Kölyökborz; Garázs; Társaságban; Tettenérés; Magánügy; Rögeszme

Kölyökborz

Csak úgy dobálóztak a milliókkal, mint én lapos kövekkel a vízparton. Egy intésükre megállt a vonat a nyílt pályán. Sőt: üzentek valamit az erdésznek, s a vadállomány délre cakk-pakk ki lett terelve az erdő szélére. A kutya se értette, hogy mi a pláne benne. Mármint a vadállomány seregszemléjében. „Az úri passziókban nincsen semmi ráció” – mondta nekem az erdész, amíg várta, hogy a dölyfösek megjöjjenek. Igazat adtam neki magamban, de nem elegyedhettem szóba vele, mert egy kölyökborz izgágasága teljesen lekötötte a figyelmemet. Szerelmetesen csüggött rajta a szemem. Végtelen örömre szolgált, hogy aznap az erdő szélére sodor a véletlen. „Kölyökborz, vigyázz magadra” – súgtam volna oda a pajkos, suhanc állatnak, de egy kölyökborz ilyesmit még nem tud felfogni.

Garázs

A nyárfa deres ágahegyén kuporgó varjú megunta, hogy varjú. Felröppenni készültében lezuhant és garázs lett. A nagyváros egyik mellékutcájában. Kétajtós garázzsá vált, amelyben elenyésző a benzinszag. Gazdái nagyvonalúak és pedánsak voltak, nem garasoskodtak a fűtéssel. Így, mondhatni, kellem a varjúnak garázs lenni. Két autó benne, miként dundi kiskutyák az anyjukban. Amint kitavaszodott, a garázs visszavedlett varjúvá s felröppent a nyárfára költeni. A két autó meg ott porosodik, ott ázik a szabad ég alatt. Olyan ágrólszakadtan vesztegelnek a nyárfa lábánál, mint akikben az a kérdés sajog: „miért is kellettfeltalálni minket?” Ha belegondolok, teljesen megalapozott a kérdésük.

Társaságban

Teli az álmom barátokkal. Eszünk, iszunk, mint a lakodalomban. Néhányan ekevasat keresünk az asztal alatt, miközben fent elhangzanak a cikornyás pohárköszöntők. Egy erős, magas termetű idegen is van a társaságban, aki mindenáron ülőhelyet akar magának a lócán. Miként a moziba késve érkező, tusakodik a combjával, de szélen ülő drága barátnőm nem moccan, nem elegyedik szóba vele, mert éppen engem keres a szemével.

Közben az asztal alatt leltünk egy rakás rozsdás ekevasat. Megnyugodva, s térdemről seperve a port, előhozakodom én is a magam megkésett pohárköszöntőjével, ami arról szól, hogy ne ócsároljuk többé egymás korcs kutyáját, inkább törődjünk többet a hűséges párák szőreállapotával. Ekkor, mintha a föld alól, egy szempillantás alatt ott terem az asztalon egy hathetes-forma fehér színű dundi kiskutya, és mintha értené, hogy mit mondok: helyeslően belevakkant a mikrofonba. Azután megugatja az idegent. Amaz annyira megszeppen, elhülled, mint akinek beleláttak a fejébe. „Beismerem...”, dadogja az idegen, és hátrálni kezd kifelé a félhomályos eszem-iszomból. Az ajtóban drága barátnőm még ekevasat nyom a kezébe.

Ha egyszer a társaságot valaki megbontja, utána a hangulat se az igazi már.

Tettenérés

Aznap átlagos szél fújt, mégis leröppentette az órák mutatóit a környéken. Csak megsaccolni lehetett, hogy éppen hány óra. Szakértők kozmikus szélnek keresztelték el a televízióban a kártékony légmozgást. Ezt az elnevezést a jó nép nem vette át. Szívesebben használták szélnévnek a bolond cúgot, találóan, hiszen a szél az órákban tett károkon túl, a gyengébb idegzetűekből némi időszakos agresszivitást is kiváltott. Üvegneműk, porcelánok csörömpölése hallatszott innen-onnan, meg fájdalmas feljajdulások a mogyoróbokrok mögül. Mint akiknek lábszárcsontja, szemfoga törik.

Én egyáltalán nem vagyok nyomozó-típus, de ahogy a péktől jövet félrenéztem, észrevettem a jól öltözött suhanc gyanús mozdulatát, amint éppen valamit dugdos a zsebébe. „Megállj!” – tettem rá, kissé nyomatékosan, tenyeremet a vállára. Mert eljátszotta előttem az ártatlant, erőteljeset rántottam félig zsebbe merült karján. Mit ad Isten: leszakadt a kabátujja, és szóródni kezdett a bélésből a sok ilyen-olyan óramutató. Nem faggattam egy szóval sem a széllel való összejátszásáról. Mint már mondottam, nem vagyok nyomozó-típus. Különben is, a jól öltözött suhanc elvörösödött, mint a rák. A tények magukért beszéltek.

Magánügy

A kövér libáról, sziszegéséről, totyogásáról és főleg saját zsírjában sült tenyérnyi májáról rendkívüli élményei vannak M. Arnichnak. Ha valahol azt hallja, hogy kövér liba menten megborzong, szemei tágra nyílnak, szájában összefut a nyál. Minden ügyét, baját félreteszi – miként a suszter a sámfára húzott félig kész csizmát, ha politizálni kezd a kuncsaffttal –, és átadja magát a kéjes képzelgésnek, mely hol sétahajózáshoz, hol pedig ámokfutáshoz vezet. Attól függően, hogy a lélek, avagy a gyomor parancsa erősebb.

M. Arnich papája állítólag gúnár volt. Ha ez igaz, akkor ennek nyoma kell legyen M. Arnich génjeiben. Kérdés: alávetné-e magát egy hosszadalmas genetikai vizsgálatnak M. Arnich? Nem hinném, ugyanis a boltot néhány kivételtől eltekintve – lakodalom, temetés, karácsony, éjszaka, csőd – nem lehet bezárni.

Egy szép napon – tudom, érzem – betotyog majd a boltba egy fényes tollú tojó, és M. Armich odalesz a gyönyörűségtől. Gyönyörűség, amely már magánügy, s firtatni nem illik.

Rögeszme

Egy pocsálai ember szájából hallottam a vonaton, hogy élt őnáluk egy habókos agglegény, akit örökké kínzott az ihatnékja. Ez az ember – attól való félelmében, hogy kiapad kútjából a víz, ő pedig szomjan hal időnap előtt – egymás után ásatta a kutakat udvarára, kertjébe, de még déli fekvésű szőlőjébe is. Se szeri se száma már bővizű kútjainak, s ő mégis attól rettegett, hogy eltikkad, belepusztul ihatnékjába.

Tipikusan telhetetlennek bizonyult a rögeszmés vén legény. A szomszéd határban kanyargó, meglustult hegyi patakot is önkényesen odatereltette udvarára, feláldozva a tyúkketrecet, a fásszínt és aengeri górét a mesterséges medernek.

Szerintem ma is van ilyen szomjúság és ilyen ihatnékos ember. Mint ahogy olyan is van, aki szobájába bezárkózik és préme-ket simogat étlen-szomjan hétszámra.