Kis nemzetek – nagy kérdések

Valahányszor a kis nemzetek kérdése fölvetődik, e kérdésnek eleve van valamiféle elmarasztaló kicsengése. Pedig a kicsiséget mint olyat E. F. Schumacher már a hetvenes évek elején értékteremtő, pozitív fogalomként határozta meg. Alaptétele szerint, ami kicsi, az szép: belátható, közvetlenül jelenvaló, megragadható. A kicsi – az „elérhető világ”, én magam, a közvetlen környezetem. A kis hatósugárért kárpótol a meghittség, a közelség, a tapinthatóság, az áttekinthetőség. Életterünket tekintve igenlő viszony ahhoz, amit közvetlenül befolyásolhatunk, amire valós, kézzelfogható hatással lehetünk, amivel emberként azonosulhatunk, amit a „magunkénak” érezhetünk. Kicsi az, ami nevesítve van, tehát ami egyénített, ami személyes felelősségvállalást, de választást is követel, egyszóval – szabadságot. S ez végsősoron nem egyéb, mint az emberi alkotókészség érvényesülése, nem erőszakos „beavatkozás”, hanem gondoskodó, óvó, jobbító viszony önmagunkhoz és közvetlen környezetünkhöz. Kicsiben érvényesülhet az önzés kulturált megnyilvánulása, a szolidaritás, amelyet annak tudata éltet, hogy ha másokon segítünk, voltaképpen magunkon segítünk, s hogy csak akkor van értelme másokon segíteni, ha ezzel önmagunkat is kihúzzuk a bajból.

Egyén, család, munkahely, lakóhely, régió, állam... – ezek az ember szocializációjának természetes állomásai. A kis nemzet magától értetődően illeszkedik be ebbe a sorba. Mi hát az oka, hogy mégis a kis nemzetekkel van a legtöbb gond?

Egy nemzet tagjait nemcsak a közös nyelv, kultúra és történelem teszi nemzetté, a közös terület, régió is nemzetteremtő. Ha a területet a nemzet természetes élettereként fogjuk fel, máris könnyen elkülöníthető a régiók három típusa: az enklávé, a niche és a szinergión. Az enklávék el vannak szigetelve a külvilágtól, szinte „átjárhatatlanok”, ezért frusztrációt váltanak ki, védekező-támadó magatartásra késztemek. Az ott élők egyfelől elzárkóznak környezetük mindennemű hatása elől, „sündisznóállásba” merevednek, másfelől támadólag, agresszívan viselkednek.

A niche-ek az ökológiai rendszer olyan térdarabjai, amelyeken egy-egy adott közösség él, olyan régiók, melyek között kialakult ugyan bizonyos fajta együttélés, ezt az együttlétezést azonban teljes „közöny” jellemzi, nem vezet együttműködéshez és kölcsönös összefonódáshoz.

Csakis ott, ahol létrejönnek a kölcsönös függőségek és kötődések, egyedül ott alakulhatnak ki a szinergiónok, amelyek kapcsolatainak eredményessége nem csupán összegződik, hanem megsokszorozódik. Ha tehát a nemzeti lét területi vonatkozásairól beszélünk, e vonatkozásokat nem pusztán topográfiai tényként kell szemlélnünk, hanem mindenekelőtt kapcsolatok és értékek összességeként, vagyis topologikusan.

S ebben az értelemben a kicsi, a nemzet és a kis nemzet fogalmának megvan a maga értékrendje. Egzisztenciális és történelmi szemszögből elsőként Jan Patočka mutatott rá erre, amikor megállapította: egy nemzet nagy vagy kicsi volta nem is annyira (vagy nem csak) a népességétől függ, hanem inkább attól, milyen történelmi (tehát kulturális, egzisztenciális és értékteremtő) szerepet tölt be. O. Čepan szlovák irodalomtörténész másképp fogalmaz: nem az a fontos, hol mozgunk, a történések „nagy” középpontjában vagy a „kis” periférián, nem az a lényeg, hogy metropolisban vagy provinciában – csak az számít, hogy értékteremtő történések részesei legyünk. A kicsiséget és a nagyságot az az értékrend határozza meg, amelyet kialakítottam, s amelyhez kötődöm. A nagyság és a kicsiség ebben az értelemben jelentékenység vagy jelentéktelenség: nagy nemzetek is lehetnek jelentéktelenek, és kis nemzetek is jelentősek aszerint, milyen maradandó értéket hoztak létre. Szánalmas a nagy, mégis kicsi nemzetek sorsa, de a legszánnivalóbb a kicsi és – kisszerű nemzeteké.

Vagyis ki kell mondanunk, hogy a kis és a nagy nemzetek kérdése a kis és a nagy egyéniségek, individuumok kérdése. A nemzet problémája elsősorban az, van-e elegendő különböző, megkülönböztethető egyénisége, akik meghatározzák a nemzet közérzetét; hogy elegendő-e benne a sokféleség, sokszínűség, sokrétűség, az eltérő, egymásnak ellentmondó nézet, magatartás, érdek, hogy a nézeteknek és állásfoglalásoknak ezt a különbözőségét támogatja-e vagy elfojtja. Ez nem olyan egyszerű kérdés, mint amilyennek látszik. A különbözőség, a sokféleség, a másság ugyanis nemcsak alkotásra és értékteremtésre ösztönöz, hanem ingerel is, izgat, nyugtalanít, „útban van”, akadályoz. Döntő fontosságú, hogy a nemzet a különbözőség tényét rendszerében produktívnak tekinti-e, vagy csak megtűri, esetleg elutasítja. Jaj annak a nemzetnek, főként kis nemzetnek, amelyik arra törekszik, hogy minden tagja egyforma, egységes, ugyanolyan legyen – hogy senki ne lógjon ki a sorból.

Nyilvánvaló, hogy minőségi szempontból a kis nemzet – nagy Európa szembeállítás hamis. A nagy Európa mindenekelőtt egyének, helységek, régiók, kis, közepes és nagyobb nemzetek, államok Európája. Az ami kicsi, az szép szemszögéből nézve a lényeg voltaképpen a nagy nemzetek sorsának alakulása. E nemzetek számára ugyanis égető kérdés, miként birkózzanak meg azzal a problémával, hogy lakosaik elidegenednek a személytelen, elvont államtól. Általános tapasztalat, hogy erre csupán egyetlen mód kínálkozik – nevezzék bár regionalizációnak, decentralizációnak vagy föderalizációnak. A klasszikus megoldás – a következetes, szubszidiarius, vagyis kisegítő föderalizáció, ami nem más, mint hogy a problémákat mindig azon a lehetséges legalsóbb szinten kell megoldani, ahol még megoldhatók, és magasabb szinten csak azokkal a kérdésekkel kell foglalkozni, amelyek alsóbb szinten megoldhatatlanok, vagy felsőbb szinten jobban, megnyugtatóbban rendezhetők. A nagy, központosító nemzetek és államok, terjeszkedő politikájuk folytán, a kis nemzetekre nézve előbb-utóbb mindig veszélyessé válnak. Látszólag paradoxon, hogy a kis nemzetek boldogulásának elsődleges föltétele a nagy nemzetek és államok sikeres decentralizációja.

Fejtegetésünkben szó esett a kisegítésről, a decentralizációról, az autonomizációról – és a mai Közép-, Dél- és Kelet-Európában oly nemszeretem föderalizációról... Pedig a föderalizáció az a klasszikus megoldás, amely csökkenti a feszültséget a kicsi és a nagy között. A föderalizmus a szó legtágabb értelmében elsősorban a hatalom megosztása a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közt, e kettő és a bírói hatalom közt, közöttük és a bankrendszer közt, mindezek és a közvélemény közt. A föderalizmus a szolidaritás, az újraelosztás elvének érvényesítése, ami egyensúlyt teremt kisebbek és nagyobbak, gazdagabbak és szegényebbek között. Olyan szolidaritás ez, amelynek maga felé hajlik a keze: tudom, hogy magamnak teszek jót azzal, ha másoknak segítek csökkenteni a kisebbek vagy szegényebbek gerjesztette feszültséget, megelőzni a konfliktusokat és az erőszakot. Es mindennek van erkölcsi vonatkozása is – megtanít mások között, másokkal együtt élni. A kötelezettségvállalás elve ugyanis azt jelenti, hogy létezik egy egységes, mindenki számára kötelező érvényű szabályrendszer, tehát ez esetben nem csupán a „jó szó”, a „jó szándék”, az „úri becsületszó” elve érvényesül.

Ám ha nemzetekről elmélkedünk, tisztáznunk kell, milyen nemzetkoncepcióra gondolunk. Ezért beszélek F. von Hayekkal egyetértésben a szabad személyiségek nemzeteinek szövetségéről, vagy osztom a szlovák író, Dominik Tatarka véleményét, miszerint csak a szabad individuumok nemzete lehet szabad nemzet: különben csupán etnikum, nép marad. Ez kiváltképpen a kis nemzetekre érvényes, mivel védekező reflexeikből következően erős bennük a késztetés a „nemzeti egység” megteremtésére. A monolitizációként értelmezett nemzeti egység pedig a tűrés filozófiájának alapja – ebül állunk, de legalább összetartunk a bajban.

A nemzetről szólva természetesen nem kerülhetjük meg az államiság kérdését sem. Már elöljáróban el kell vetnünk azt az elképzelést, hogy csak az önálló államisággal bíró nemzet tekinthető teljes értékű nemzetnek. Ez egyszerűen nem felel meg a történelmi valóságnak. Egy sor olyan gazdag kultúrájú, kezdetleges szervezettségű nemzetet ismerünk, amely nem tartja létfontosságának, hogy létrehozza saját önálló nemzetállamát, mint ahogy van nem egy olyan kis nemzet is, amely számára a független államiság sem biztosította a szabad kibontakozást.

Napjaink önálló államisággal nem rendelkező kis nemzeteinek problémája abból adódik, hogy meg akarják valósítani gazdaságuk, jogrendszerük és kultúrájuk homogenizációját, aminek lehetőségétől a XIX. században megfosztották őket. E homogenizáció és a vele együttjáró demokratizmus hiánya előbb-utóbb a nemzet erőszakos egységesítéséhez és azok osztrakizációjához vezet, akik nem felelnek meg ennek a mindennemű nézetkülönbséget kizáró nemzeti, faji vagy vallási monolitizációnak.

A természetes adottságaik folytán sokféle kultúrájú területeken – és ilyen térség Közép-, Dél- és Kelet-Európa is – a nemzeti és állami monolitizáció óhatatlanul az ún. matrjoska-szindrómához vezet, ahogy e jelenséget Konrád György elnevezte. Mert minden monolitizáció ellenreakciót vált ki, egy másik etnikum monolitizációját, kölcsönös „etnikai tisztogatásokat”, egyre újabb és kisebb, az önrendelkezés jogát követelő nemzetek keletkezését vonja maga után, ami véget nem érő konfliktusokat, viszályt és erőszakot szül. Ebben az értelemben voltaképpen nincsenek is kis nemzetek, hiszen mindig akadnak még kisebbek és még kisebbek, amelyek önálló nyelvükre, kultúrájukra, történelmükre hivatkozva kereshetik helyüket a nap alatt. Így vezet a matrjoska-szindróma a szétaprózódás vége-hossza nincs folyamatához, ahogy történelmi távlatból remekül láttatja Grendel Lajos szlovákiai magyar író: regényeinek színhelyén közös területen élnek a többséget alkotó szlovákok a magyar kisebbséggel, amely viszont bizonyos területeken többségben van a szlovákokkal szemben, akik viszont egy kisebb mikroterületen többségben vannak a magyarokkal szemben és így tovább. Miközben ez a „huzatos” terület történelme folyamán mindig is idegen nagyhatalmak hadseregeinek és érdekeinek ütközőpontja volt. Ilyen felemás helyzet alakul ki mindenütt, ahol a nemzet „kétkulacsos” stratégiát folytat: a nála kisebbektől megtagadja azokat a jogokat, amelyeket magának követel.

Ezt a problémát csak a következetes föderalizáció oldja meg, abban az esetben, ha fennáll megvalósításának két alapvető feltétele: a történelmi folyamatok viszonylag párhuzamosan zajlanak, és a gazdaság, a jogrend, a kultúra nagyjából azonos fejlettségi szinten áll. Ott, ahol ezek a feltételek hiányoznak, a föderalizációs kísérletek rendre kudarcot vallanak. Elkezdődik a periferizáció, amelynek elsősorban a centrumoktól távol élő kis nemzetek esnek áldozatul. A kis nemzet állama elveszti függetlenségét a nagyobb központokkal szemben.

Ez az oka annak, hogy a kis nemzetek – nem egészen alaptalanul – eredendően tartanak a nagyoktól. Pedig a kis nemzeteknek és kis államoknak inkább önmaguktól kellene tartaniuk, hiszen ők is központi helyzetbe kerülhetnek a náluk még kisebb nemzetekhez és államokhoz viszonyítva – ami azonos következményekkel jár. A különbség mindössze annyi, hogy a nagy nemzetek elpusztíthatják a kisebbeket, a kisebbek viszont, a végeredményt tekintve, csak önmagukat.

Mind ez ideig a kis nemzetek kimondatlan problémáját kerülgettük – a nacionalizmus tündöklését és bukását, ahogy a jelenséget D. Senghans német szociológus találóan elnevezte. Ha Európáról és a kis nemzetekről beszélünk, a nacionalizmusnak legalább három válfajáról kell szót ejtenünk: az eredeti, klasszikus nacionalizmusról, a fejlődő országok nacionalizmusáról és korunk kelet-, közép- és dél-európai nemzeteinek terciális nacionalizmusáról. Ez a harmadlagos nacionalizmus történelmi szempontból fölöttébb egyszerűen meghatározható: a csődöt mondott kollektív osztálytudatot hivatott pótolni.

Ám még mielőtt e három fogalom elemzésébe kezdenénk, előre kell bocsátanunk, hogy nacionalizmuson a monolitikus nemzetfelfogást értjük, amely egyrészt befelé, az adott nemzet felé irányul, másrészt támadólag kifelé a többi, főként szomszédos nemzet felé. Mindkét esetben ellenségkép kialakításáról van szó, az elsőben a belső, a másodikban a külső ellenség képének megformálásáról. A szlovák-amerikai filozófus, M. Matuštík, J. Habermasszal egyetértésben, a nacionalizmussal a „demokratikus, konstitutív hazafiságot” állítja szembe. A konstitutív hazafiság alkotmányos, civil, polgári patriotizmusként értelmezendő, mint a demokratikus haza keltette büszkeség. Egzisztenciális szempontból arról a Heidegger által oly erősen kétségbe vont lehetőségről van szó, hogy a Földet otthonunknak tekintsük; a másságnak mint a köztem és bárki más közt fennálló kapcsolat produktív alapelemének társadalmi elfogadásáról, akár egyéni, akár nemzedéki, nemi, vallási, faji, emikai, nemzeti vagy egyéb értelemben.

A klasszikus nacionalizmus Nyugat- és Észak-Európa kis nemzeteinek sajátja, amelyek a XIX. században sikeresen homogenizálódtak, s ma fejlett gazdaságú, jogrendű és kultúrájú demokratikus államok. Ezek a nemzetek két problémával küszködnek. Az első: miként állják meg helyüket a nagyobb nemzetekkel vívott, napjainkra jellemző konkurenciaharcban anélkül, hogy a nacionalizmus csapdájába esnének (pl. Dánia). A másik probléma abból adódik, hogy nem minden európai nemzet vívta ki függetlenségét. Ez főként Spanyolországban, Belgiumban, Nagy-Britanniában, illetve néhány régióban (Bretagne, Dél-Olaszország stb.) okoz gondot. E térség kis nemzetei nagyon jól tudják, hogy a független államiság az integrálódó Európában számukra egyet jelentene a gazdasági és kulturális periferizációval, ezért igyekeznek az európai egyesülés rájuk nézve hátrányos következményeit területi elkülönülésük és nemzeti integritásuk hangsúlyozásával kivédeni.

A második csoportba főként Afrika és Ázsia gyarmati sorból felszabadult országai tartoznak. Néhány ázsiai államot kivéve ezekben az országokban a másodlagos nacionalizáció folyamata sikertelennek bizonyult.

A harmadik csoportot Kelet-, Közép- és Dél-Európa mai nemzetei alkotják. Velük kapcsolatban alighanem jogos a feltételezés, hogy a pragmatikus (Csehország, Szlovénia, Litvánia, Magyarország stb.), a retorikus (Szlovákia, Lengyelország, Horvátország), illetve az autokrata (Szerbia) nacionalizmus hosszú távon nem lesz hatékony. Ez józan, tárgyilagos vélemény. A modern pluralista, demokratikus nemzet kialakításának nem a nacionalizmus a módja. Az a kis nemzetet sikertelenségre, teljes összeomlásra ítéli. Az illuzionisták és a dilluzionisták (így nevezik Amerikában azokat, akik saját téveszméik elkötelezettjei) veszedelmes, pusztító és önpusztító ösztönök rabjai.

Milán Kundera egykor föltette magának a kérdést, mi a kis nemzetek létének értelme. A válasz: a kis nemzetek kultúrája, e kultúra értékei. S valóban: ha a nemzet homogenitásáról beszélünk, nemzetalkotó tényezőkről beszélünk, gazdaságról, jogról, kultúráról. A gazdaság és a jog folyamatosan internacionalizálódik, nemzetközi viszonylatban egységesül. A kultúra megőrzi hármas identitását: az egyén szabadságának, a közös területen beszélt közös nyelv, az ott érvényesülő mentalitás és történelmi tapasztalat nemzeti azonosságtudatának s ugyanakkor a világ kultúrájába való szerves beilleszkedésnek a kifejezője. A kis nemzet számára a kulturális identitás e három tényezőjének mindegyike létfontosságú: bármelyik mellőzése egyenlő az öngyilkossággal. A harmadlagos nacionalizmus országaiban napjainkban erős a kultúra nacionalizációjának kísértése – elég csupán annyit elhitetni magunkkal, hogy az ország szabadsága fontosabb az egyén szabadságánál, a véleménynyilvánítás, a bíróságok vagy a gazdaság szabadságánál. De hogy lehetne szabad egy ország szabad polgárok és demokratikus intézmények nélkül? A tercális nacionalizmusú országok értelmiségének súlyos problémája, miként álljon ellen a nacionalizmus kísértésének, vagyis a társadalom monolitízációjának, ami óhatatlanul együtt jár a külső és belső ellenség keresésével. Nagy ez a kísértés, és az értelmiségiek jelentős része gyengének bizonyul vele szemben, mert kényelmes pótléka a kollektív osztálytudatnak, s ráadásul kielégíti az egyén örök vágyát, hogy része legyen az egésznek. A felelősségtudattal bíró értelmiségi azonban szükségszerűen elutasítja, még ha ezért nemegyszer kiközösítik is. Az egészbe való beolvadás veszélyét közvetlenül a háború után jól érzékelte Alexander Matuška, amikor azt írta, hogy az értelmiségi gyakran kénytelen nemzetével szembeszegülni. Kulturális közegünkben az egyetlen – rendkívül nehéz – megoldás az, amit D. Senghans szimmetrikus interdependenciának nevez. Ez pedig nem más, mint a jognak, a gazdaságnak és a kultúrának egymástól kölcsönösen függő, egyidejű, és egyenletes fejlődése a szó legtágabb értelmében. Térségünk kis nemzeteinek nagy kérdése ma tehát így szól: a gazdaság, a jog és a kultúra oszthatatlan demokráciája.