Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. július–augusztus / Momi belehajolt az égbe

Momi belehajolt az égbe

Azt mondom neki, hogy szálljon le a combomról. Kelletlenül lecsúszik rólam. Azt mondom neki, hogy menjen oda az íróasztalhoz. Lecsapja a lepedőre a körömreszelőt, fölkel az ágyról, lépeget. Gyorsabban! Üljön oda az íróasztalához! (Most inkább az én íróasztalom.) Leül a székre, de nem szívesen. Lógatja a fejét, az arcába csüng a haja. Előre dől. Kókadozik, mint egy alvajáró. Alvaülő. Nem tudom eldönteni, hogy meztelen legyen-e, vagy valamilyen hálóingben, akkor milyen hálóingben? Azért valamilyen fehér hálóingféle látszik rajta, akár akarom, akár nem. Akár odanézek, akár nem, továbbra is ott terpeszkedik a combomon. Is. Az íróasztalnál szinte lefordul a székről a kedvetlenségtől. Látom, hogy igyekszik, támasztja magát a széttett lábaival, mégis bármelyik pillanatban kicsúszhat alóla a szék. Csinálj már valamit, szedd össze magad! Ordítom. A combomon ülve, körmöt reszelgetve semmi gond nincs vele, azt nagyon bírja.

Dühös leszek. Lépjen a székre. Aztán másszon az asztalra. Föl! Gyerünk! Csak guggolni hajlandó, a meztelen talpával gyűri a papírlapjaimat. Barna az íróasztal. A lapokra semmi nincs írva. Egészen közel hajolok, érzem a momitalp száraz szagát. Meresztem a szemem az üres lapokra. Csak valamit, legalább egy-két szót ki tudnék silabizálni! De hát honnan, a csupa üres papírról? Egy A betű megjelenik. Kék golyóstollal írták, és utána egy szó, az is ugyanazzal a tollal, két p szára lóg le valahol a szó közepén. Kicsi n, afféle gyöngyen a szó vége.

Magát a szót képtelen vagyok elolvasni, és különben is, mit érne egyetlen szó, bár pillanatnyilag fontosnak tűnt. Hátralépek. Megparancsolom Mominak, hogy álljon fejen az íróasztalon. Ellenállásra számítok, legalábbis időhúzásra. De nem, szinte észre se veszem, miképp sikerül neki azon az aránylag kicsi területen, az asztal lapján, a mutatvány. Nincs súlyáthelyezés, nincs föllendülés. Már fejen áll, a talpa egy kicsit hozzáér a falhoz, mert fal mellett van az asztal. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy a fejére omoljon a hálóinge, vagy ne legyen rajta. Ezzel bíbelődöm, és a határozatlanságom kétségbe ejt. Körülbelül a fejemmel egy magasságba került most a pinája, de zárt. Mint minden tornászlányé, gondolom. Egy pillanatra fekete dresszt adok rá, aztán leveszem. Inkább nézem a fekete szőrzetét, amely most nem bodorodik, csak van. Ne érj a falhoz! Üvöltöm, és ezt már mintha tényleg üvölteném, csakhogy hol hallatszik ez az üvöltés, mert én nem hallom. Sem abban a szobában, sem ebben a szobában. Sem a fejemben, sem a történetben.

Üvöltésszerű, mert dühbe gurulok most már tényleg. Annyira mérges leszek, hogy nekirontok a ruhásszekrénynek. Ez is barna, bár közel sem olyan fenyegetően merevbarna, mint az asztal, viszont masszív, tudom, hogy vastag az ajtaja. Belecsapok az öklömmel, beszakad egyből, szanaszét hullanak az ajtódarabok. Vállig benne vagyok a szekrényben, akkora luk lett rajta. Az öklömmel kavargatok a ruhák között. Akasztón lógnak, de nekem ez se tetszik. Ide-oda rántom a karomat, kaszálom a selymeket, meg egy vastag, rücskös valamit, kabátot. Az egyik selyemszoknya rakott. Halványzöld. Halványkék. Halványzöld. Halványkék. Halványzöld. A hadonászástól leesik az akasztóról, a kezemre zuhan. Nem esik le az akasztóról, akasztóval együtt potyognak a karomra a ruhák. De az az egy leesik, himbálózik külön az akasztója. Nem esik le. Leesik. Nem!

Kirántom a szekrényből a karomat, de úgy kirántom, hogy a szekrény ide-oda leng, mindjárt földől. (Momi kitartóan, feszesen fejen áll. Valamint reszelget az ágyon. Rajtam. Mintha én most csak egy rönkfa lennék, lepedővel letakarva.) Ő vidáman ül, kedélyesen. Momisan. Türelmesen fejen áll. Ha akarom, három is lehet belőle. Négy is. Én viszont egyedül tombolok, körbeforgok a szoba közepén. És látom magam forogva a szoba közepén, ha ugyan ez a közepe, és a szobáé. Nem vigasztal, hogy én is elkezdek több lenni. Van ott egy vaskályha. A sarokban. Ahhoz nem nyúlok. Még egy szekrény. Üveges, és persze a barnának valamilyen árnyalata. Elég sötét. Azt se bántom. De akkor mit csináljak? Tépjem le a csillárt? Egy mozdulatomba kerülne. A lábam alatt lukas perzsaszőnyeg. Csúszkál. Elkezdem rugdalni. Kirugdosom a lábam alól. Meg se várom magamat, hogy kirugdossam, már a konyhában termek. Az, akire most rálátok, azt gondolja, hogy mindent szétzúz, ha nem is mindent, de törni-zúzni fog. És nekem mindegy is. Sőt akarom, beleegyezem. Nem beleegyezem, hanem várom, hogy csinálja. Nem kezdi. Jön-megy a konyhában, mintha csak szemlélődne, viszont elég dühös. Forgolódik. Úgy van minden? Hogy? Kés, tányér szélének támasztva. Vajas. Kihátrálhatnék a konyhából, a lakásból. Távozhatnék, sőt megyek is. El is mentem.

Mégis maradok. Marad bennem egy szoba Momival, és éppen az a szoba, ahonnan már régesrég eljöttem. Habár nem egészen ugyanaz. Momi az ágyon áll fejen. A konyhában egy kolbász van odacsapva. A hokedlira. Momi mennyezetes ágyat csinált, magát is beépítve. Lett ott egy tartó. Ő. A lábfejéről drótok ágaznak el, elég erős drótok, fehér tüllt tartanak. Fehéret? Halványmit? Fehéret. Megint nem tudom eldönteni a színt. Miért éppen a szint nem? Ráadásul úgyis mind halvány. A konyhában egy vajas doboz, kinyitva. Kenyérszelet éppen harapás után. De senki se harapott. Harapjon! Bármennyire sajnálom, nem! Egyszerre vagyok a szobában és a konyhában. Na jó, nem egyszerre, de majdnem egyszerre. Attól függ, mit látok. Például az íróasztalon már nincsenek papírok se. Az ablakon kiszáll egy házilag fabrikált fakó, tüllből és fényes drótból készült lepke. Kiszáll vagy beszáll, ez itt a kérdés?

Vannak ilyen napjaim is. Közben tevékenykedem, élek a Momi utáni jövőben, a momitlan jövőben. A majdnem momitlan jövőben. Ha például fékezek az autómmal, vagy gyorsítok, vagy azt mondom az eladónak, hogy „Adjon abból, legyen szíves, tizenöt dekát!”, vagy kezet rázok valakivel, aki közben hátba csap, vagy átlépek egy tócsát, de egyúttal megnézek egy mai világszínvonalút, ráadásul az orromat is ki kell fújnom, szóval ilyenkor nem, de máskor meg ott állok a Momi szobájában az ablaknál. Esetleg annyi idő is eltelt, hogy alig emlékszem a lepkére, ami kiszállt vagy beszállt.

És egyáltalán, hol vannak az ilyen szobák? Nem is az, hogy hol, nem is az, hogy kiék, mert biztos van Mominak is egy belőlük. Egy vagy kettő. Vagy több.

De akkor mi a kérdés?

Például az, hogy mit látok az ablakból?

Nem, ez se kérdés. Nincs kérdés.

De mivel semmi se ér véget, ez se.

Az ablak először arányos a majdnem mindig látszó szobával. Hívogat, bár szürkén. Az ilyen színek engem nem szoktak csábítani. Igaz, egészen világosszürke, bármikor kifehéredhetne, de az se jobb. A fehér aztán végképp nem izgatja a fekete pólust. Én a pirost szeretem. A mozgó pirost, a kavargó sötétpirost, ami olyan sötét, hogy már nem is piros. Az elfeketülő, tüzes gomolygások közé vágyok benézni. Ott már jó, ha van világos hasadék.

Egy kicsit ezt ígérte az az ablak, de amikor (legalább egy hét eltelik) közelebb lépek, akkorára tágul, hogy majdnem kiesek. Ráadásul még mindig a fehéresszürkébe esnék. Ezt nem! Alul látszanak valamilyen sötétek. Ez lenne a város. Vagy valami nagyobb a városnál, több.

Hát vannak ilyen ablakaim, nem mindig zubogok, ami pedig a legjobb. Ébredéskor sose tudom, melyik ablakon nézek majd ki. Vagy be.

El vagyok tiltva a momipirostól, de csak annyira, hogy azért ne hagyjon békén.

Úgyse tudok keresztülnyúlni az időn, azon a bizonyos nem titkos időn, ha akarok. Csak ha nem akarok.

Néha elég, ha csak fölkapcsolom a lámpát, és akkor máris, Momi, figyelj ide! Én se tudom, hogy mi történt. Nemcsak nem mondtam meg, hanem tényleg nem. Nekem majdnem egy évig te voltál a Főmomi, ami fordítva nem biztos, hogy igaz. Neked ott volt az a Balázs, melengette az ágyat, vagyis már nem melengette, hanem hűtötte, de az egy darabig még majdnem ugyanaz. Két hét kellett hozzá, hogy egyáltalán megmutasd a hűlő ágyatokat, és akkor is úgy, hogy majdnem semmit se mutattál. Az én húszéves történetemben te voltál az első különlakásos Momi, az a pont, amikor egyszer csak arra ébredtem, hogy elkezdődött. Reggel reggeliztünk, este vacsoráztunk. Én kezdő voltam, nem bírtam ki a lassúságot, azt a körbenjárást, amit a lakásodban műveltél. Először különben is azt hittem, hogy te is egy leszel a kezdés előttiek közül. Jobb minél előbb túlesni rajta. Nekilöktelek a szekrénynek, és ott, lerogyva. Aztán a konyhaajtóban, mikor a visszavett egy szál bugyidban osontál ki.

– Nem is tudom, mivel kínáljalak meg – mondtad, de közben sikerült úgy hátracsapnod a momihajzuhatagot, hogy megláttam oldalról a melledet, olyan szögből, ahogy mindig is szerettem volna momimelleket látni, de csak abban a pillanatban jöttem rá, hogy mindig is. Léptél egyet, én meg rögtön éreztem, hogy ugyanabból akarok még egyszer.

Ugye még a lepedőt és a paplanhuzatot se cserélted ki? (Balázs.) Megkérdezni sose mertem. Erőszakos lettem a kapuban, amikor megtudtam, hogy egyedül laksz. Nem volt időd meghívni.

Vannak az időmnek olyan rekeszei, amelyek nem nyílnak. Ha kinyílnak, nem az van bennük, ami volt. Csak azok nyílnak ki, amelyekben nem az van.

Akik az emlékezésben hisznek, azt képzelik, hogy a halál csak egyszer történik meg velünk, a végén.

Az elváltozásban, a torzításban ott van a halál, az emlékező magához öleli.

Milyen voltam a kezdés lázában égve?

Én?

Magamhoz szorítom a halálomat: ismerkedünk. Te vagy az? Én.

Voltam. Tehát leszek. (A tied.)

Mégis ez a zubogás olyan, hogy ha jön, akármit gondolok, egyszer csak: Momi. Tele lett Momival a város. Fokozatosan vagy egyszerre. Lehet, hogy fokozatosan, de én egyszerre csak azt láttam, hogy az egyetem drapp falában is Momi van. Nem úgy, hogy beépítették, nem úgy, hogy kikandikál rám. Nem az ablakokból, nem a falból külön, hanem mindenből. Egy-egy pillanatra maga a fal, maga az épület lett Momi. Persze közben csak annyi változott, hogy én ránéztem, aztán meg már nem néztem rá. Amikor odapillantottam: Momi. Amikor elfordultam: szimpla egyetem. Amikor újra ránéztem: Momi. Láthatatlan Momi, amely ekkor éppen épületnek mutatta magát. Csak én láthattam, de én aztán mindet láttam, az egész Momit. Be kellett mennem az egyetemre, és az csak természetes, hogy az összes lány, aki ott mászkált: Momi. Nem, nem számított a hasonlóság! A kicsi, köpcös, vörös, csőrös, a magas, deszka, szőke, mind: Momi volt. Bámultam a bármelyik lányra. Lány: te, Momi!

Csak Momit néző szemmel voltam képes rájuk nézni, de nem csak rájuk. Egy pohár is lehetett Momi, amelyet megemeltem, és kiittam belőle a kávét: Forgattam a kezemben a poharat, és csakis: Momi. A szék, amelyre leültem, szintén Momi volt. Amikor egyetemi előadás közben elbóbiskoltam, mintha én magam is Momivá váltam volna. Amikor fölébredtem Momiból, és magammá különültem, még akkor is olyan közel volt a momiság, hogy szinte az én momiságom lehetett. Ha az előadó azt mondta, hogy áramlatok, akkor én föltekintettem, érzelmesen meredtem rá, és az áramlatok: Momi. Sőt maga az előadó is megtelt momisággal.

Igen, gyakran kényszerültem egyedül momizni, várva a találkozónkra. Végigsétáltam egy utcán, ahol a kirakatok egymást érték, telezsúfolva cipőkkel, ruhákkal, dobozokkal, ingekkel, emléktárgyakkal, szalámikkal. Mindent iszonyúan megnéztem, mert: Momi.

Jött velem szembe egy barátom. Kezet nyújtottunk egymásnak:

– Szervusz! Hogy vagy? – kérdezte.

„Hát te nem tudod, hogy én hogy vagyok?” – gondoltam.

– Mi van veled? Olyan ideges vagy, mint egy foxterrier – mondta.

„Te nem tudod, hogy mi van velem?” – mosolyogtam.

– Mit nevetsz? – kérdezte.

Azt csak úgy nem lehet elmondani, hogy: Momi. Ez egy titkos Momi. Némán óriási Momi. Minden belefér, még a városnál is több. Elutaztam vele nagyon hamar vidékre, hogy egyben tudjam tartani ezt a mindenből kibuggyanni akaró momiságos örömet.

Az utazásaink egymáson fekszenek. Átlátszóak. Majdnem mindegyiken átlátszik a másik, és valahány utazás csak volt, egy nagy utazástérképpé áll össze, olyan zsúfolttá, hogy mi szinte alig látszunk. Ha elindulok ezen a térképen, olyan perceket, napokat, órákat találok, amelyek többszörösen meg vannak tömve velünk, s nem lehet tudni, hányszorosan. Ekkora tumultusban vagy eltévedek, és bár eleinte egy személygépkocsit állítunk meg, és robogunk vele a Balatonra, nyáron, teherautó platóján érkezünk egy Gyöngyös melletti átmenti étterem elé, télen. Vagy annyira besűrűsödik az utazás, hogy megrekedek, beszorulok. Nem vagyunk képesek tovább menni, csak állunk valahol, és még arról sincs fogalmam, hogy merre lehetünk a momiutazások térképén. Szorult helyzetemben a legnagyobb naivságot kérdezem magamtól: „Mikor?” Legalább azt tudnám, hogy mikor volt!, momizgatok nagyot sóhajtva. Hogyhogy mikor? Mihez képest?, gondolom, de már késő, belelapoztam a gátlástalanság dokumentumába. (Napló.) „Keservesen vergődtünk ki a délelőtti városból. A busz elfordul jobbra. Sokat kell gyalogolnunk, míg elérünk a nyílt útig.

Aztán állunk az országút szélén. Beszélgettünk egy kicsit, de szokás szerint nem valamiről. Momi integet, az autók elhajtanak előttünk. Némelyik vezető bizonytalan mozdulattal valamit mutat a volán fölött. Nem értjük, csak annyi világos, hogy: nem! Az sem a mozdulatból, hanem abból, hogy elsüvít ugyanúgy, mint azok, akik semmit se mutatnak.

– Vissza kellene menned a bokrok közé – mondja Momi.”

Ezek szerint voltak bokrok a közelben. Dátum szokás szerint nincs, de ha lenne is, mikor van az a mikor? Egyáltalán milyen ideje volt ezeknek a momiutazásoknak? Ha rálelek a nagy összevisszaságban egy dátumra, hogy például 1968, ennyiedik hó ennyiedike, akkor is mit nyertem? Gyorsan kiszámolom, hogy hány éves voltam éppen akkor? Aztán körbebarikádozom az életkoromat olyan nagyjelentőségű tényekkel, hogy hányadik szigorlatom, meg hogy milyen csapatok mennyivel ezelőtt vagy mennyivel ez után vonultak be Csehszlovákiába, esetleg szélsebesen, leleményesen összekaparok még egyet s mást. És? A lényeg akkor is: momiidő.

Kínunkban egyszer, sok hiába való integetés után elindultunk az országút mentén. Fák alá érkeztünk. Az egyik fán lógott valaki félmeztelenül. Mindene látszott, a félmeztelensége, a nadrágja, a cipős, kalimpáló lába, csak az arca nem. Jó szőrös melle volt, és izmos karja, deltás oldala. Amikor aztán eleresztette az ágat, és éppen előttem földet ért, megismertem őt, hogy ő egy barátom. Csak azt nem tudtam, hogy ilyen izmos és hogy ennyire beborítja a szőr a mellét. Nemcsak hogy ennyire, ha-nem hogy egyáltalán. És hogy majdnem fekete színű, holott a haja sokkal világosabb, szinte vörösesbarna. Pedig fölöltözve egész jó barátoknak számítottunk.

Már akkor is szokás volt, hogy jó idő beálltakor mindenki, aki tehette, húzott le a Balatonhoz. S mivel nem csak szerelmesek keringtek a Balaton körül, sok ismerőssel össze lehetett találkozni, akik aztán más ismerősök ottlétét is hírül adták. Ha a barátok, haverok egymásba botlottak, akkor vagy elváltak némi mély értelmű csevegés után, és mindenki folytatta az útját a célja felé, ha volt célja, vagy pedig az egyik fél módosította az útirányt, és eggyel vagy kettővel vagy hárommal vagy akármennyivel több személy ment oda, ahová eredetileg kevesebben akartak menni. Megkerestek közelben lévő más ismerős személyeket vagy társaságokat, ha voltak ilyenek.

A mélyben persze az alvás kérdése gomolygott, különösen sötétedés közeledtekor. Aludtam én Momival árokparton hálózsákban, ismeretlen házigazda konyhájában gumimatracon, étterem raktárában hullámpapíron és ponyván, szakszervezeti vitorlás jacht kajütjében, katonai sátorban, mikrobuszban. Szöktünk be másnak kiadott szállodai szobába, hogy meghúzzuk magunkat a földön és családi ház fizetővendég szobájának ablakán úgy, hogy a háziak vérebje az utolsó pillanatban leharapott egy darabot Momi párkányról lelógó szoknyájából.

Momi:

– Úristen! – legszívesebben sikított volna, de csak suttogott. Én meg végre berántottam. Rámesett, ledöntött a lábamról, kiterültünk, s csöndben vártuk, hogy a kutya végre elhallgasson.

Feküdt hanyatt a padlón. Én is, de én nem hunytam be a szememet, néztem a holdfényben a lábát, ahogy a szandálból kilógó ujjai kicsit kalimpáltak, és úgy éreztem, hogy ezért utaztunk ide. Lábmozgásért, holdfényben, sose látott szoba földjén. Azért, hogy én ezt itt és így láthassam. Ilyen egyszerűen voltak az utazásainkkal kapcsolatos szándékaim. Az nem számított, hogy hova kerültünk, bár kitűztünk célokat.

Nem mintha máskülönben nem mozgott volna mindig valamije. Nem kellett neki ahhoz se kutya, se idegeskedés, általában a lábát sose tudta csak úgy lógatni minden különmutatvány nélkül. Ebből következett az is, hogy többnyire korábban ébredt, mint én. Egyszer fölültem valami füvön a Balaton partján, Szárszón. Hajnal volt még, először csak a madarakat találtam a helyükön, a fákon, igaz, ők mindent megtettek, hogy a figyelmet magukra tereljék. Aztán megpillantottam Momit. Térdig a vízben állt, szoknyáját körben tövig föltűrte az övébe. Milyen egy úszógumiszerűen derék köré ügyeskedett lila szoknya alól virító fehér bugyi a hajnali Balaton szürkészöld vize fölött feszülve? Hát én nem tudom megmondani. Olyan volt nekem, hogy utólag reprodukálhatatlan. Már akkor olyan volt, mint utólag. Fölzaklatóan elnémító. Bámultam ezt a már rengetegszer, megmásíthatatlanul tömérdekszer látott lábszárat a bugyiig bezárólag. De marhaság, mert milyen? Ugyanolyan, mint máskor. Maga a formája.

Barnállottak mögötte a parti sziklák, előtte pedig egy akkora szürketejföl plecsni terült el, hogy az már hozzá képest is nagy volt. Nem lett ettől ő kicsi. Kicsiségében is nagy volt nekem. Mominagy.

Összefolyt köröskörül a víz meg az ugyanolyan színű ég, miközben ő a zokniját mosta. Egyszerre állt a földön (vízben) és az égben. Belehajolt az ég aljába. Megpillantottam őt az égi-földi anyagban.

Nem ezt akartam mondani. Túlzás nélkül szeretnék leírni egy túlzó nézést.

Máskülönben ronda kis reggel ígérkezett.

A Nap észrevétlenül kelt föl valahol a szürkénk mögött. És mégis: Momi.