XXX. A liget
(Kísérleti életrajzok)
(1.)
Voltaképp nem menekülök, csak gyorsan
megyek. Valahol itt
kezdődök és ekkora vagyok, most
nem tudom pontosan megmutatni.
Nem rábeszélni magam
senkire. Szoktak
csodálkozni, hogy
megnőtt ez a gy.
Olykor jólesett, olykor bosszant
olykor nem is rólam
mondják. Valami mércét azért
mindenki alkalmaz.
Most nem menekülök. Éppenhogy csak
sietek. Mégis, ahogy így
törekszem, olyan nevetséges voltaképp.
(2.)
A ligetünkben egykor
az égen néma néma
az ég is néma, csak a
madarak tollazatát
hallani. Költöznek
integetnek, és becsattog
Szentendre felől a Hév.
A ligetünkben egykor, egy
futballkapu mögött. A ligetünkre
nem emlékszem. Már hol van
hol a ligetünk. Egymás arcába ér
és befolyta a víz egészen.
(3.)
A tombolán nem én
nyerek. A kezdés jogát is
valaki más kapja helyettem
a szereposztás szerint.
S kettőnk között, egy széken ül
és minden győztesnek örül
az a feltűnő kisgyerek, aki
voltam. Még leásható rólam
a föld, a környék hulladéka
az egész kép részeire szedhető
még. Az összefüggő part.
És először a tenger.
(4.)
A bensőm milyen nyomógombos is.
Az áramot be(h’) furcsán vezetem.
A bensőséget viszem menteni
tisztítom és zsírozom, jobbra sem
hord, balra sem, mint kormányt a trabant.
Mert az a kis bölcsesség a tanács
hogy bensőséget használjon az ember
s ha nincs kenyér, legyen jó a kalács.
És ilyen kis okosság egy lakás is.
Milyen bámulatosan odatűz
a Nap, na, nos, hát lepirulok,
a bensőm a Paradicsom fele űz.
A rend ott van, ahol egy őrszeme.
Pedellus, akinél tiltakozom.
A bensőség ott van, ahol a rend-
betartom, tisztítom, zsírozom.
(5.)
Körülfognak a szeretteim
mondom, valóságos édesség, római
elbeszélés együtt lenni a
tekintélyes rekamién. Conservativ fedele
portörlő ruhák nyomán picit
nyikorgós. Gyengédség. Gyöngeség. És mennyi
szösz. Hogy mennyi szösz jön ki
ezt elpróbáljuk többször is, szösz
illatok, mert minden
így marad, egy egész, egy egész, meg.
(6.)
Kapaszkodni valamiben.
kapaszkodnak, szegények, erős
jelenetek, vezeklés, odaadó
régiségek, ezüst, hideg ezüst
határ. És hogy’ lehet
lenni. Várni milyen. Hogy túl
nehéz. És hogyan kell félni
és rossz-e ez, félni, vagy
jó, mély
ócska vagy silány. Bosszantó. Iszonyú.
Maszlag. Heves szívágyúzás. Egy
színes dolog, csak
nem lehet kibírni; s ez így. Ez
a kilátás innen, valami erdők
és folyó, amíg az idő kitart
a vidéken. A jeges égig ér
kétéves korom
óta, és elég nagy
a szél, havas forgatag
ha elviselem, mert kapaszkodók
valamiben. Reménytelenül
összekeveredtek ezek a szavak.
Egyedül, úgy. Egyedül
mint a porcukor.
(7.)
A tehervonat épp befér
a rokonságom belefér
a fogorvos meg belefúr.
A játékaim elveszem
magamtól tejbegrízt eszem
a zakómat is fölveszem magamra
és megtanulom az oroszt
lemosom térdemről a koszt
és nem vágok senkit az oszt
ályban pofán
igen rendes gyerek leszek
az edzéseken részt veszek
köpőversenyt se rendezek
fő-köpőverseny-rendező
színházi díszlet-rendező
ferencvárosi rendező
pu.
Így jobban illek ezután
a dolgokhoz. Az többet ér
ha a tehervonat befér.
(8.)
Az előléptetés közismert dolog.
Mindenki hallott már előléptetésről.
Nem tréfadolog, mondják róla
ha senki nem is gondolja
annak. Az őrvezető szerint
ó, jaj
a középső széksorok mégis
üresen maradtak, mert ez
milyen műfaj?
Ez kurva-műfaj, mondja, amikor
feltölti létszámmal a székeket.
A sorozó bizottság
pedig csak négy-öt feje
van, több trükköt tanulmányoz
mint egy egész zászlóalj emberanyag.
A gyakorlóruhát a pofába dobták
és a szőrre szórtak bolhaport.
Néha a port is a pofába
dobták. Mindez még jóval
előbb. Mindez jóval előbb
történt, jobbra át is, meg
balra is át, hisz sok
idősíkban mozgunk egyfelől, és
sok idő telik el ezzel-azzal.
(9.)
Kigombolom a blúzát. Remekül van.
Alkonyat. Viráglovag. Most
egyszerűen elnézi nekem, ELTE
kint. Egy almafán végre is annyi a gyümölcs
és a normás se közelít. Ez eddig talán
nem túl érzelmes, inkább keserűnek tünik.
Ám most következik a meglepetés: Még van
szerelem, s ha morc vagyok is, a
körmeimen kis félholdak mosolyognak.
(10.)
A feldaraboltról pedig
olyan kevés derült ki.
Olykor rohangálni kezdett
a rosszul odaszögelt béka
rohangált olykor körbe-körbe
hiszen egy kötél rángat
megfigyelőt és megfigyeltet.
Decapitálunk, kérem
mondta éppen a prof amikor
otthagytam a bonctermet.
(11.)
Ó, Istenem, elment egy-két
troli, mielőtt befejeztük végzetes
szerelmünk, és egyszerre olyan
nagyon-nagyon közel került
a föld, hogy most csak úgy
csúszok-mászok hirtelen az
öregségtől. Ilyen izgalmas dolog
egy lélek. Két kis keskeny ezüst
kanállal kanalazunk. Viszont
az ember néha megkockáztatna
csak egy falat csülköt.
(12.)
Az eukaliptusz negyven évet
öregedett egy perc alatt
s a mi időnk is benne égett
a nyárból semmi sem maradt.
A fákat elmossa a festék
és kipattog a zománc árkainkból
valaki nagy-nagy nyugalommal
most új nyarat csinál a porból.
Egy japán csészén sétáltam veled
a kertünkben. De már nem emlékszem.
Úgy hittem bár, hogy halhatatlan
befolyta már a víz egészen.
(13.)
Kihajigáltak a Mennyekből épp
harminckilenc zavarba ejtő angyalot
komolyan estek, kisebb szárnycsapások
nem hősiesen csapkodtak kicsit
mert bátrak lennének ők nem-repülni
és nem üzengetni úgy senkinek
vagy valami még-jobbat nem csinálni
s én nem hiszem ha nem tudom, az izmuk
megfeszítésével hogy fennmaradnak
vagy leérnek-e, és ahogy leérvén
megszűn’ netán az angyalgás, a lánc mert
elroppan, és befúródna, lehet
a lehetetlen, gömbölyű anyagba.
(14.)
Egy lakás akkor gazdaságos
ha belefér az egész gyűjteményem.
Ez egy tágas, jó nagy hodály legyen
rendezgetni a kacatjaimat
vagy kiszórni más kacatok miatt
barát-, családtag-, ennek-annak
le-föl sétálni benne hely elég.
Aki ezt írta, nincs lakása
családi gyűjteményben él
és azt hiszi, ez mindig így marad
mert van, akit mások rendeznek el
valakik őt begyűjtik és kigyűjtik
mert nem változik, s a lakásviszony sem
és nem érdekli minden más megoldás.
(Tizenöt sor apám emlékének)
Akkor otthagytam az öreget a gangon.
Igen, nyilván bementem és
becsuktam az előszobaajtót.
Nem. Bevágtam magam mögött.
A fénykép elmozdult. El
mosódott, ezt így mondjuk
s az egész szétesik apró
imádkozókra, apró templomokra
és alámerülnek a havasok
ciprusaink és pálmafáink
elmerül, ami külön állt
mint a csiga szarva.
Zuhanok.
Kopog a levegő, ahogy
egymáshoz csapódunk.