A tökéletlen város

Horváth Györgyinek

Ha egy városban nem tudunk eligazodni, az még nem jelent sokat. Ahhoz azonban, hogy egy városban úgy bolyongjon az ember, mint valamely erdőben, ahhoz tapasztalatokra is szükség van – kezdi feljegyzéseit berlini gyermekéveiről Walter Benjamin. Csak egy flaneur kezdheti visszafelé számolni az éveit úgy, mint az idegen, aki birtokba vesz egy várost. Ahogy Benjamin kószál, majd leírja a város utcáit és épületeit, az nem erényes vagy bűnös rálátás a csupasz falakra, hanem szédelgés. Kéjes szédülés a fák – nem is, a természetnek itt nincs túl sok szava – a falak, a kiálló oszlopok és épületek között. Másnapra ezek a kéjes és szédületes történelemre emlékeztetik a nézelődőt. Egy másik történetre és egy másik történelemre. Ennek az írásnak is csupán az emberek és a történelem lesznek a tárgyai, valamint tárgy lesz még egy ősi, női mesterség.

Benjamin Berlinben. Benjamin Berline még a századforduló gyermeke. Akkor veszi kezdetét, amikor épülőben vannak az európai nagyvárosok, keletkeznek a gigantikus terek, a csillogó kirakatok, árkádok, szalonok nyílnak, és diadalívek idézik az egykori háborúkat. Az állatkert, a pályaudvar, a vásárcsarnok és a búvóhely; a villamosok, a földalatti, a glancos börtönök és vágóhidak, majd nemsokára az első repülőterek, lassan, mind egy helyen, a városban nőnek a modern élet fogaskerekeivé. A város terei sűrített helyek, ahol egyszerre, egy időpillanatban, akárcsak egy fotográfián, az élet több mozaikkockája véletlen látvány; mindenki véletlenül van éppen akkor a téren, ahogy mindenki véletlenül épp akkor kerül egy író elbeszélésébe, egy kószáló leírásaiba.

A városok tértervezői nyilván az emlékezetnek építik fel az új látványt, így új és régi egybegyúrva, egymásra rakódva, rétegesen épül bele az egész Berlinbe. A jó kezű munkások – úgy emlékezhetünk rájuk – egyetlen dolgot kívántak elkerülni, amikor egyetlen nagy térbe szerettek volna ennyi mindent megörökíteni: azt, amit a Korszerűtlen elmélkedések hiányol a németekből: a felejtést. Akik a modern városokat tervezik, elfelejtenek felejteni. Úgy látszik, valami nagyobb csapás, ütközet, harc vagy gyilkosságok kellenek, hogy a város tényleg leomoljon és ráébredjen saját felejtésére.

Vajon ma milyen város Berlin, felejtő vagy emlékező?

Azt hiszem, alig akad utazó, aki a városban barangol és ne tenné fel a kérdést. Berlint lerombolták és újraépítették, aztán még egyszer: lerombolják és újraépítik. Három korszak ma három réteggé válik utcáin, szabad szemmel is látható korszakok. A várost összesen kétszer felejtették el az elmúlt században, de nemrég újra kinőtt a földből. Tehát nem engedte, hogy elfeledjék. Az emlékezethez, úgy látszik, mégiscsak a felejtés áll a legközelebb. Csakhogy ez a mai város már alig-alig hasonlít arra, amit Benjamin láthatott. Berlin házai, falai, épületei gigantikusan nőnek, ugyanakkor egy másik Berlin alig-alig látható, a másik Berlint nem lehet újra felhúzni; láthatók viszont lukak, foghíjas telkek, olyan jelek, melyek egyértelműen a múltra utalnak. Ők maguk nem a múlt jelei, hiszen lukak. Csak utalnak rá, hogy régebben, valamikor létezett egy másik város, amíg valaki be nem tömi őket. A foghíjak helyén új dolgok épülnek, amik nem egyszerűen tömések lesznek, hanem semmi közük nem lesz a régihez, legfeljebb egy-egy gúnyos utalást tesznek rá.

Aki ma Berlinben jár, múzeumokban, filmparavánokon és könyvekben találja meg az egykori várost. Ha azt mondjuk, Berlin aligha engedi magát elfelejteni, akkor némi ellentmondás van mondatunkban. Hiszen inkább a történelembe írt városra és nem pedig egy valóban látható, nagy volumenekben épülő városra gondolunk.

Berlinben például alig élnek „berliniek”. Ott jártamkor – bár belátom, egy találkozás, egy ismeretség csupa véletlenek sorozata – mégsem találkoztam egyetlen echte berlinivel sem.

Lyuk az emlékezetben

Az újnak alig van köze a régihez, mégis. A régi legfeljebb a látható dolgok negatívja lehet, valami olyan, amiről jobb nem beszélni, valami olyan, amit szívesen felejt el az ember. Aki látott már embert meghalni, tudja, miről beszélek. Az utolsó mozdulata a hugyozás. Amit helytelenül úgy mondanék, a haldokló szarik a világra. Arra, ami történt, és arra is, ami történik vagy történni fog. Ez az egyetlen cselekedete az embernek, aminek számára valószínűleg semmilyen következménye sem lesz.

A lyukak úgy sorakoznak, olyan ritmusosan állnak a városban, mint a hiányzó láncszemek, mint egy élet elfelejtett pillanatai, vagy egy elszakított női nyaklánc kopott gyöngyei közül a hiányzó láncszem. Azt hisszük, a hiányzó szem helyén egyszer valami szépen csillogott, mert úgy képzeljük, ami nincs már, biztosan szebb, tökéletesebb vagy kegyetlenebb és borzalmasabb volt, mint ami most van. Az emlékezet logikai lényege a túlzás. Tehát ha egy sorozatból (Berlin története) hiányzik valami (∞), ott, ahol nincs semmi, kellett valaminek lennie, tehát jelöletlen jelet képzelünk oda. Ezek a hiányzó láncszemek kitalálhatók. Mondjuk úgy, ahogy Berlinben megyünk az utcán és azt gondoljuk, itt állt egy ház, ez és ez lakott benne, ez meg ez volt az apja, ez meg ez lett a foglalkozása, ez meg ez történt vele a háborúban, ezért meg azért halt meg, azért meg elítélték, az nem halt meg, besúgó volt, elhárító, kínzóember, táborépítő, táborlakó vagy épp mindenki barátja; az meg az is itt élt, ebben a házban, itt vannak a hiányzó jelek, ♀, ♂, W, SS, A, K… ilyenek.

Lehet, nem jó ez a sorrend, talán mert az ember nem elsősorban nő. Szóval valaki nem jött haza, beállt a stáziba, katona volt, megerőszakolták, Trümmerfrau lett belőle, az meg tanár, szovjet, elment a BRD-be a DDR-ből. Amerikában él. Ez meg ez kőműves, falat húzott, fiatal menedzser, építőmester; az meg az katona, őrködött, ez meg lukat fúrt a Fal alá és benne volt a nyugati tévében. Átszökött, a szeretőjével és a diplomatatáskájával. Itt hagyta a lányát és a férjét, megszökött a kollégájával, ez meg ez meggazdagodott, ez meg ez […]. A hiányzó láncszemeknek csak a hiányzó történelem lesz a metaforájuk, a konkrétumok eltűnnek, s hogy ki hová ment, az majd szép lassan felszívódik a felejtésben. Csak hasonlatok maradnak, „csak” írom, mert az említett emberek történetei csak hasonlítani fognak az eredeti történetre, amit már nem tudunk a megmaradt fal darabjaiból leolvasni. Berlinben nagyon sokan hordanak láncot.

Nem szerettem Berlinben flangálni, és Berlint sem szerettem. Sokáig nyomasztott, valami hasonló, mint amiről a Korszerűtlen elmélkedések értekezik, talán az állandóan szembe jövő történelem, vagy más. Útikönyveket vásároltam, boltokat jártam, előadásokra mentem, mozikban ültem, de semmi sem kötött le igazán, és mondhatom, még provinciálisnak is éreztem a várost. Provinciálisnak éreztem a város néhány sarkát, azt a projektszerű erőlködést, ami a mesterséges és steril életet lehelte az omladozó, de mégis valahogy emberi falakba. Nem kedveltem különösebben azt, ahogyan a németek mereven figyelik, miként sikerült a projekt, hogyan veszik át a turisták, az idegenek az ő városukat, és hogyan lesz részük az ő mesterséges bűnbánatukban. Figyelték azt is, ahogy az utazó figyel, követték, hogy merre tekint, utasították, hogy menjen, és kihallgatták, tudni akarták, mit gondol róluk, szóval irányítani akarták a lépéseit.

De ez ma már nincs így, szeretem Berlint. Több okom van rá. Illetve talán nem is az a jó szó rá, hogy szeretem. Inkább az, Berlin csodálatos. Egyik pillanatról a másikra változik. Valami történt a színfalak mögött, észrevehettem, és az megnyugtatott. Megláttam egy másik Berlint. Ami azonban nem az a folyton hiányolt másik volt, a falak mögött álló, régi, hanem tényleg egy másik, egy új, számomra legalábbis addig ismeretlen város. De még ne szaladjunk előre!

Nem szerettem az antikvárius pultokat sem, mert rám akarták sózni a történelem szuvenírjeit, a vörös csillagot, a sárga csillagot, a jelvényeket, a kalasnyikovot, a chek point charlie-t kerültem. Tulajdonképp először az oroszdiszkót sem szerettem.

Az oroszdiszkó

Az oroszdiszkóban Kafka a második leghíresebb író, mert K betűvel kezdődik a neve, mint Kaminernek. Kaminer azt mondja egy interjúban, hogy Kafkát a humora miatt szereti. Majd avval folytatja, hogy szegény, tehetséges Kafkát a kapitalizmus semmisítette meg. Az oroszdiszkóban mindenki tudja, hogy ami Kafkát keserűvé és szegénnyé tette, az Kaminert gazdaggá és boldoggá. Kaminer ugyanis a múltból él. Az interjút vélhetőleg többen olvassák Berlinben, mint Kafkát valaha fogják Prágában, Berlinben és mondjuk Budapesten összesen. (Nemrég magyarul is megjelent a könyve.) Kaminer egyébként egy jó író. Van humora, és igencsak éles nyelven tud szólni a szocialista Szovjetunióról, olyan posztszoc stílusban ír, aminek már semmi köze a szocialista realistákhoz. De ez most nem is annyira érdekes, mint az író német hatása. (Ugyanis az nagyobb, mint az orosz, Kaminer németül ír.)

Berlin K. szerint egy nagy falu, ezért szereti. K. szeret itt élni, tehát K.-nak igaza van, ha itt marad. Nemsokára a Schönhauser Allén járunk, meglátjuk. Ja, K. még hozzáteszi, hazája mindig Oroszország marad: K. csupán 1990 óta él Berlinben.

Sokáig úgy éreztem, Berlinben nem tudok eligazodni. (Több mint huszonöt vasútvonal, S-bahn és U-bahn vonal hálózza be.) Ez persze több mindenen múlt, rajtam és a városon elsősorban, meg utazótársamon. (Lehetetlen mindent a múltra fogni, amikor az emlékeiről ír az ember.) Cipeltem magammal a saját képeimet, a szocialista iskolai nevelésről, az úttörőcsapatról, a gonosz iskola-igazgatónőről, a rossz olvasmánylistákról és persze egy Örs vezér téri hagymaszagú fagyizóról, ahol minden évben több órát töltöttem tavasztól őszig; és mindazokat a későbbi olvasmányokat, Hoffmann, Kleist, Benjamin, Benn, Celan, akiktől hallottam már Berlinről, amikor még Budapesten voltam. Csakhogy – azt mondja Cicero –: a hely emlékezete egy utánozhatatlan erő. Hogy is van ez? Tulajdonképpen azt mondja, hogy egész más gondolni valamire és látni valamit. Nem ugyanazon a helyen állok, ha gondolatban járok valahol, és nem ugyanabban a városban járok, amikor meglátom – mondjuk – Berlint. Imagines et loci. A képek és a helyek egészen másféle tudást rejtenek.

A helyek, amennyiben a kulturális emlékezet helyei, valami helyett állnak, helyettesítenek, inkább szimbólumok. De egy hely, ha csak érzékeltet valamit, akkor allegória. Az előbbi hely inkább egy egész kultúra vagy közösség számára épül, ez utóbbi pedig inkább egy személy vagy az irodalom számára, olyan hely, ami akár szöveggé is válhat, mint mondjuk Párizs Baudelaire verseiben vagy Berlin Benjamin és Celan írásaiban. Egy város szövete ha szöveggé válik, olvasni lehet benne, akárcsak a poétikus műveket. A valóságos hely, a látható Berlin, azt hiszem, sehol sincs jobban leírva, mint a látható „valóságban”. Van valami félelmetes csalás a kulturális emlékezet bevett helyeiben, mondjuk Berlin esetében a Zsidó Múzeumban, a fal darabjaiban, a Mahmal labirintusában, a terror topográfiájában és még akár a Brandenburgi kapuban is. A hely, valamilyen hely abban a pillanatban halott, merev és hideg (Lévi-Strauss mondja ezt), hogy a közös emlékezet részévé válik, olyasvalamivé, akárcsak az egyiptomi piramisok.

Natasa

Itthon vagyok, megérkeztem, nézem őt. Látom, reggel a tükörben, napközben, ha rá emlékeztet valami, vagy ha már itthon vagyok és vele vacsorázom. Erősen szőkített, vastag szája van. Arca csupa festék. Kissé rideg és modoros a mosolya, tudja, hogyan kell. Az lenne a jó, ha mindenki megkívánná, aki elmegy mellette. Szép nő. Épp olyan, ahogyan az útikönyvek jellemezik a szép német embereket. Kiderült, hogy ő nem is német, hanem orosz. Natasának hívják. Az egyik nagymamája ukrán.

Mikor megérkeztem, nem sokkal utána hallottam először a russendiskóról. Az oroszdiszkó a Kaffe Burgerben van, mondták. Endéká, ruszki, Ossi, magyar, lengyel, szlovák fiatalok járnak oda, angolok, sokan, meg olaszok és svájciak, nekik van pénzük, meg az amerikaiaknak és a kínaiaknak, kajálják a ruszkidiszkót, ünneplik a szocializmust.

Tökéletes nyár volt: hideg és unalmas. Német nyár. H., az egyik barátom barátja sokat vitt engem és egyik közös barátunkat, akkori szerelmemet, V.-t, meg… végül is mindegy még kiket, szóval több kocsmazarándoklatra vitt el minket. Igen, így írják a bedekkerekben, Kneipenfahrt. A keményebb járatok szent utak az éjszaka poklai felé. H.-val és V.-vel általában beültünk valahova, közrefogtak, elmentünk a pulthoz, rendeltünk, politizálni kezdtek. Hallgattam, ahogy okos nőhöz illik, vagy butához? Hallgattam őket, de nem emlékszem, miről beszéltek, talán arról, hogy V. mennyit keres, folyton a léről beszéltek, meg a stekszről, és persze a lóvéról, arról, hogy lavírozik V. a magyar feketepiacon, hogy nyal a pártoknak, hány állásba ült bele. V. néha izzadt a beszélgetés alatt, észre sem veszed, mondta, hogy már lent vagy, te guggolsz, és mások állnak. H. nem talál munkát, mert Berlinben nincs munka, Németország kirakata, egy nagy, buzi Schaufenster. Aztán abbahagyták, mert jöttek a kurvák, egyre beljebb kerültünk, nyomtak. Az oroszdiszkó kellős közepén álltunk, ott, ahol van egy vörös pult.

Ahol ilyen vastag pult van, ennyi nő, az talán nem is igazi oroszdiszkó.

V. és H. a pulthoz dőltek, engem már nem fogtak körbe. Az oroszdiszkóban tényleg nem a szovjetek vannak, hanem Natasa, az új európai történelem alakja, Natasa az utcalány.

Álltam, amíg útitársaim visszatértek, és körbenéztem a fiatal német irodalomban. Az oroszdiszkó ugyanis egy posztszovjet regény. Itt állok a regényben, Wladimir Kaminer művében. Írók, színészek és posztszovjetek lekvárja vesz körbe, finoman, ritmusra mozgó tömeg, akik láthatólag minden táncmozdulatot előre tudnak. Könnyű és egészséges élet. Ha Kaminer azt mondja, Berlin egy falu, akkor ez itt a népies orosz irodalom. Az oroszdiszkó ugyanis nagyon humoros és szentimentális. Röpköd a CCCP, csillagok hullanak, katonasapkák és csiburáskák. Érkezik a DJ, mindenki üvölt egyet. Wladimir Kaminer, sugdosták, sztár, egy író, de nem írt. Keverte a pattogós, ropogós, csizmás nótákat, húzogatta a szemöldökét, igazgatta a micisapkáját, kicsit bandzsított, de látszólag nagyon elégedett volt velünk, nekünk él, azt mondta, ez itt a regénye, benne állunk. Szürcsölte a vodkát, néha beletörölte az orrát az ingébe. Voltak vacak zenéi, de azokat estére hagyta, először a jó számokat tette fel, a részegeknek már mindegy, gondolom, gondolta, és akkor egyszer csak hirtelen mindenki üvöltésére felrakta végre a szovjet himnuszt, és utána az internacionálét… Másnap az újságokban láttam, igazat mondtak a Burgerben. Kaminer tényleg író, korunk berlini hőse, és a kedvence Kafka. Őt követi, olyan szeretne lenni, mint Samsa, Josef K., nem. Ő Vlagyimir, még jobb akar lenni, mindent el akar érni, amit csak Berlinben lehet. K. valami nagyon szépet mondott az interjúban. Azt, hogy ő személy szerint a bábból pillangóvá szeretne válni, fényes pillangóvá, az éjszaka pillangójává…

Az oroszdiszkóban minden este ugyanaz a vicc, és Natasa minden este ugyanolyan. Legalábbis ugyanaz a dolga. De ezt csak utólag képzelem róla.

Mikor a diszkó közepén álltunk, észrevettem egy lányt a sarokban, aki abban a pillanatban abbahagyta a nevetést, ha elfordultak tőle, és rögtön mosolygott, ha egy férfi ránézett. Alig láttam életemben szebb arcot, mint a mosolygó Natasáé, s alig láttam szomorúbbat, mint a magányosan elforduló Natasáét. Nincs kedvem sokat írni róla. Nincs kedvem mindenkivel megosztani a titkait, mert valójában olyan banálisak, mint bármelyik kurváé a világ bármely városában, akkor meg semmit sem érnek, akkor olyanok ezek a titkok, mintha fájdalommentesek volnának.

Natasa a Szovjetunióból került Berlinbe még a fal leomlása előtt. Ám mindenkinek azt mondja, hogy Oroszországból jött, fiatal orosz lány vagyok, érted, azért, mert nekik van most a legjobb piacuk a placcon, a tinédzsereknek. A németek szeretik az oroszokat, úgy, mint Napóleon idejében. Elmúlt hajnali négy, még sokan ácsorogtak a diszkóban, folyton odajött valaki, megfogdosta, volt aki benyúlt neki, és aki kinevette, vagy csak tüzet kért, hogy felmérje közelről az arcát, nem túl öreg-e. Olyan is volt, aki köpött egyet, mikor bement utána a mosdóba. H. és V. szóltak, hogy indulunk haza, amikor utánam kapott. Arra kért, tegyek úgy, mintha vele volnék, hadd jöjjön ki velem. Kijött, megköszönte és elfutott, láttam, ahogy lekapta a körömcipőit és a következő sarkon felvett egy sportcipőt. De Wladimir utolsó üvöltését is hallottam még: N A T A S A.

Natasát két nappal később láttam másodszor az Oranienburger utcán, ott, ahol a keleti kurvák állnak, valaki megdobta egy kővel. Mosolygott, a derekára fűzött táskáját találták el. Leesett az öléből, és kiszóródtak a holmik. Spré, fújós és golyós, egy gumi, pénztárca, kokain, tampon, mobiltelefon. Most már egy kő is van benne. Odamentem, de nem ismert meg:

– Natasa, hova lettek? Kik voltak?

– Senkik – felelte és mosolyogva elfordult.

A német felhalmozza maga körül elmúlt korok és idegen égövek formáit, színeit, termékeit és ritkaságait, létrehozva azt a modern vásári kavalkádot, amelynek forgatagában tudósainak jut az a feladat, hogy meglássák és megfogalmazzák a „modernséget mint olyat”, miközben ő maga a stílusok nyüzsgésében nyugodtan üldögél a helyén. (Friedrich Nietzsche: David Strauss, a hitvalló és író)