kötetben Esti Kornél kalandjai címen összekapcsolt tizenhét novella hőse és elbeszélője, hanem sűrűn feltűnik Kosztolányi publicisztikájában is.

Ennek ellenére a kiemelést, a különválasztást elsőként az a tény indokolhatja, hogy maga Kosztolányi kelti bennünk a benyomást: e szövegek valamiképpen összefüggnek, s nem csupán a főszereplő vagy a történetmondó Esti alakja teremti meg a kapcsolatot. Az 1933-as kötetben a fejezetekre bontás, a különválogatott novellák az Esti Kornél kalandjaiban – melyek között bőséggel vannak 1933 előtti keletkezésűek is – megerősíthetnek bennünket abban a hitünkben, hogy túl a tematikus, nyilvánvaló összefüggéseken mélyebb – konstrukciós elvet érintő, prózapoétikai, világképbeli stb. – összefüggéseket is keressünk, s úgy kezeljük e szövegeket, mint a regények által már fölvetett kérdésekre adott – vagy akár megtagadott – választ: egy alkotói probléma részleges megoldását, e megoldás hiányát vagy akár a kudarc beismerését.

A kulcs és kiindulás legyen mégis Esti Kornél. 1925 körül¹ tűnik föl, s az írót élete végéig elkíséri. Szinte minden értelmezés kiemeli alakmás-jellegét, alteregó-szerűségét. Az Esti Kornél első fejezetében az első személyű elbeszélő hangsúlyozza összetartozásukat, de – főképp az egész művet tekintetbe véve – a kapcsolat jóval összetettebb. Bár nyilvánvalóan vannak nyomai a modern lélektan tételeinek, s Esti Kornél – a bevezető fejezet alapján – részben fölfogható az elbeszélő ösztönösebb, irracionális tartalmainak megtestesüléseként, ez csupán az egyik lehetséges magyarázat. Meggondolandó – s a későbbiekben részletesebben szó lesz erről –, hogy a bevezető fejezetben föltűnő alak mennyiben azonos a többi elbeszélés hősével. A foglalkozások azonossága, az írólét változatai lehetőséget adnak arra is, hogy e szövegekben közvetve vagy közvetlenebbül jelenlévő ars poetica-szerű utalásokat keressünk.

Ha közelebbről megnézzük a tizennyolc, illetve tizenhét novellát, föltűnik, mennyire változatos az a funkció, melyet Esti Kornél betölt. Az a laza biografikus váz, melyre az 1933-as mű fejezetei, legalábbis részben, fel vannak fűzve, a másik tizenhét szövegben egyáltalában nincs jelen, sőt az Esti Kornél is csak azért tűnhet lezártnak – tehát a benne kirajzolt emberi élet befejezettnek –, mert az utolsó fejezet allegorizáló jellege annyira hangsúlyos. Az is megállapítható, hogy minél későbbi keletkezésűek a szövegek, annál nagyobb arányban veszi át Esti Kornél az elbeszélőtől a történetmondó szerepét: ez utóbbi egyre inkább háttérbe szorul, többnyire csak egy jelzett keretszituációban nyilatkozik meg (hatodik fejezet, 1931; tizedik fejezet, 1932; tizenkettedik fejezet, 1933; Boldogság, 1932; Kernel Kálmán eltűnése, 1933.). Más szövegekben már ez a keretszituáció is eltűnik: hetedik fejezet, 1930; kilencedik fejezet, 1932; Barkochba, 1933; Világ vége, kézirat, 1935.

Az Esti Kornél kalandjaiban aktivitása csökken. Az 1933-as megjelenésű műben cselekvő s egyetlen hőse volt a gyakran extrém eseményeknek, ha nem is mindig elbeszélője, az Esti Kornél kalandjaiban funkciója igen sokszor az interpretálóé, értelmezőé, olyannyira, hogy szélsőséges esetben az általa első személyben előadott történetben ő maga nem szerepel: Sárkány, Barkochba.

Ha az eddigi monográfiák ki is emelték az Esti Kornél-novellák jelentőségét, s utaltak rá, hogy az 1933-as és az 1936-os szövegeket valamilyen egységként kell tekinteni, a tematikus összefüggésen s az alak önarcképszerűségén túl nem részletezték a felvetett gondolatot.² Valamennyien fontosabbnak érezték az alak által képviselt magatartás értelmezését és minősítését. Szegedy-Maszák Mihály³ helyezte tanulmánya középpontjába azt a kérdést, hogy az egyes szövegek milyen nagyobb szerkezetbe illeszkednek, illetve hogy a két mű – az 1933-as és 1936-os – hogyan feleltethető meg egymásnak, különös tekintettel az elbeszélői módszer változására. Vizsgálódásom szintén ezen a nyomon indul el. Sorra fogom venni azokat a konstrukciós, narratológiai, értékrendet és világképet érintő jelenségeket, melyek, érzésem szerint, meghatározzák a két mű szerkezetét és egymáshoz való viszonyát, s ugyanakkor bizonyítják a kapcsolatot a megelőző regényekkel – vagyis az életmű folyamatos voltát.

Esti Kornél (1933)

Minden további szempontot megelőzően merül fel a műfaj kérdése, meghatározható vagy zavarba ejtő volta. A tizennyolc fejezetre bontott szöveg mindenképp nagyobb egység benyomását kelti. A fejezet számát bejelentő értelmezés követi, hasonlóan a Pacsirtához, s ugyanígy a zárt kompozíció gondolatát erősíti az a tény, hogy az első és a tizennyolcadik fejezet a keret funkcióját látszik betölteni. A regényszerűség illúzióját fokozhatja az a jelenség, hogy a második, harmadik és ötödik fejezet időben valamiképp előrehaladó életrajzot ígér.

A műfajról

A kérdésfeltevés kettős természetű. Egyfelől elgondolkodtató a tizennyolc elkülönülő, de mégis egy kompozícióba szerveződő szöveg műfaji hovatartozása, másfelől kikerülhetetlen az a tény, hogy az Édes Annát (1926) követően ez az első mű, amely kilép, vagy kilépni látszik a kisepika keretei közül. (Az életműben a későbbiekben hasonlót nem lelünk, a törekvés és próbálkozás nyomait csupán a Mostoha c. megíratlanul maradt töredék őrzi.)

A műfaj kevert voltára a bevezető fejezet figyelmeztet,⁴ gyökereit és eredetét pedig Szegedy-Maszák Mihály határozza meg igen pontosan.⁵ A szabálytalan, kevert műfaji jelleg más értelmezések szerint is a hagyományos regényírással való szembehelyezkedést bizonyítja.⁶ Ez az állítás – a benne rejlő kétségtelen igazsággal együtt – óvatosan kezelendő. A szerkezet fragmentáltsága, az összefüggő kauzális és lineáris cselekmény hiánya, a főhős sajátos megformáltsága, az irodalmiság fokozott hangsúlyozása valóban olyan jegyek, melyek a XX. századi epika egyik vonulatának meghatározói. Ilyen szempontból az Esti Kornél köztes helyzetű: mindezeket a vonásokat megkísérli a regényt idéző szerkezetbe fogni. Ez nem csupán a semmiképp sem formális fejezetekre való felosztásból fakad, hanem a konstrukció más jellegzetességeiből is. Az elbeszélő helyzet néhol akár ritmikus váltakozása, a történeteknek bizonyos motívumok köré való szerveződése olyan rendezőelv, amely ugyan a megszokottól kissé eltérő módon, mégis egy művet hoz létre. Ez azonban Kosztolányi epikájában nem előzmény nélkül való. Ha megkíséreljük folyamatként tekinteni a regényeket és a hozzájuk tartozónak érzett Esti Kornélt, bőséggel találunk a fentebb vázoltakhoz hasonló vagy épp velük azonosnak mondható jelenségeket. Ezek mintegy előkészítői az Esti Kornélnak.

Kosztolányi mindegyik regényére jellemző volt – talán a Nero, a véres költő kivételével – a külső cselekmény visszaszorítása vagy épp a hétköznapi, ismétlődő mozzanatok ábrázolása mellett és mögött egy másik cselekményszint megteremtése, mint a Pacsirtában Vajkay eszmélési folyamata, vagy az Édes Annában Anna belső útja végpontján a gyilkossággal, melyet csak akkor érezhetünk hirtelennek, action gratuite-szerűenk, ha elmulasztottuk figyelemmel kísérni az egy irányba mutató motívumok, utalások sorát. A külső és belső világ ütköztetése az Aranysárkány esetében különleges regényszerkezetet teremtett, minthogy a mű élesen kettéválik, s az első rész eseménysora csupán kiváltóként szolgál Novák lelki-szellemi öntudatra ébredéséhez. Csaknem mindegyik regény középpontjában egyetlen tudat állott, melyen átszűrődött a világ – ahogyan az Esti Kornélban is a címszereplő interpretál mindent, méghozzá kizárólagosan.

A szerkezet körkörössége, önmagába való visszatérése – tehát valamiképp az előrehaladás, a célelvűség kétségbe vonása – nemcsak a Pacsirtában látható, ahol az időkezelés nyomatékosítja, hanem az Aranysárkány és az Édes Anna epilógusszerű zárása is hasonló szerepet tölt be. A reflektáltság, az elbeszélés közvetettségének kiemelése szintén érzékelhető az Édes Anna zárlatában. Azok az értékrendet és világképet érintő jellemzők, amelyek erősen bomlaszthatják az addig megszokottnak tekintett regénystruktúrát, Kosztolányinál szinte kezdettől fogva érvényesek. Az ironikus látásmód, az értékek állítása és azonnali visszavonása, a viszonylagosság szakadatlan tudatosítása a problémátlannak látszó, egyértelműen regényműfajú szövegekben is jelen voltak. Még inkább igaz ez az elbeszélés módjára, melynek esetében fokozatos elszakadás figyelhető meg a szubjektív, harmadik személyű elbeszélőtől az átélt beszéd (erlebte Rede) alkalmazásán át a szélsőségesen objektív narrációig (Édes Anna), mely eljárás mögött az elbeszélői pozíció elbizonytalanodását vettük észre. E folyamat végpontja az Esti Kornél speciális narratív struktúrája.

Összegezve megállapítható, hogy bár az Esti Kornél feltétlenül képvisel bizonyos elszakadást a hagyományosnak tekinthető regényműfajtól, ez az elszakadás nem előkészítetlen Kosztolányi epikájában, hanem belesimul abba a folyamatba, amely arról tanúskodik, hogyan kísérelte meg a szerző az immáron elégtelennek tartott műfaj kereteit, jellemzőit módosítani.

Szerkezet

A tizennyolc fejezet egymásutánja nem fedi a keletkezés sorrendjét, amely tény szintén a kompozíció megtervezett voltára figyelmeztet. A legkorábbi szöveg 1925-ös, a legkésőbbi 1933-as. Az első fejezet, melyet mindenképp kiemelt jelentőségűként kell kezelnünk, szintén 1933-ban, tehát föltehetőleg a már kész, megkomponált kötet elé íródott. A nyitó fejezetet követő darabok eleinte valamilyen életrajziságot sugallnak: a másodikban Esti Kornél kisgyermek, a harmadikban frissen érettségizett diák, az ötödikben kezdő húszéves költő. (Talán nem túl merész a feltevés, hogy a megteremtett benyomást – az életrajzét – a szerző maga ássa alá, nyilván szándékosan, amikor beiktatja a negyedik, utópiaszerű szövegrészt, amely semmiképp sem illeszkedik ebbe a biografikus láncba.) A két első történet jelképesen is felfogható határhelyzetet ábrázol: a fokozatosan táguló világba való kilépés, bizonyos értelemben a beavatás – az emberi szenvedésbe, az erotika ambivalens szférájába való beavatás pillanatát. A továbbiakban ez a biografikus váz – tehát az időben való lineáris előrehaladás – megszűnik, kivéve a már említett utolsó fejezetet, amely metaforikus jelentésével lezár egy emberi életet. Csak utalni lehet itt rá, hogy a halál, a meghalás kötelessége állandóan jelenlevő motívum ebben a műben is: az első személyben elmesélt történet (1932) jelképes értelmezhetőségével, vagyis egy zárt, „lefedett” jelrendszeren belül ábrázolja, Az utolsó felolvasás (Esti Kornél kalandjai, 1933) harmadik személyű elbeszélője már áttételes eszközök nélkül, direkt módon beszél a halál pillanatáról. (Különös módon ez a szöveg nem záró darabja a gyűjteménynek, ami az Esti Kornél kalandjai másfajta kompozíciós elvére mutat: itt fölösleges egyetlen kompozíciót keresnünk.)

Bár az időbeli előrehaladás abbamarad, a történetek többségében valamilyen motívumhoz kötve⁶ megjelenik az eszmélés mozzanata. Az eszmélés, ráismerés, tapasztalás tevékenysége olyannyira szervezőerő a műben, hogy a történet igen gyakran pusztán lehetőség és alkalom Esti számára az értelmezésre.⁸ Később még részletesen szólunk erről, de annyi már most is előrebocsátható, hogy a hős aktivitása, cselekvő volta a történetekben előrehaladva egyre csökken; szélsőséges esetekben egyáltalán nem résztvevő, csupán utólagos elbeszélő.

A világ és Esti viszonyát meglehetősen markáns fogalmak határozzák meg. Föltűnően hiányzik a műből minden tartós és érzelmi alapú emberi kötődés, ahogyan visszatérő figurák is csupán epizodikus jelleggel fordulnak elő (Sárkány, Pataki). Esti pozíciója még cselekvő voltában is a kívülállóé, a megfigyelőé, tapasztalatai feldolgozásának végső, de nem kizárólagos eszköze az eltávolított, reflektáló értelem. A kívülálló és érzelemmentes magatartás – amely néha primer, akár indokolatlannak látszó, action gratutite-szerű gesztusokba is átcsaphat – elengedhetetlen feltétele, részint pedig egyértelműen tragikus létfelfogás rejlik mögötte, amely felismeri minden cselekvés hiábavalóságát.⁹

Ugyanide kapcsolható még egy fogalom, a történetek realitásszintje. A mű nyilvánvalóan törekszik a realitás és fikció határainak fellazítására, eltüntetésére: néha Esti maga kérdőjelezi meg saját elbeszélésének a szó hétköznapi értelmében vett igazságtartalmát (hatodik fejezet). Fikció és realitás összemosása mögött a világ irracionális természetének fölismerése rejlik, amely tapasztalat megszabta pl. az Aranysárkány világképét; az értelem csupán kiindulás lehet, nem kizárólagos eszköz, mint Novák esetében.

A hétköznapi realitás fontosságának elvetése és helyébe egy másfajta, nem csupán a racionális mozzanataiból fölépített realitás, valóság állítása lehet oka annak is, hogy Esti Kornél életrajzszerű története az ötödik fejezettel nem csupán abbamarad, de a szövegek egyáltalában nem tartalmaznak élettényeket, az emberi sorsokban szükségszerűen vagy gyakran előforduló mozzanatokat. A külvilág eseményei csupán kiindulásként szolgálnak egy interpretált, belső valóság létrejöttéhez – a létrehozó Esti Kornél.

Az életrajzszerűség felfüggesztése másfelől is indokolható. A szövegek nagy részében Esti felnőtt férfi – a továbbiakban nem múlik fölötte az idő. Kapcsolatba hozható ez a jelenség Kosztolányinak azzal a vélekedésével – mely egybecseng a modern lélektan tanításával –, hogy az emberrel gyermek- és ifjúkorában minden jelentős megtörténik, személyisége véglegesen kialakul.¹⁰ Az Esti Kornél szerkezetének e furcsa aránytalansága így is magyarázható: előrehaladást, nyitást a világ felé a második, harmadik és ötödik fejezet mutat – figyelmeztetőleg megakasztja sorrendjüket a beékelt, elütő negyedik –, ezután a főhős már nem változik, a folyamatszerűség és előrehaladás véget ér: értelmezendő és értelmezett helyzetek, állapotok fogják követni egymást. A zárófejezet – amely fölidézi az életrajz szerkezetét – viszont hangsúlyosan arra utal, hogy a szünet nélkül folytatott ön- és létértelmezés oka és célja egyaránt a halál élményére való fölkészülés.

Az első fejezet szerepéről

Amennyiben elfogadjuk azt a föltevést, hogy a mű során szaggatottan bár, de mégis egyetlen sors, egyetlen létértelmezés fog előttünk kibontakozni, mindenképp az értelmezőt: Esti Kornélt kell az elemzés középpontjába állítanunk, annál is inkább, mert a műben legalább két Esti Kornél van jelen: a történetmondó és a szereplő.

Valószínűleg akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt állítjuk, hogy a nyitó fejezet mintegy előre jelzi azokat a kérdéseket és motívumokat, melyeket a többi szövegrész majd kifejt, esetleg megold. A műegész alapján maguk az alapkérdések is más megvilágításba kerülhetnek, érték voltuk megváltozhat.

Az első személyben írott nyitó fejezet vázolja azt a viszonyt, amely elbeszélő és főhős között életük során fennállt. Ezt a viszonyt az ellentétek és a kihagyás jellemzi: a szoros gyermek- és ifjúkori kapcsolat után tíz év szünet következik, s az elbeszélő „életének felén” túl jár, amikor elhatározza, hogy újra megkeresi Esti Kornélt. (Látható megint a létnek az a felfogása, amely két szakasznak vagy életténynek tulajdonít igazi jelentőséget: az ifjúságnak és a halál felé való egyre intenzívebb közeledésnek.)

Az elbeszélő rendezett, beilleszkedésre törekvő életvitelével szemben Esti – az elmondás alapján – mindennek ellentétét testesíti meg, a döntő és általános benyomás vele kapcsolatban a tagadás, a szembenállás gesztusa. Nagyon leegyszerűsítve a polgár életformája áll szemben a művész kötetlenebb, szándékosan epatírozó magatartásával. Inkább magatartásról van itt szó, mint művészi hitvallásról, ars poeticáról: az első fejezetből keveset tudunk meg arról, mit is gondol Esti az írásról – a legfontosabbat viszont igen: amikor a lekerekített, kiegyensúlyozott alkotás helyébe a töredéket állítja: „Te újabban a nyugalmat, az egyszerűséget kedveled. Klasszikusok a példaképeid. Kevés dísz, kevés szó. Az én stílusom ellenben még mindig nyugtalan, kócos, zsúfolt, cifra, regényes, javíthatatlan romantikus maradtam. Sok jelző, sok hasonlat. Ezt nem engedem elsikkasztani.”

Mindenképpen észre kell azonban vennünk, hogy a két viselkedés, hitvallás stb. nem kizáró, hanem kiegészítő ellentéte egymásnak. A műegész szempontjából ennek azért van különös jelentősége, mert a bevezető fejezet előre közli velünk: kettejük közös alkotása lesz a mű. Olyan ismerős alkotói problémával találkozhatunk megint, amely Kosztolányinál eddig is gyakran visszatért: a rendezőelvek és cél nélküli, ésszerűtlen, ambivalenciákból fölépülő emberi létet és személyiséget kell ábrázolni, ehhez a személyiséghez kell formát találni. Esti Kornél és az elbeszélő párbeszéde erről – s a szöveg elég kapaszkodót ad ahhoz, hogy kivetített belső dialógusként olvassuk – a konfliktus nyílt beismerése. A két szélsőség külön ábrázolását láthattuk eddig is: Nóvák és Vajkay behatárolt észelvűségét, Hilda ösztönlétét, amely kiég és elszürkül. Az Esti Kornélban a két princípium egyszerre lesz jelen: az ösztönös, tragikus, ellentmondásos tartalmak vállalásához, elviseléséhez lesz eszköz az eltávolított, szemlélő magatartás, az elemző, ironikus értelem.

Az első fejezetben föltűnő Esti Kornél sok szempontból nem azonos a többi történet szereplőjével. Az összefüggés nem olyan természetű, mint amilyen a harmadik fejezet és a későbbiek között áll fenn, ahol is a hős „előttes” állapota még más egyéniséget vetít elénk – egyszerűen a fiatalsága okán –, de ebben már benne rejlik a továbbiak lehetősége. (Az emberi szenvedéssel, kiszolgáltatottsággal való találkozás Estit általában tehetetlenné teszi; a harmadik fejezetben ez csupán úgy jelenik meg, hogy képtelen szavakba önteni, kimondani mindazt, amit végtelen együttérzéséről gondol: néma belső monológot olvasunk. A tizenharmadik fejezetben a felnőtt Esti gesztussal fejezi ki cselekvésképtelenségét: megveri a sorsüldözött özvegyet.) Az első fejezet a felnőtt, kialakult hőst idézi meg részint a visszaemlékezés, részint az elbeszélés jelenének megfelelő esemény keretén belül, és ez a személyiség nem igazán feleltethető meg a kötet további részleteiben feltűnő alaknak.

Hogyan bontható elemeire a különbség? Az első fejezet alapján Estire a tagadás, a bevett társadalmi szokásrend ellen való állandó lázadás, bizonyos „bohém” külsőségek túlhangsúlyozása, a játék és az abszurd szélsőségig elvitt tréfa, az ésszerű mindenkori elutasítása az irracionális javára, az ösztönök érvényesítése, a megismerés végtelen vágya, az állandóság elvetése, a dolgok viszonylagosságának fölismerése volt a jellemző. A kiemelt fogalmak meghatározóak a többi történetben is: amit hiányolhatunk, az a szélsőséges lázadás, a társadalmi szabályrendszeren kívüli lét. A figura leginkább az ironikus kontempláció felé hajlik – távolsága saját magától a legnagyobb –, még azokban a történetekben is, amelyeknek nem ő az elbeszélője, s így az értelmező attitűd per se nem adott (nyolcadik, tizenharmadik, tizenhatodik fejezet). Lázadása többnyire verbális. Két rendhagyónak tekinthető mozzanat kíséri mindvégig: gyakori utazásai, a stabilitás teljes hiánya és szembetűnő magánya, amely mindenfajta kötöttség visszautasítását jelezheti, de semmiképp sem kap negatív minősítést.

A társadalommal való határozott szembehelyezkedést csupán az ötödik fejezetben érzékelhetjük; a későbbiekben Esti nem hágja át a szabályokat – legföljebb eljátszik velük, mint a hatodik fejezetben –, de tőlük való belső függetlenségét mindvégig megőrzi.

Az ellentmondás a kötet összetett narratív szerkezetével is magyarázható. A szövegek nagy részében Esti a történetmondó első személyben, tehát alapvetően szubjektív helyzetből közvetíti az eseményeket. A másik nagy csoportban az elbeszélő ugyan harmadik személyű és megnevezetlen, de gyakran él a belső nézőpont lehetőségével Esti tudatához kapcsolva azt. Ehhez a két típushoz képest az első fejezet merőben mást képvisel: ott a belső nézőpont természetesen csakis és kizárólag az első személyű elbeszélő sajátja – így Estiről olyan képet, interpretációt kapunk, amelyben a szubjektivitás, a belülről való megközelítés nem hozzá, hanem a kötet többi darabjától eltérően az elbeszélőhöz kapcsolódik.¹¹

A fentiekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez az alak azért különbözik a nyitó fejezetben föltűnőtől, mert az kizárólag szerepszerű külső megnyilatkozásokat rögzít. Ez nem fedi, nem is fedheti azt a személyiséget, aki az erlebte Rede tudatábrázolásából, illetve a szubjektív elbeszélői pozíciójú történetekből kibontakozhat. A gesztusok és tettek, melyek indokolatlannak és meglepőnek látszanak, a történetekben általában logikus – igaz, az alak saját logikája szerinti – következményei, eredményei egy folyamatnak, nem előzmény nélkül valók (hatodik, kilencedik, tizenharmadik, tizenhatodik fejezet).

A két realizáció nem zárja ki és nem érvényteleníti egymást. Mindkettő egyszerre igaz, és egyik sem igaz a másik nélkül. A mű szerkezetében tükrözi azt a kérdést és ellentmondást, amely az eddigi regényekben is ott volt, és Esti Kornél több történetében föltűnik: a fölvett, önként vagy kényszerből gyakorolt szerep, az „image” csak elégtelen, töredékes, a személyiség lényegének akár ellentmondó megnyilvánulási forma. Ha tekintetbe vesszük, hogy Esti Kornél alakmása az első fejezet elbeszélőjének – ezt akár az első személyű elbeszélői pozíció átengedése is alátámaszthatja, túl a kezdőfejezet konkrét utalásain – akkor még inkább nyilvánvalóvá lesz, hogy a másik ember megismerhetősége, racionális összefüggésrendszerben megérthető volta kérdőjeleződik meg – illetve e megismerés válik abszolút bizonytalanná és kockázatossá. Nem véletlen, hogy a kapcsolatteremtés, a kommunikáció visszatérő motívum (harmadik, ötödik, nyolcadik, kilencedik, tizenötödik, tizenhetedik fejezet).

Az első fejezet fogalmazza meg a már említett egyik legfontosabb alapelvet: fikció és valóság összeolvadását. A hangsúlyozott közvetettség – egy olyan író/elbeszélő történeteit rögzíti a könyv, aki az első személyű elbeszélővel meglehetősen bonyolult kapcsolatban áll¹² – eleve olyan helyzetet hoz létre, amelyben nemcsak a magatartások, értékek minősítésével kell igen óvatosan bánnunk, hanem az „igaz” kategóriájával is. A ráció megint nem elegendő: valóság- és arányérzékünk gyakran tiltakozik az abszurd történések ellen, a belső valóság, a fantázia hitelesebb lehet.

„Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nő a hazugság, és a vágy az igazság. Egy álom is valóság.”

Jegyzetek

1. „Esti Kornél? Hogy hogyan támadt ez a név? Igazán magam sem tudnám megmondani. Talán a pesfi polgár alakjából, aki nem derűs, világos, egyszerű, mint a nappal, de baljós és kétes, akár az este, keresztneve Kornél, tehát polgár, akár Vizy Kornél, Édes Anna Vizy Kornélja, de sokkal-sokkal bonyolultabb és veszélyes, furcsán ön- és közveszélyes, kissé az elmebaj határán, irracionális, mint maga az emberi élet.” (Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Holnap 1990. 230.)

2. Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi. Bp. 1979. 436. és skk. pp.; Rónay László: Kosztolányi Dezső. Bp. 1977. 244–262.; Bori Imre: Kosztolányi Dezső. Forum, é. n. 203–233.; Királyi István: Kosztolányi. Vita és vallomás, Bp. 1986. 403–468.

3. Szegedy-Maszák Mihály: Esti Kornél. In: Világkép és stílus

4. „– Szóval útirajz lesz? – firtattam. – Vagy életrajz?

– Egyik sem.

– Regény?

– Isten ments! Minden regény így kezdődik: »Egy fiatalember ment az utcán feltűrt gallérral.« Aztán kiderül, hogy ez a feltűrt gallérú fiatalember a regényhős. Érdekcsigázás. Borzalmas.

– Hát mi lesz?

– Mind a három együtt. Útirajz, melyben elmesélem, hol szerettem volna utazni, regényes életrajz, melyben arról is számot

adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában. Egyet azonban kikötök. Össze ne csirizeid holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek." (1. fejezet)

5. „Kosztolányi az Esti Kornél írásakor mellőzte a regényírás hagyományát, és a példázatból, valamint a románcos történetből vallomásszerű ötvözetet hozott létre. Olyan címszereplőt formált, akinek lényéből hiányzik a jellem megkövetelte összetartozás, viszonylagos állandóság.” (Szegedy-Maszák Mihály: I. m. 488.)

6. Német G. Béla: Az önhitt ismeret ellenében. In: A rejtőző Kosztolányi. Tankönyvkiadó 1987.

7. „A tárgy pedig: mindaz a gondolat, amit mivoltáról másokkal való érintkezésének tapasztalatai váltottak belőle ki, mindaz a gondolat – amit mivoltáról vágyai és ösztönei álmaiban és álmodozásaiban mutattak meg neki, s mindaz, amit mivoltáról tudatos szellemi-művészi erőfeszítései kovácsoltak ki számára.” (Németh G. Béla: I. m. 119.)

8. Szegedy-Maszák Mihály: I. m. 480. és skk. pp.

9. „Érzékenysége oly fokú, hogy annak előtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének e természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette, egész a kegyetlenségig, mint hajtóerőt, öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni." (8. fejezet) „Amikor pokolian szenvedtem a fiam miatt, rendszeresen öldöstem magamban az érzékenységet, mint fogorvos a fájó ideget. Szerencsére a baj elmúlt, de érzéketlenségem, mellyel túléltem a megpróbáltatásokat, még itt van, s nemigen sikerül átváltoztatnom mozgékonysággá, életté, hitté.” (Kosztolányi Dezső: Napló 1933–34. Bp. 1985. 59.)

10. „Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk első évtizedeiben. Akkor rakódnak lelkünkbe a kincsek, mély rétegekben. Ezeket egy életen át se tudjuk kibányászni. (...) Bizonyos idő múltán fogékonyságunk, befogadóképességünk csökken.” (Barkochba)

11. „Ha egy szereplő viselkedése ugyanazon mű másik hősének a szemszögéből tárul föl előttünk, akkor az utóbbiról (aki a nézőpont hordozójaként lép fel) egészen más módon készült leírást kapunk, mint az előbbiről, olyan leírást, amelyben a belső nézőpont jut szóhoz. Így ha A szereplő viselkedése B szereplő érzékelésének tükrében jelenik meg (A és B ugyanazon műben szerepel), akkor A ‘külső’ szempontú jellemzésben részesül (...), míg B ‘belső’ nézőpontú leírást kap (...).” (Borisz Uszpenszkij: A kompozíció poétikája. 139.)

12. „– Kornél! – kiabáltam föl –, és ki jegyezze majd a kötetünket?

– Mindegy! – kiabált le. – Talán jegyezd te. Te tedd rá a neved. Viszont az én nevem legyen a címe. A címet nagyobb betűvel nyomtatják.” (1. fejezet)