Fordítói postscriptum Farnbauer Gábor: Minthogyha című szövegéhez

1. Szemernyi gondom sincs a kezdetre, rögtön belepottyantam a „mindenbe”. (Kezdő műfordító óvatlansága, beleértve a rímet is.)

1.1. Persze, ez a „minden” nem az én „mindenem”. Ezért van nekem potyoghatnékom, ezért ilyen egyszerű a „halálugrás”. Az elszántság, megfontoltság, „meggondoltság” nélküli halálugrás a „mindenbe”.

Mert nincsenek lehetőségeim. Egyetlen lehetőségem, az én mindenem: a szöveg.

Ha csak egyetlen lehetőségem van: az már/csak alkalom.

1.2. A műfordítónak alkalma sincs mindig. Ritka alkalom szüli az alkalmas szöveget. Ha alkalmanként (alkalmi pillanatban) alkalmas szövegre lel, azt mondja: hajh! (mert alkalomhajhász) és ugrik. Ez, ugye, a hálaugrás.

2. F. G. Ako keby című szövege szlovák nyelven írott, szlovák irodalmi alkotás, tehát nem Az ibolya illata fordítása, inkább csak szuverén variánsa, a két írásnak azonban van közös jelentésmagja.

2.1. Az Ako keby fordításánál figyelembe vettem a két különböző nyelven írott szöveg közös jelentésinvariánsát, és mindvégig ehhez igazodtam.

2.2. Ezek szerint F. G. három szövegének (Az ibolya illata, Ako keby, Minthogyha) van közös jelentéstartalma, s közülük kettőt közvetlenül, egyet pedig közvetve, a fordító közvetítésével hozott létre a szerző. Van tehát két, egymástól markánsan elkülönülő, de közös alapjelentéssel bíró, magyar szövegünk. Milyen az egymáshoz való viszonyuk?

2.3. Ha bebizonyítom, hogy létezik a három szöveg között jelentés-invariáns:

– fordításom esetében bizonyítást nyer invariáns-felfogásom helyessége

– megkérdőjelezem fordításom létjogosultságát, mivel a Minthogyhát „visszafordítássá” degradálom.

3. Az egyedüli kiút az, hogy a két magyar nyelvű szöveget (Az ibolya illata, Minthogyha) testvérszövegekké nyilvánítom. Testvérszövegek a szónak abban az értelmében, mint ahogy az életmű egyes darabjai is „vérrokonságban” állnak egymással.

3.1. A testvérség egyetlen és alapvető kritériuma, hogy az alanyok (állítmányok stb.) azonos szülőktől származzanak. Ki a Minthogyha szerzője? A szerző? A fordító? Édestestvérek-e a magyar nyelvű szövegek vagy mostohatestvérek?

3.2. Természetesen a genetikai szülő(k) a szerző. (Az író önnemző, az alkotás szexusában a társas szex perverziónak minősül.) A fordító pedig a béranya (az alkotás természetes nemi jellege, miként a létezésé is: nőnemű), aki mesterséges megtermékenyítés útján – ami lehet önmegtermékenyülés is –, üzleti megfontolásból, kihordja és világra hozza a szerző „gyermekét”. Ez esetben az invariancia a vérvonal.

4. Nem hagyhatom figyelmen kívül Tőzsér Árpád fordítását (Mintha, Irodalmi Szemle 1995/2), hiszen ugyanazon mű általam nem fordított részeit fordította (Bocsánat, fordítva: én fordítottam le az általa le nem fordított részeket, az ő felkérésére.) Ezért a Mintha a Minthogyha ikertestvére kell hogy legyen, de tekintve, hogy Tőzsér invariáns-felfogása nem egyezik az enyémmel (bár, nem esik tőle távol – máshová esik, máshol puffan), az ikerszövegeket kétpetéjű (és különnemű) ikreknek tartom.

5. A műfordítás: törvényes keretek között működő nyelvközi plagizálás, mely során a közvetlen szerző (műfordító) lemond a szerzőségről a közvetített szerző (szerző) javára, cserébe azonban jól lejáratja őt.

6. A mimézis tart izgalomban (faszcinál).

Az ugyanolyan, de a mégsem olyan. („Amikor az azonos teljesen más fazont ölt.”) Nem az utánzás, hanem az után-más. És az a más ne én legyek. Az a más legyen csak ő – a szerintem való ő.

Fele más ő – ami szerinte mások szerint ő lenne. És így tovább.

Fele más én – ami szerintem szerinte én lennék. És így tovább.

7. A rejtőzködés (mimetizmus) tart izgalomban. (Ismét faszcinál.) Ha tehetném, úgy elrejtőznék, hogy mindenki engem keressen. A rejtőzködés: a túlzott önszeretet táplálta, kifelé ható inhibicionizmus ( ~ befelé ható exhibicionizmus).

8. Folyton ingerelt Az ibolya illatából áradó illat. Nekem ez az illat nem a könyvből áradt. Nem tudtam hozzá kötni (csokorba). Máskor (rendesen), ha volt miért éreznem az illatot, mindig meg is tudtam hozzá érkezni. Odaéreztem magam. Es ezzel meg is tudtam és le is tudtam.

8.1. De a könyv esetében a megérzést nem követte megérkezés. Loboncos hajzatom valamelyik izgága tincse mindig fennakadt a képlet egyik fontoskodó gyökén. (Mert én így, hajastul akartam menni.) Mondtam is magamnak: Ez az inger (illat) nem tud túllépni önmagán. Önazonos, de csak van. Ha önmagával azonos, miért akar velem azonosulni?

8.2. Ma már – hogy megtanultam a hajamat viselni – ezt mondom magamnak: Nem az inger (illat) akar velem (az olvasóval) azonosulni, hanem fordítva. Az illat túlfejlett önazonossága váltja ki az olvasóban a vele való azonosulás kényszerét. Ez a trükk is része annak az F. G. által dédelgetett fikciónak, mely szerint a szó tudattól tudatig tart, s van lehetőség egymás megértésére.

9. A műfordítás: nyelvközi szinonimák egymásra találása, mely során a forró baráti kézszorítások után a vendégszinonimák helyet foglalnak, beszámolnak a rokonszavak egészségi állapotáról, majd a háziszinonimákkal együtt koccintgatni, poharazgatni kezdenek, míg a végén nótára nem fakadnak. Ezt a nótát kell a műfordítónak lekottáznia.

10. Ismertem egy zenészt, aki ha hosszú útra indult, mindig vitt magával olvasnivalót – egy kottafüzetet. Amikor kinyitotta, elborzadva láttam, hogy nyüzsögnek azok a fekete állatkák a kottapapíron. Ő pedig terelgetni kezdte őket a szemével, s felderült az arca. Aztán meg elkomorult. Biztosan rossz hírt kapott, gondoltam, de hiába pislogtam a füzetébe, nem találtam az áruló jelet. (Talán az a pilledt farkú hangjegyecske? Ebben a nagy hőségben képtelen tisztázni a félreértést.)

Nekem is volt olvasnivalóm. Kinyitottam a könyvet, de hiába kerestem az ismerős betűket, időközben mindegyik megváltozott. Valahogy nem is bántam. Meg sem próbáltam őket összeterelni. Úgy is untam már őket. A monoton a-kat, a szúrós i-ket, a pöffeszkedő d-ket, de az s-t sem tudtam soha úgy szeretni, mint az n-t. Jól van, az n-ek jöhetnek. Az n-eket mind el fogom olvasni. N-n-n. Aztán az m-ek is kéredzkedni kezdtek, hogy ők amolyan rokonfélék, s mire észrevettem magam, az 1 is beillant, s ha már ott volt, hozzácsaptam az r-t is. A fejezet végén már volt egy csomó jelem. Ha akartam volna, el tudtam volna olvasni azt, hogy: miniventilátor. De nem akartam. Ott még nem tartottunk. Most a zenészen volt a sor. Lehúzta a vonatablakot és így utaztunk tovább. A zenész meg én.

11. De vajon mit kezdjek a nyelvek közé esett szinonimákkal?

Akik a poharazgatást mértéken felül ítélték meg elegendőnek. Akik addig néztek a pohár fenekére, míg maguk is megfeneklettek.

A nyelvek közé esett szinonimák önnön rész-ségüktől lettek részegek. Megrészegültek. Részszinonimákká váltak. (Részvétlen szinonimatársaik elhagyták őket, részképzésük folyamatban van.)

11.1. Igényt tartok az alábbi megrészegült részszinonimák tartós és általános használatára: popkorn, tyepláki, zsuvacska, montenbájt, emvéj, monterka, nanuk stb. Például: Az emvéj még a zsuvacskát is kiveszi a tyeplákiból. (Lefordítva magyarországi magyarra: Az emvéj még az Orbitot is kiveszi a dzsogingból.)

12. Mialatt ezt a szöveget írom, s nézem, ahogy az íródik, valami egészen más (kérdés) jár az eszemben. Ezt, például, önök is megtehetik.

Mondjuk, miközben olvassák a szöveget, s nézik, ahogy az olvasódik, válaszolhatnának arra a kérdésemre, hogy ez a szöveg vajon milyen viszonyban van a Minthogyha, Ako keby stb. szövegekkel. Ez a kis dialógus lehetne a két vége (bemenet, kimenet) a szöveg alagútjának.

13. Látszik, hogy ez nem megy neked.

Majd gyorsan csinálom.

14. Adós maradtam az invariáns meghatározásával. A fentebb említett három irodalmi szöveg közös jelentésmagját az írói szándék felől közelíteném meg. F. G. nem elmondani akar valamit, hanem előkészületeket tesz a valami elmondásához. Előzőleg már kipróbálta a nyelvet, de nem volt neki elég jó. A szavak még meglettek volna, de ahogy kiejtette (leírta) őket, máris szertefoszlottak a jelentések. (Se híre, se hírértéke.)

14.1. F. G. „meggondolja magát” és hozzálát a nyelv megműveléséhez. Ehhez fel kell forgatnia a nyelvtalajt. „Forgató könyveket” ír a nyelvhez, hogy egyszer (végre) valamit (egyáltalán) elmondhasson.

14.2. Például: Fogja a szót, jól megnézi (esetleg valamit babrál rajta), majd leteszi valahová. Ez a „valahová” a fontos. A mozdulat könnyed, de körültekintő. Alkalmas helyet keres a szónak, hogy jelentése teljes pompájában megmutatkozhasson. Hol egy történetbe ágyazza (ilyenkor a szavak csak alkalmi ágyasok), hol pedig egy filozófiai igényű eszmefuttatás biztos „befutójává” teszi. A befutó lesz a szöveg kifutása. (Ilyenkor pedig a szavak egymásra eszmélnek.) Ez az alkalomteremtés módszere.

14.3. F. G. kényes (ön-kényes) nyelvműves. Nem jó neki minden olvasó. Nem áll velük szóba.

Azaz: nem állítja őket szóba magával. Azaz: mégsem. Nem mindegyik olvasó hajlandó szóban elegyedni (sic!) vele. Mert nem szó-fogadók. (Nem szeretnek szavakon lovagolni.)

14.4. Az olvasónak előbb át kell esnie egy kis diktatúrán. Rájuk erőszakolja (magyar – erő szakos) a saját „gondokságait”. Mondja: átmenetileg.

Aki nem gondolkozik be (nem gondolja be az átmenetijét) – kívül marad. A belül maradottakra azonban vár – a tortúra után – a tortatúra (grammatikai habevés).

14.5. Van, amikor a szónak hírmagja sem marad. Ilyenkor a meglévő szókészletből – a nyelv grammatikai hajlandóságait számba véve – kell a szót rekonstruálnia.

Nem nyelvészkedik, hanem nyelvel (mert szóvá tesz). Ez a szóteremtés módszere.

14.6. Megesik az is, hogy az írói szándék a szándéktalanságban merül ki. Nem teremt sem szavakat sem alkalmat (automatikusra kapcsolja a vezérlést). A szöveg erővonalain belül (ellenőrzött laboratóriumi körülmények között) egymásra hagyja az alkalmakat a szavakkal, mi sül ki belőle. Nyelvi poén. A véletlen ez esetben is csak statiszta szerephez jut (a véletlenszerűséget az ész határain belül játssza ki). Ez pedig a nyelvjáték előidézésének a módszere.

15. Mit tehet a fordító, ha az írói szándék egy konkrét nyelv „felforgatására” irányul, s ezt neki egy egészen más, de ugyanannyira konkrét nyelvben kell megoldania? Mi tehát a fordítandó?

15.1. Természetesen: a szándék. Melynek eszköze és célja a nyelv. A konkrét nyelvi szándékokat egy „általános nyelvben” és ezen az „általános nyelven” kell megfogalmaznia. Ezt az „általános nyelvet” nevezzük univerzális jelrendszernek (ami már nem nyelvi jelrendszer). A fordító tehát ebben az univerzális jelrendszerben az egyik konkrét nyelv instrukciói (szándékai) alapján előbb összefűz egy jelláncot, amit aztán felkínál a másik konkrét nyelvnek. (Szándékok harmonizálása.) Innen a dolog kétesélyes. Vagy elfogadja vagy nem. (Néha a rábeszélés is segít.)

15.2. Az Ako keby fordításakor a szándékok harmonizálását részben segítette, részben pedig hátráltatta Az ibolya illata. (Gondolom, így volt ezzel a szerző is az Ako keby írásakor.) Egyrészt alkalmas volt arra, hogy ihletet (vagy legalább illatot) merítsek belőle, másrészt pedig újabb szándék-egyeztetésre késztetett. További gátló tényező volt a szerző is, aki autorízalas címén jól összefogdosta a szövegeimet. Illetve a saját szövegeit. Rajtam keresztül, persze. Képtelen voltam megvédeni a szövegeit – vele szemben. Ő is ihletet merített magából. (Számba vette-tette a szavakat.) Eddig mindenki rendes, csendes és okos embernek ismerte őt.

16. A végére pedig össze kellene terelnem az összes gondolatomat. Sosem tudnak együtt maradni. Az egyik dőzsölni jár, a másik folyton begubózik, s ha előrángatom, szitkozódni kezd, sorra sértegeti a többieket, pedig egyébként rendes. Némelyik miatt pedig magam helyett kell szégyenkeznem. Szóval, ha nagy ritkán össze is jönnek, szóhoz sem tudok jutni a nagy hangzavarban. Mindegyik élni akarja a maga életét. Egyszer még kitekerem a nyakukat. Finom levest főzök belőlük (jól bezöldségelve), s akkor majd nagy kanállal eszünk.