Der springt noch auf!

Hadd kezdjem azzal, hogy tavaly őszi látogatásotok a pusztulófélben lévő Újvidéken, nagy élményt jelentett számomra. Csupa lendület voltatok, tele a legjobb fajta szellemi megiramodással. Elmondtátok, hogy nálatok mi minden változott az utóbbi egy-két évben. A részletek nem is lényegesek. Ami ebből az újvidéki távlatból igazán maradandó, az maga a Kalligram, melyhez ugyan máig sincs alkalmam rendszeresen hozzájutni, de a benyomás impozáns: lapotok szép és eleven, tartalmilag és vizuálisan egyaránt. Ez pedig szinte szíven üti az íróembert, amikor a lepusztultság annyi formája között kénytelen nap mint nap forgolódni, mint mi forgolódunk errefelé. S a külső lepusztultság – nem hittem volna, hogy ez ilyen elkerülhetetlen – lassan, de biztosan belül is munkálkodni kezd.

S milyen szépek a Kalligram-könyvek! A szó legszellemibb értelmében ingerel az olvasásra, mert amikor kézbe veszed és kinyitod, már látványánál fogva ellenállhatatlan vonzást sugároz. Azt gondolhatnátok netán – hisz valójában nem is ismertek –, hogy az általános lerobbantság és csúfság közepette, amelyben mostanában élek, tipikus széplélek gyanánt, a dolgoknak, így a folyóiratoknak és könyveknek is mindössze a szemrevételezéséig vagyok képes elvergődni, szentül meg lévén győződve, hogy a szép külalak mindenkor az értékes tartalom garanciája, míg egy-egy mucsaian szedett-vedett külsejű könyv vagy folyóirat a provinciális, siralmasan kisszerű és eredetietlen utánérzések és utángondolatok (folyamatos gondolatkimaradások?) tárháza. Sajnos nem ilyen egyszerű ez a gyakorlatban, mert akkor igencsak könnyű lenne eligazodni, a szellemi-esztétikai értékek világában legalábbis. A Kalligram-kiadványok szépsége azért oly szívenütő számomra, mert világos, pontos jelzése annak az igénynek, amely szellemi-esztétikai tájékozódásotokat jellemzi. Hogy miért kell ennek szívenütőnek lennie? Egyszerű. E balkáni gödör látószögéből, ahová Újvidék süllyedt az utóbbi időben, azt a fajta szellemialkotói tágasságot jelképezi, mely a mi számunkra – sokszor úgy tűnik – egyszer s mindenkorra elveszett.

De visszatérve az újvidéki látogatásotok belőlem kiváltott élményéhez, meg kell vallanom, hogy a Ti lendületetek, lemérhető szellemi pezsgésetek engem, stalán többünket is Újvidéken, azzal az ez idő tájt, s itt nálunk teljesen megalapozatlannak tűnő érzéssel töltött el mindenekelőtt, hogy van, mégiscsak van remény. Nem a megmaradásunkra gondolok elsődlegesen. S ez, azt hiszem, elég jellemző is a kisebbségiek egy részére. A megmaradás számunkra, mióta eszünket tudjuk, azaz: Trianon óta egyvégtében kérdéses volt. Hogy mikor volt a legkérdésesebb ott nálatok, a Felvidéken, s mikor itt nálunk, a Délvidéken (hogy élettereink neveit történetileg, Trianon előtti távlatból nevezzem ezúttal néven) – az általában nem volt teljesen összhangban egymással. Lehet, hogy a mi fejünket húsz évvel ezelőtt a békés egymás mellett élés erőteljesebb illúziója csavarta el, mert lazább volt a távirányítás, mint tőlünk északabbra, ez azonban már elég régóta a múlté, a jelent csak annyiban befolyásolja, hogy tán nagyobb volt az ütés, midőn a légbőlkapottságok fellegvára menthetetlenül összedőlt. A bizonytalanság azonban, mint állandó tényező, gondolom ott fent éppúgy belétek ivódott az idők során, mint mibelénk itt alant. S az idők hossza (ki-ki megélt életideje) a lényeget csak árnyalatokban módosíthatja-gazdagíthatja. Nem tünetértékű-e vajon (s ezt csak ti, hasonló sorshelyzetben élők érthetitek meg igazán), hogy a kisebbségiek esetében a gazdagságot soha, de sohasem képezhette más, mint a kiszolgáltatottság történeti és jelen idejű tapasztalatai? Mindenfajta hiányok és hiányosságok, mint létbiztonság, anyanyelvi biztonság stb. – mint tapasztalataink kiapadhatatlannak látszó (kincses)bányája?

A félreértés elkerülése végett sietek tisztázni, nem képzelem kiemeltebb fontosságúnak az anyaország határain kívül élő magyarság helyzetét. Túl sokféle többségit és kisebbségit, a többségi státus biztosításáért akár a genocídiumot is vállaló, megszállott kisebbségit láttam az utóbbi időben e jugoszláv térségben ahhoz, hogy bármiben is kivételesnek látnám helyzetünket. Ezen túl pedig a kelet-közép-európaiság híve vagyok, szép fikcióról lévén szó, a fogalomnak abban az értelmében, ahogyan Hanák Péter ír erről: ti. hogy az nem más, mint „önismeret és orientáció”. S hogy ebben az általános felfordulásban, drasztikusan szó szerinti létbizonytalanságban, amelyben mi élünk mostanság itt, a Vajdaságban, én mégis újra meg újra rátok gondolok, ez mindenekelőtt abban lelheti magyarázatát, hogy a legrokonibbnak, legelképzelhetőbbnek, legátgondolhatóbbnak mégiscsak a magyar kisebbség helyzetét érzem. S ez a világ legtermészetesebb dolga, még akkor is, ha e kelet-közép-európai, soknemzetiségű konglomerátumban kisebbségből annyi van, mint égen a csillag.

Emberi gyarlóságunkból következik az a tünetértékű jelenség, hogy mindig a létbizonytalanság mélyebb pontján élők gondolnak elsősorban azokra, akik adott esetben ugyanennek valamely elviselhetőbb-megélhetőbb fokán helyezkednek el. Rá- vagy odagondolni, úgy látszik, főképp fölfelé tudunk, s nem lefelé. S ez, bizonyos szempontból, megint csak a világ legtermészetesebb dolga. Ami a ti följebb-léteteket, tehát jobb, mindenekelőtt mert némi távlatokkal is kecsegtető körülményeiteket illeti, mint említettem már, ez engem bizonyos reménnyel tölt el. Ha nektek sikerült megteremtenetek a Kalligramot, akkor talán egyszer, nagyon sokára még mi is összehozhatunk hasonlót. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a bennünk valamennyiünkben kiélesedett feketehumor iránti fogékonysággal szóvá tettétek, nincs kizárva e szörnyen összekuszálódott századvégen, hogy Pozsonyt csak egy év választja el Újvidéktől. Szeretem ezt a szarkasztikusan fogalmazó ön- és helyzetismeretet. Ez az elementáris bizonytalanság a mi legkomolyabb alapunk e térségben, bármit teszünk, csak e tudás révén igazán autentikus és autochton. Van azonban a fölfelé rá- vagy odagondolásnak egy – szamomra legalábbis – vitathatóbb, sőt esetenként egészen ellenszenves formája is. Ma ez is teljes gőzzel működik Kelet-Közép-Európában. Tudniillik az, ahogyan az itteniek vigyázó szemüket Európára vetik. Illuminált ez a tekintet, megbízhatatlan tehát. A megalázottság és megnyomorítottság, mely oly bőséggel kijutott századunkban e térség lakóinak, hogy a Nyugattal szembeni lépésvesztettség legalább fél évezredes, ha nem évezredes tudatáról említést se tegyek itt, becsülettel elvégezte a maga megnyomorító munkáját. Mostanra minden cérna elfogyott, nem csoda, hogy fölserkent a csalfa, vak remény, hogy a változásnak e térség országait most, a kommunista rezsimek széthullását követően, egycsapásra Európába kell irányítania, ha törik, ha szakad. Nincs borzalmasabb a megalázott és megnyomorított embernél, de ha van, akkor mindenképp az, ha e megnyomorítottságot úgy vészeli át, hogy megittasult tekintettel néz a magasságos ég felé (nehogy észrevegye, ami körülötte a maga siralmasan szegényes szedett-vedettségében bizton kiverné a szemét, ha rá találna nézni), egyszóval: megittasultan kijelenti, hogy ő megérkezett, itthon van: Európában.

Ehhez a Nyugatra vetülő kelet-közép-európai illuminált tekintethez hasonló jellemzi azt a kisebbségit is (a rangsoroláshoz illően itt kicsiben játszódik le ugyanaz), aki egyes-egyedül a mindenben mérvadó és mértékadó anyaországi irodalomra és kultúrára tekinget. S a legfutólagosabb visszapillantásban üdvözülten sütkérezik, mintha tényleg megérkezett volna, otthon lenne, na nem Európában, mert mindez itt, mint mondtam, kicsiben játszódik le, hanem az anyaországban. Ez viszont tagadhatatlanul azzal a veszéllyel jár, hogy az illuminálódott értéktudatú kisebbségi író még a valóságosnál is törpébbnek hiszi magát, ami lassú önfeladáshoz vezet, még akkor is, ha kisebbségi helyzetben élő íróként „nesze semmi, fogd meg jól”, amit elkövethet, mert valamiképp a dolgok legmélyén, abban az ottliki harmadik, mozdíthatatlan alaprétegében az önmagunkról való tudásunknak és eszméletünknek tudjuk jól, hogy „kiszáradt kút kerekét hajtjuk”, ahogy Grendel mondaná. Valahogy mégsem kéne ennyire siettetni ezt a dolgot. Eljön az majd magamagától is, nem muszáj elébe mennünk.

A fenti kis eszmefuttatás mégsem azt kívánja sugalmazni, hogy annak a régi megutált jelmondatnak az analógiájára, hogy világ proletárjai egyesüljetek!, én itt esetleg a magyar kisebbségi írók egyesülését tartanám célszerűnek. Isten ments mindenféle programoktól és deklarációktól! Ha valami igazán közös lehet a kelet-közép-európai térség ép tudatú gondolkodóiban, az mindenképp a programok, (ötéves) tervek és deklarációk mélységes utálata. Nem erről van szó, már csak azért sem, mert a kisebbségi író jellegzetességét, Grendelhez hasonlóan, nem abban látom, hogy nemzeti kisebbségének megmentése legyen egyedüli és kizárólagos feladata, s ne is kacérkodjon azzal, hogy e küldetéstudatot megkerülve netán irodalmat írjon. A kisebbségi írót egyedül az különbözteti meg az anyaországi írótól, hogy nemzeti hovatartozása szempontjából kisebbségben él. Hogy ez meghatározza élményeit és tapasztalatait, mint műveinek alapanyagát, az kétségtelen, de íróról lévén szó, lehet remélni részéről akkora szellemi tágasságot, hogy ne csupán ez határozza meg életének és napjainak minden egyes szakaszában, hanem valami ennél több és egyetemesebb érvényű is. A műből egyébként ez óhatatlanul ki szokott derülni. Esztétikailag csak az tud értékes lenni, ami eleven. A küldetés, pláne a küldetéstudat, mint írói kinyilatkoztatás, valahogy nemigen tartozik az elevenséget, életességet sugalmazó kategóriák közé.

Az ősszel, nem sokkal Újvidéken tett látogatásotok után sikerült hozzájutnom Milán Kundéra A lét elviselhetetlen könnyűsége című könyvéhez. Sok minden töprengésre késztet időről-időre azóta is, e könyv részleteit illetően, a legmaradandóbban azonban mindenképp az a kitétele hatott rám, miszerint mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy valaki nézzen bennünket. Majd elmondja, hogy aszerint, hogy milyen fajta tekintet felügyelete alatt kívánunk élni, négyféle csoportba vagyunk sorolhatók. Az első három csoportot nem idézem föl, nem tartoznak e „razglednica” tárgyához, a negyedik azonban annál inkább. Ebbe azoknak a ritkaságszámba menő embereknek a csapata tartozik, „akik távol levő személyek imaginárius tekintetétől kísérve élnek”. A látogatásotok óta eltelt hónapok során egyre inkább tapasztalom, hogy a Kalligram és e kunderai mondat milyen szövevényesen kezd összefonódni bennem. Írást kértetek tőlem akkor, ahogy illik, s én megígértem, ahogy illik. Az elmúlt hónapok során azon kellett rajtakapnom magam, hogy az a bizonyos nektek ígért írás valóban íródni kezd bennem. Hónapok óta írom, mint Kundera regényében Tomáš fia írta leveleit apjának. Írta, és „nem várt tőle választ. Csak azt akarta, hogy Tomáš szemmel tartsa életét.” Azt a bizonyos imaginárius tekintetet a ti meglétetek, itt-jártatokkor tapasztalt lendületetek, itt rég nem tapasztalható igazi szellemi pezsgésetek képezi.

Hónapok óta úgy íródik bennem ez a nektek szóló „razglednica”, hogy választ, illetőleg tényleges odafigyelést valójában nem is várok. A szellemi légszomj, a világhiány ép elmével csak úgy elviselhető, ha bennünket számontartó imaginárius tekinteteket képzelünk magunkra irányulni. S elég a képzelgés esélye is. Csak mindaz, ami látható, tudható és tapasztalható, ne legyen réstelenül azonos önmagával. Mert az a végső lepusztultság errefelé totális morális, kulturális és gazdasági csőd. Írni, tehát valamely imaginárius tekintet színe elé kilépni, itt már alighanem annyi, mint ama Radnóti-féle „razglednicában” a „Der springt noch auf!"

Mindvégig közös megszállottságunkról: az irodalomról lévén szó, gondoljatok bele: a vajdasági íróknak legalább a fele, s főképp a fiatalok áttelepültek az anyaországba. Ki kényszerűségből, ki a jobb sors reményében. Itt maradni nem heroizmus, nem is valamiféle küldetéstudat beteljesítése. Lehet megátalkodott konokság, lehet tipikus értelmiségi, trotyhumanista gyámoltalanság, erőteljes önsorsrontó készség, lehet a teljes kétségbeeséssel való nyíltszíni szembesülés aktusa, lehet mindegyik a felsoroltak közül, vagy egyik se, hanem valami néven nevezhetetlen hetedik indíték. Csak az az egy biztos, hogy írni azt a tarkónlövés előtti fölserkenést jelenti, amely a pusztulás küszöbén még mórikálja kicsit magát, mielőtt végképp elomolna.

A puskacső egyelőre képletes. De ahogy tarkómra irányul, halálos tisztánlátás kerít hatalmába, s érzem, hogy mindaz, ami itt irodalomban, kultúrában volt, nincs tovább. Vége. Hát ez az, amit csak „razglednicában” lehet közölni, s amit magunkban tartani embert meghaladó erőfeszítés. Létszükséglet tehát ama bizonyos imaginárius tekintet. S minél inkább hiányzik, annál inkább az.