Kopszohiládeszi versek
7. Elégia
Az egyetlen szélverés napján szólította.
Először.
Nem értve, üzenete lényegét nem érezve
mélyen át, hagyta elhalkulni a válaszolás
hangjait. (Ki-ki elindulhat Dél-Keletre,
hozzá – valahogy ez a fölkínálás is csak
lehetőség maradt.) Arcát hiába mozdította el a
várakozás a gyapjúszőttessel borított párna
tengelyén.
Rovar fordul hátára így, riadt kalimpálás,
végül csak minden marad ugyanúgy, a látvány
az értelmezésére ismét rátalál.
A partra azonban nem kívánkozott attól kezdve.
Amikor dőlt az ég is, a sziget belsejébe
húzódott vissza. Kezdett történetté alakulni
aminek csak sejtelemformája, a gondolat
paneljeire vetíthető visszfénye lehetett
volna. A magánakélés óráin méz
és túlgyantázott borok. Tűnődéseiből végül
fölverte a hajó, mely az olajfák fölött
lassan, méltóságosan. Még a halottak ajka
körül bujkáló mosoly, az a mosolygás is jól
kivehető. És nem volt benne semmi kísértetes.
Szomorúságot pedig csak később érzett, a
márványoszlopok és a selymek furcsa
zűrzavarában, amely a csendhez volt
leginkább fogható.
A szégyen is akkor és ott akasztotta belé
a horgait.
Fényes nagy horgok a sötéten gomolygó víz fölött.
Voltak.
Kopszohiládeszt most sírkertnek látta, a kocsma
olajos-mocskos padlatára köpött, véresnek
látta, légy kerengett, lágy hősi báj,
és valahányadik metaxa után előkerültek
a fegyverek is. Vagy nem azok voltak. Vagy a
hajóról dobálhatták le őket a hőség árkaiba.
Valaki fölvette azokat és valaki tőlük majd
meghal egészen.
Ez a gondolat eltöltötte nyugalommal Erővel,
amely elhagyta valaha egészen. Bár nem
ismerte fel, a formával piszmogott éppen.
Melyen hol itt, hol ott türemkedett elő az
alaktalanul lökdösődő indulat. Hívhatnánk
akár a szándék vajúdásának is, hogy a
gondolat szerkezeteibe ömöljön át, csordultig
árasztva őket. Valahogy így épülhet a rend
belül. A sziget elhagyása túl sok energiával
jár majd, hevert és belehallgatott.
Belehalhat ott. Az olajfák eltakarják,
vagy ordas szikla magányos obeliszkje
tartja a felejtés fölé,
Paleokasztritszánál a tengeren. Ulysses kővé
dermedt hajója, attól kőhajintásnyira.
A dolgok, ahogy kiléptek a takarásból,
szörnyűek és bosszantóan esetlegesek voltak.
Egyre gyakrabban jutott eszébe a pannon
mandulafácska. S az Üllői úti fák.
A rendszer horgain rángó élet.
Elromlott szerelvényeket tolatnak ennyire
gyászosan és némán – őt az elbizonytalanodás
a lármás múlt sikamlós depói felé lökte,
sodorta. S mert a múlt a jelen felől –
a perspektivikus látás rövidülései
kizárhatatlanok – csak átrendezve értelmezhető,
újabb tévedések felé kényszerült. A víz
sugallta távolságok persze enyhítettek
valamennyit az agyán végigsajgó iránytengely
forróságán. Sajnálta ugyan, hogy most sem
sikerült visszahúzódnia a gondolatok közé.
A tettek végül nehezen elviselhető láncolattá
kapcsolódtak össze, melyen nem rakódott meg
a metafizikus pára.
A lét legfinomabb rezgése a gondolat.
A távolodó hajó farán talán
angyalszárnyak – ezüst és pára rezgett.
Még néhány hajnal, halállal összekapcsolt
tiszta idők. S vajon a szőttessel borított
párnán elmozduló arc? A veszteség tisztán
kiszámolható, akár az egyszerűbb
kétismeretlenes egyenletek. S az elgyávulás
fokozata is. Addig mind többet fog törődni
az elérhetővel, határozta el ünnepélyesen.
Lesétál minden nap az olajfák völgyébe
és a kékes holdvilágba bámul.
El a hold mellett.
Felmerül még a szomszédban lakó
fiatal görög lány megbaszása. A fejét
rázta, érezte, ahogy az eldurvult kéreg
meghorzsolja a levegőt. Még befesteni a
sziklát zöldre!
Vagy eltörni a mókusszerű állatka gerincét
a bő létől kicsattanó citromok között az
ágon! A terasz kockáin legyek sakkoznak békén.
És a megszólításnak már nincs ismétlése.
Lehet, nem lehet. Lehet,
nem lehet a válasz.